Menjünk már innen

Szeptembertől egészen június végéig nagyon repült az idő. Na de ez a július, hát ez valami rettenetesen vánszorgott, egyenesen taszigálni kellett. A magyar elnökség és az angol felmérővizsga után eleve garantált volt a végkimerülés, a nyári vakációig viszont még egy egész hónapot túl kellett élni. Egy ideig reménykedtem, hogy munka ezalatt már nemigen lesz, de aztán akadt még bőven. Ezen nemigen enyhített az sem, hogy Lengyelország közölte: mosolygós elnökséget szeretne és minden munkacsoport első ülésén mézbort és lengyel édességeket szolgálnak fel :) Némi NYÁR még csak-csak javíthatott volna az összképen, de ilyesmiről itt hetek óta nem beszélhetünk: 11-17 fok közt ingadozunk, és napi szinten esik is. Már meg sem bámulom, akin csizma van, a bőrdzsekim szinte hozzám nőtt, és csak azon ütközöm meg némiképp, amikor még abban is fázom. A túlélést lényegében néhány fergeteges bulinak köszönhetjük, de mostanra többünk szervezete (bámulatos, de tényleg) inkább alvásra, csöndre, valamint napra és vízre vágyik. Társasági eseményeken már hetek óta az a csevegés alapkérdése: „és te mikor indulsz?”. Vágjuk tehát a centit – és ahogy a barátok lassacskán elröppennek, úgy lesz egyre még jobban elege annak, aki még itt van.

Aztán a héten újabb típusú idegi megpróbáltatások elé is néztünk. Történt, hogy egy kolléganőmmel kitaláltuk már jó pár hete, hogy ezen a héten átugrunk Angliába. A csütörtök nekünk szünet (valami belga ünnep), vegyük ki a pénteket, csapjuk hozzá a hétvégét, hurrá, lesz 4 napunk. És hurrá, Eta barátnőm is pont akkor lesz London környékén, majd kirándulunk jókat együtt. A 4-napos víkendre persze mások is rájöttek már előttünk, mondhatni alig dolgozik valaki is pénteken, ergo a mi szabink engedélyezését finoman szólva már nem kapkodták el az illetékesek. Hétfő este még csak vakartuk a fejünket, hogy akkor vegyünk-e vonatjegyet, meg foglaljunk-e szállást szerdától (!). Kedden aztán már a hajunkat is téptük: nekem megadták a szabit, Eszternek meg nem (!!). Hogy ez mennyire végtelenül kedves tőlük. Persze, Etus azért vár, és őt ugyebár nem is láttam, mióta Angliában van… Kicsit fájt a szívem attól, hogy Esztert itthagyjam, de legalább ennyire kerülgetett a gutaütés attól, hogy engedélyezett szabival itt üljek négy teljes napot a közben félig már kiürült városban. Végül a gutaütés győzött :D és egy fél éjszakás egyeztetés, meg a mai melóadag után el is téptem a délibe megvenni a vonatjegyet. Aranyárban persze, meg nem is a legpatentebb időpontokra – ezúton köszönöm a vacakolást az EU-nak… ez a last minute alapon való működés bizonyára a szabimon kívül más, netán fontosabb ügyeknek is rendkívülimód használhat.

No de július, eső, meló, fáradtság, kiszúrás ahol még lehet – egyszer mindennek vége. Holnap reggel irány a csodás Anglia! Aztán jövő hét elején még visszanézek ide Európa szívébe, de előre szólok, hogy leginkább a vakációzós bőröndöm pakolgatásával óhajtok foglalkozni :) Blogbejegyzés sem lesz, mert remélem, nem lesz miről írnom… egészen szeptemberig. Azt már most biztosan tudom, hogy akkor úgyis lesz ;-) Addig meg inkább élőben, veletek… jövő csütörtöktől :)