2011. október 16., vasárnap

Képződöm

Többen is ostromoltatok már a retúrképzésem részleteiért, hát tényleg lapítottam eddig, de mielőtt azt gondoljátok, hogy nyilván az egész olyan könnyű és olyan jól megy, hogy írni sincs miről (hahaha), tényleg mesélek már egy kicsit.
Most ugyebár az eddigi angolról magyarra és németről magyarra kombinációmat bővítjük a magyarról angolra változattal. Hetente fél napot azzal töltünk, hogy egy magyar kolléga gyakorlóbeszédeket tart nekem, én azokat felmondom angolul, majd egy angol kolléga tételesen felsorolja, mit sikerült hibázni.
Anno otthon szívem csücske volt a magyarról angolra kombináció, csupa sikerélményre emlékszem vissza, meg a tolmácsolások utáni döbbent, „mégis hogyan lehet ilyen jól megtanulni angolul?” típusú kérdésekre. Ebből, na meg némi kollegiális és főnöki „rugdosásból” ered a bátor ötlet, hogy vágjunk bele. Csak hát itt ugye más világ van.
Kezdjük azzal, hogy itt idegen nyelvre is nagyjából olyat kell produkálni, hogy (leegyszerűsítve a dolgot) alig legyen észrevehető a különbség egy anyanyelvi beszélőhöz képest. Aztán nekem pont az angol ez a bizonyos B-nyelv, ami a legfontosabb eleme az egész rendszernek: amikor magyar felszólalás van a teremben, az észttől a portugál kabin legénységéig nagyjából mindenki az angol változatot hallgatja és abból dolgozik tovább a saját anyanyelvére, tehát ami angolul félremegy, az aztán minden más nyelven is -> jön a megszokott stressz többszöröse... Ráadásul a magyar csapatban kizárólag virtuóz, profi, és gyönyörű akcentusmentes nyelvtudással megáldott angol B-s kolléga van, akikre én egyelőre messziről sem hasonlítok.
Dióhéjban ennyi a feladvány :) Persze őrült kíváncsi voltam, hogy fog menni majd a képzés. Szerencsére inkább jól megy, mint rosszul. Az eddigi pár alkalom meglepő tanulsága, hogy az angolom nem annyira gyenge, mint vártam, az idegeim viszont sajnos sokkal gyengébbek még annál is, amit sejteni véltem. A beszédek visszamondása közben az energiám nagy része eleve rámegy arra, hogy azon cirmogok magamban, hogy az angol kollégának nem lehet elég jó, amit csinálok (ld. a fent ecsetelt mércét), meg arra, hogy ezt a parázást palástolom. Mert épp a magabiztos prezentáció az első számú elvárás, értsd: úgy nem adhatom elő a szövegeket, mint ahogy érzem magam közben :D Ergo ha csak kicsit is jobban bírnám a stresszt, sokkal több energiám maradna, amivel aztán ki tudja, milyen gyönyörűen tolmácsolhatnék… Mert persze van, ahol tényleg az angolom a túl rövid a dologhoz, pl. azt hogy sütőolaj, meg hogy Odüsszeusz, egész egyszerűen nem tudtam és kész, ezen ott helyben nem lehet segíteni. De a teljesen buta, nyelvvizsgán is bukásgyanús hibák nyilván a stressz termékei.
Egyébként jobb pillanatokban – amikből remélem, majd egyre több lesz – nagyon élvezem ezt az új kihívást. És itt is igaz az, ami egyébként az egész munkára: az elvárások mellé a feltételek is adottak. Munkaidőt kapok a dologra, nem is keveset, a kollégák pedig – magyarok és angolok egyaránt – nagyon kedvesek, és bármit megtennének, hogy segítsenek. Sőt, akik a tavasszal nagyon biztattak, hogy nekem ezt csinálni kéne, na ők is lelkesek még mindig, és ahányszor azzal jövök nekik, hogy ez nem is volt ám olyan nagyon jó ötlet, annyiszor mondják el újra, hogy de igen. Egyszóval, ilyen légkörben élmény tanulni. Eddigi legnagyobb sikerélményem pedig, hogy az egyik angol kolléga végtelen kedvességből írt rólam egy spontán jelentést a képzés szervezőjének, amiben egy egész bekezdésen keresztül dicsért :) Kérdés persze, hogy az ilyenektől, ha elég lesz belőlük, vajon kinőnek-e a kötélidegeim?

3 megjegyzés: