Így az év végére szűkebb és tágabb lakókörnyezetem is nagyon elkezdte hozni a formáját. Azzal kezdődött, hogy Belgium miután világrekordot döntött, ötszázvalahány nap kormánytalanság után megegyezett magával. Pontosabban az a két ország, amiből értelmezésem szerint Belgium áll (Flandria és Vallónia), megegyezett egymással. Hirtelen lett egy miniszterelnökük is, aki egyébként olasz származású és valami menekülttáborban született Svájcban. Jót mosolyogtam az egyik flamand párt vezetőjének a nyilatkozatán, miszerint az ő nigériai takarítónője két éve van Belgiumban, de már jobban beszél hollandul, mint a miniszterelnök. Ma hallottam egyébként az úriembert, és megnyugodtam, hogy én is (a miniszterelnökkel szemben alulmaradni még hagyján lett volna, de a nigériai takarítónővel?!). Szóval vannak itt csemegék.
Megalakult tehát a kormány úgy két hete, egy szép szerdai napon. 2 nap telt bele, meg is bénult a város a tüntetéstől.
Ha ez nem lett volna elég, akkor jöttek a kongói választások. Brüsszel ugye tekintélyes kongói kolóniával büszkélkedhet, akik erősen elégedetlennek bizonyultak az otthoni voksolás eredményével, és ennek itt a közeli Luxembourg téren találtak hangot adni, a magamfajta békés fiatalok által látogatott bárok körül. Kongói barátaink filmbe illő összecsapásokat tartottak a belga rendőrséggel, szívmelengető az ilyesmi így karácsony előtt Európa elvileg-közepén, távol otthonunktól (meg Afrikától, hahaha, ez nagyon rossz, de nem hagyhattam ki).
És hát akkor jött a csúcsok csúcsa, az eurót, és talán az egész EU-t megmenteni hivatott állam- és kormányfői találkozó. Az ilyeneken én egyelőre nem tolmácsolok, szóval a dicsőség sokat tapasztalt régi kollégáimé. Nekem is jut azért egy-két fura velejárójából, amikről talán még nemigen meséltem. Onnan tudom biztosan, hogy két nap múlva csúcs lesz, hogy reggel munkába menet azt látom, egy kamion belefarolt a Tanács épületébe, gondolom hozza a mindenféle műszaki berendezéseket. Bizarr látvány tud ám lenni! Aztán a csúcs előtti este elkezd nem megállni a metró a Schuman téren. Pontosabban megáll, hogy tartsa a menetrendet, de ajtót nem nyit. Ezt be is mondják franciául, hollandul és angolul is – örök rejtély marad számomra, hogy a megállóban a padokon békésen ücsörgő emberek mit várnak ott ennek ellenére, talán a csúcs végét, hogy felszállhassanak?! A csúcstalálkozó idején egyébként nagyon kevés egyéb ülés van, szóval ilyenkor gyakran örülhetek egy-egy szabadnapnak. Amiből alvással nem sokat vesztegetek: mivel kőhajításnyira lakom a Tanácstól, már kora reggel ébreszt a lovasrendőrök patadobogása, amint az utcámat járják. 10 óra felé kialakul a dugó is az erkélyem alá terelt buszokból. Aztán megjelenik a rendőrségi helikopter, ez meg legjobban a másik oldalon, a teraszom fölött szeret állomásozni és szép hangosan zúgni, naphosszat, elnyomva nemcsak az alattam lakó francia bolond ordítozását, hanem olykor még a szomszéd házban lakó amatőr zongorista délutáni gyakorlását is. Az utolsó felvonás pedig, amikor véget ér a csúcs, a szirénázó, egyre halkuló autókonvojok. Ilyenkor percek kérdése, és helyreáll az EU-negyedben a béke.
Megalakult tehát a kormány úgy két hete, egy szép szerdai napon. 2 nap telt bele, meg is bénult a város a tüntetéstől.
Ha ez nem lett volna elég, akkor jöttek a kongói választások. Brüsszel ugye tekintélyes kongói kolóniával büszkélkedhet, akik erősen elégedetlennek bizonyultak az otthoni voksolás eredményével, és ennek itt a közeli Luxembourg téren találtak hangot adni, a magamfajta békés fiatalok által látogatott bárok körül. Kongói barátaink filmbe illő összecsapásokat tartottak a belga rendőrséggel, szívmelengető az ilyesmi így karácsony előtt Európa elvileg-közepén, távol otthonunktól (meg Afrikától, hahaha, ez nagyon rossz, de nem hagyhattam ki).
És hát akkor jött a csúcsok csúcsa, az eurót, és talán az egész EU-t megmenteni hivatott állam- és kormányfői találkozó. Az ilyeneken én egyelőre nem tolmácsolok, szóval a dicsőség sokat tapasztalt régi kollégáimé. Nekem is jut azért egy-két fura velejárójából, amikről talán még nemigen meséltem. Onnan tudom biztosan, hogy két nap múlva csúcs lesz, hogy reggel munkába menet azt látom, egy kamion belefarolt a Tanács épületébe, gondolom hozza a mindenféle műszaki berendezéseket. Bizarr látvány tud ám lenni! Aztán a csúcs előtti este elkezd nem megállni a metró a Schuman téren. Pontosabban megáll, hogy tartsa a menetrendet, de ajtót nem nyit. Ezt be is mondják franciául, hollandul és angolul is – örök rejtély marad számomra, hogy a megállóban a padokon békésen ücsörgő emberek mit várnak ott ennek ellenére, talán a csúcs végét, hogy felszállhassanak?! A csúcstalálkozó idején egyébként nagyon kevés egyéb ülés van, szóval ilyenkor gyakran örülhetek egy-egy szabadnapnak. Amiből alvással nem sokat vesztegetek: mivel kőhajításnyira lakom a Tanácstól, már kora reggel ébreszt a lovasrendőrök patadobogása, amint az utcámat járják. 10 óra felé kialakul a dugó is az erkélyem alá terelt buszokból. Aztán megjelenik a rendőrségi helikopter, ez meg legjobban a másik oldalon, a teraszom fölött szeret állomásozni és szép hangosan zúgni, naphosszat, elnyomva nemcsak az alattam lakó francia bolond ordítozását, hanem olykor még a szomszéd házban lakó amatőr zongorista délutáni gyakorlását is. Az utolsó felvonás pedig, amikor véget ér a csúcs, a szirénázó, egyre halkuló autókonvojok. Ilyenkor percek kérdése, és helyreáll az EU-negyedben a béke.
Mindezen túlvagyunk tehát. Már csak a mai Liege-i lövöldözés és kézigránátdobálás hírét kell megemészteni, és a célegyenesbe jutunk. Az összpontosításban segítségünkre lesz még egy-két kedves tanácsülés, többek közt a jövő évi halászati kvótaosztás (hurrá, lehet halfajtákat magolni százával), de közben végig tudjuk: eljön a szombat. Szombaton pedig óriási bulival búcsúztatjuk 2011 Brüsszelben töltött részét, majd pakolás, és irány HAZA :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése