A reflektorfény vége

Január elseje óta minden reggel úgy kezdődött a Tanácsban, hogy az ember a magyar kultúrtörténeti szőnyegen át sétált be az ülésterembe, magához vett egy Kékkúti Theodora ásványvizet, és jó eséllyel az ülés első szavait (jó reggelt, kérem foglaljanak helyet, kezdenénk, és hasonlók) is magyarul hallotta a teremből. Most vége. Fura, absztrakt mintás lengyel szőnyeg van, az ásványvíz nevét még nem jegyeztem meg, mindenesetre a relégombot gyorsan meg kell találni, mert különben az álmos reggelek első hangjai lengyelül jutnak el az emberhez.

Kis hazánk fél évig volt az EU élén, mi magyar tolmácsok pedig igyekeztünk megtenni, amit csak megtehetünk ez ügyben. Nagyobb volt a tét, mert mindig az elnök hallgatott minket. Több volt a munka, mert mi voltunk a tolmácscsapatban is a felelősök. Mégis, az egészet jobban magaménak éreztem, mert bár a tolmács mindig pártatlan, azért lelkem mélyén nyilván kívántam a sikert Magyarországnak. Az olyan mondatokat valahogy mindig könnyebb volt meggyőzően előadnom, hogy „a magyar elnökség kitűnő munkát végzett, és dicséretet érdemel rendkívüli erőfeszítéseiért”, mint amikor egy-egy frusztrált küldött dühét kellett megfelelően közvetíteni: „nagyon elégedetlenek vagyunk azzal, ahogy a magyar elnökség az egész ülést levezette, meg egyáltalán ahogy az ügyet kezelte”.

Az ülések körül gyakran beszéltünk az elnökökkel és csapatukkal, no meg informálisan, egy-egy bulin vagy rendezvényen is összeismerkedtünk néha az elnökségi csapat némely tagjával, szóval tanúsíthatom: embertelen melót végeztek. Nem ritkán egész éjjel fogalmazták a jogszabályokat, aztán bementek egész napra ülést vezetni.

De meglett az eredmény: van Duna-stratégia, roma-stratégia, lezártuk a csatlakozási tárgyalásokat Horvátországgal, döntöttek a gazdasági válságok megelőzéséről, miközben sürgősségi üzemmódban kellett foglalkozni olyan ügyekkel, mint az atomkatasztrófa, az arab tavasz és a kólifertőzések. Élmény volt kézbe venni egy-egy magyar újságot, és elolvasni, mi mindennél bábáskodtunk ott az üvegfal és a mikrofonunk mögött. És hogy ne csak a hírekből is folyó dolgokat említsük: a kevéssé látványos, de megfeszített háttérmunkát végző tanácsi munkacsoportok a magyar elnökség idején kétszer annyi (!!!) dossziét zártak le sikeresen, mint az előttünk lévő belga félév alatt. Nna, ehhez szóljatok – pedig Belgium valójában legalább két ország (még ha kormánya az épp egy sincs neki) :D

Ne hallgassuk el, voltak persze mélypontok is. Örök emlékem marad például az egyik ülés magyar elnökének a bekapcsolt mikrofon melletti töprengése: „Most pedig megadom a szót… ööö … hogyishívják ezt,... Anglia?!... … … ööö… … … Egyesült Kiráálysááág!!!!” :D

Mélypontok és csúcspontok, sok munka, pluszmunka, nehéz munka… aztán egyszer csak vége lett és ünnepeltünk. Elnökségzáró utcabál, magyar piac a belvárosban, elnökségtemető vacsora a tolmácscsapattal... Utóbbi több dicséretet is bezsebelt az elmúlt félévért, személyes kedvencem az volt, amikor egy vezető magyar politikus ellátogatott a kabinunkba, végignézett rajtunk, és közölte: „az egy heroikus munka, amit itt maguk végeznek”.

Egy hete még nem biztos, hogy ezt mondtam volna, de ma már - nem mellesleg elég alvás és egy otthoni hosszú víkend után - úgy érzem, életreszóló élmény volt az elmúlt félév, és örülök, hogy itt élhettem át. Nagyjából 14 év múlva újrázunk, mármint Magyarország az elnöki székben, és vele a magyar tolmácsok is a reflektorfényben. Addigra már csak átmegyek az angol retúrvizsgán - és akkor már "elnökölhetek" is majd, magyarról angolra. Úgy gyanítom, az is életreszóló lesz, és annak is inkább utólag fogok örülni... ;-)