2012. január 26., csütörtök

Londoni kalandok

Január közepén eljött az angol képzésemhez tartozó tanulmányi szabadság, hurrá, irány Anglia két hétre! Egy átbulizott hétvégét (mi mást…) követően majd kicsattantam az energiától persze, amikor hétfőn 5-kor keltem, hogy átvonatozzak a La Manche csatorna alatt. Az út 2 óra, de odafele nyer az ember egyet, azaz 7-kor elindul a vonat Brüsszelből, 8-kor pedig kiszállás a St Pancras International-ön. Na ez azért fílinges. Az már kevésbé, hogy a hajnali kelés miatt kb a fejemet is elhagytam volna, a tárcámat sikerült is (ugye-ugye 2009-es bandám, a történelem ismétli önmagát). A metróban vettem észre, hogy nincs meg, és nagyjából 10% esélyt adtam neki, hogy ha visszatépek a Dickens Múzeumba, akkor majd pont meglesz, mert majd pont ott hagytam el és majd pont meg is őrizték. Azért csak nyomás vissza, merev rémületben persze – de ezúttal szerencsém volt, már az ajtóban azzal fogadtak, hogy én vagyok-e az (az észlény) aki otthagyta a tárcáját. Huhh. Ezek után, hogy első nap kis híján ott álltam mindennemű pénz, kártya, irat, sőt az állomás megőrzőjében lévő bőröndöm jegye nélkül (ha azt is viszik, még egy váltás zoknim sincs…), bevettem magam a Topshopba terápiás shoppingolni, és úgy döntöttem, innentől csak jó dolgok történhetnek.
Logisztikailag egyébként is bonyi egy hét volt. Hétfő este Dóri barátnőmnél aludtam, aztán kedden beköltöztem egy hotelbe, ahova szerdán megjött a Gyöngyvér. Pénteken a hotelen belül szobát váltottunk, mert megjött az Eszter is, vasárnap pedig búcsú a lányoktól és menet Oxfordba (összesen 4 költözés kétheti téli cuccal). Ráadásul a londoni bevásárlóutca az olyan, amilyen, ergo már kedden nyilvánvaló volt, hogy a következő körben nem fogok beleférni a bőröndbe, szerencsémre Eszter kisegített egy plusz sporttáskával…
A jó dolgok meg jöttek bőven. Hajnalig beszélgetés nagyon rég látott, „mindig ott folytatjuk ahol abbahagytuk” barátnővel, hát ez felbecsülhetetlen… („minden másra ott a Mastercard” ugye, ha el nem hagyja az ember :S). Aztán shopping, múzeumok, esti séta a Temzénél. Újabb barátnők, színház, kirándulás Windsorba, igazi angol pub-este, na és a hét tortáján a hab: vasárnapi teadélután a Fortnum&Mason luxusáruház galériáján - igen, pont mint Miss Marple, bár én inkább úgy éreztem magam, mint Aliz Csodaországban. A hófehér kendőt konkrétan a pincér teríti az ember ölébe, egy egyszemélyes uzsonnamenü 3-emeletes tálcán érkezik, a sajttálhoz először kihozzák az összes sajtot egészben amit találnak, hogy válogass belőle, a csokitorta óriási és mennyei, na és az ezüstszínű, cirádás teáskészletről meg a zavarba ejtően sok tartozékáról ne is beszéljünk... Egyedül annyi szépséghibája volt az egésznek, hogy a számla tetemes késéssel talált oda hozzánk, de nyilvánvalóan sorsszerű okból: Eszternek aznap kellett elérnie a vonatot vissza Brüsszelbe (ld. szeptemberi ottragadós sztori, ez úgy látszik már örökké kísérteni fog minket).

Közben persze nem ám csak úgy pubozgattam meg teázgattam, hanem kőkemény tanulás is zajlott. Találtam a neten egy csodaiskolát, ahol azt ígérték, akcentuscsökkentő tréningjükkel mindenféle rosszul berögzült kiejtés helyébe gyönyörű brit angolt képesek varázsolni – azonnal tudtam, hogy ez kell nekem. A varázslatot kb aranyárban mérték, így osztás-szorzás után napi két órát rendeltem tőlük, öt napra, és reménykedtem, ennyi idő alatt képesek lesznek kezdeni velem valamit. Hát ez a suli maga a profizmus a köbön: igazi akcentusspecialisták magyarázták el mesteri részletességgel, melyik angol hang képzésénél hova kell tenni a nyelvemet, és mennyire kell leejteni az államat. Azt már addigra úgyis a padlón kellett keresni, mert teljesen érezhető módon percről percre egyre szebb lett a kiejtésem. Elképesztő felfedezéseket tettem, belegondolni is rossz, eddig mit hogyan mondtam, most hogy tudom, hogyan kéne. Egyébként a tolmácsképzős beszédtechnika órák nyomasztó emléke miatt előre még eléggé fáztam a dologtól, így aztán amikor kiderült, hogy az egész nemigen emlékeztet azokra a kellemetlen, megalázó és nagyrészt értelmetlen gyakorlatokra, maradt a bámulat... Ja meg adtak egy szintén igen impresszív, több száz oldalas tananyagot gyakorló CD-vel és felettébb röhejes mondatokkal, ezeken a lányok esténként jókat derültek.
És hát annak is megvolt a hangulata, amikor napról napra egyre szebb brit angolsággal osztottam ki a hotel lengyel és indiai, az angollal felületes ismeretségben lévő személyzetét. A lift, a fűtés és a meleg víz csak úgy nagyjából működtek, a fürdőszoba (Eszter szerint egy toitoi-ba szerkesztett zuhany :D) kb a vicc kategória volt, de ezeken még túltettük magunkat. Az már kissé felnyomta a vérnyomásomat, hogy pénteken, amikor a 2-ágyasból a 3-ágyasba költöztünk, kora reggel ki kellett bőröndölnünk, felvonszolni a kétheti cuccomat a lépcsőn a félemeleti tárolóba, majd délben át az újabb szobába, mert képtelenek voltak megoldani, hogy egyből oda mehessünk. Én ugyan suliban voltam délelőtt, de pl Gyöngyvért kitették az utcára. A csúcs sztori meg a szombat reggel volt: egyrészt fél 10-kor nem adtak reggelit nekünk (láttatok már olyat, hogy az 9:15-ig van?!), majd éhesen visszatérve döbbenten észleltük, hogy közben már a szobából is kizártak – se szó, se beszéd, ohne zsinór, a 3-napos ottlétünk 2. reggelén, csak mert még nem fizettünk. Ez aztán a bánásmód. Szóval a hotel mindjárt rengeteg alkalmat adott az újonnan tanult angol hangok szép, határozott gyakorlására (vö.: éles kontraszt a migráns munkavállalók tehetetlen, réveteg és nyelvileg inadekvát reakcióival...)
Hát így teltek napjaim egészen addig, amíg elindult velem a gőzös Oxfordba – folytatása következik!

2 megjegyzés:

  1. Mostmá jobban vigyázzá. Lúdbőrzik a hátam, ha arra gondolok, mi mindent tudsz még elveszteni!
    Várjuk az Oxfordot is!
    Puszi: J. A.

    VálaszTörlés
  2. Vigyazok en, draga apu, csak ha kicsit tobb alvas jutott volna aznap (is), akkor biztos hatekonyabb lettem volna... oxford-ot mar irom, coming soon ;)

    VálaszTörlés