Történetek a hivatali negyedből

Olyan itt az uniós negyedben élni, mintha legalábbis egy szigeten lenne az ember. Időnként akkora a kontraszt a város többi részével, hogy már az is megfordult a fejemben, ilyen lehet egy nemzetközi űrállomás is nagyjából: egy teljesen külön világ, csak úgy odaépítve valahova, sok-sok országból érkező legénységgel. Én egyébként nagyon élvezem az egészet, alapvetően úgy élünk itt, mint Marci Hevesen – hogy a helyiek vajon mennyire élvezték, amikor ideépítették nekik a Berlaymonstert, az már más kérdés, de pillanatnyilag nem igazán zavar!

Mindamellett azért a körülöttünk lévő valóság néha fura módokon tör magának utat az irodaházakba, és ebből rendre van is bonyodalom. Vegyük mindjárt azt, hogy a portások és a konyhai személyzet semmilyen nyelvtudással nem rendelkezik, és kizárólag franciául tud (hajlandó?) megnyilvánulni. De annyira, hogy már arra gyanakszom, kiválasztási kritérium lehet náluk, hogy ne beszéljenek idegen nyelveket. Sőt, a menzán csak franciául van kiírva az étlap. Azért elgondolkodom néha, hogy ha ezek az intézmények Budapesten lennének, megengednék ezt vajon? Mármint, hogy a 26 másik országból érkező T. küldött találja ki szépen magától, mit takarhat a jókai bableves vagy a császármorzsa felirat?!?! Nálunk kb. egy átlagos metróaluljáróban dolgozó büfésnéni jobban tud angolul, mint ők itt az Unió szívében, és ez most komoly.(Nem szeretném többet azt a badarságot hallani, hogy a magyarok mennyire nem beszélnek idegen nyelveket másokkal összehasonlítva!) Szánalmas. Vagy ez talán a helyiek bosszúja lenne a Berlaymontért és a többi EU-s építészeti csodáért?

Elég fárasztó így ez a menzán ebédelés, mert először le kell vadásznom valakit, aki elmondja, mi micsoda, aztán kézzel-lábbal elmagyarázni a konyhásoknak, hogy melyiket kérem – ha jókedvében van az ember, megpróbálhatja esetleg elmutogatni nekik, hogy „csirke”, mintha activityzne :D – de ők ám extrán ostobák, a sor meg csak kígyózik türelmetlenül…

A portások hasonló kategória, de az igazság kedvéért velük kapcsolatban jöjjön most egy pozitív történet. Ugyanis múltkor akkora lúzer voltam, hogy az hihetetlen. Az történt, hogy kimentem a kabinból táplálkozni kicsit, de nem akartam ott a szép szőnyeget összemorzsázni, inkább kimentem egy ajtón a hátsó lépcsőházba. A badge-emet persze miért is vittem volna?! Háát, azt nem mondta senki, hogy azon az ajtón nem lehet visszajönni. Pánik. Végigrohantam az összes emeletet, mint valami számítógépes játékban, hogy hol találok egy nyitott ajtót, már a konyhában is jártam, meg megpróbáltam átpréselni magam a (másik oldalról kártyával nyíló) csapóajtókon, de nem fértem át, közben fenn rég nekem kellett volna dolgozni, és mikor már a sírás határán voltam, valahogy kilyukadtam a hallba. Ajjajj. Mivel badge-em de még személyim sincs, nem fogok tudni bejutni, hacsak nem hatom meg a portásbácsit a történettel. Istenem, csak ő, csak most, csak nekem, tudjon már angolul….. és tudott. Sőt, elnézően mosolygott, és beengedett. Erre a saját kollégáim meg kinevettek – na tessék, ilyen az összetartás itt az űrállomáson!!!