Több is sikerült

A sokkoló hétfő reggel tipikus alapesete volt, amikor megpillantottam a keddi programomat: kipróbálhatom magam konszekutív tolmácsolásból, magyarról angolra (is), egy könnyed bilaterális ülésen. A bilaterális azt jelenti, hogy az asztal egyik oldalán a Bizottság ül, a másikon pedig adott tagállam, azaz Magyarország, és csak úgy röpködnek az eurómilliók, szakkifejezések és cirkalmas körmondatok. Mi meg nem a tolmácskabin üvege mögé bújunk, hanem ott ülünk minden védőpajzs nélkül, a baráti, léleksimogató, feszült és tétre menő vita kereszttüzében: jegyzetelünk, kihámozzuk miről lehet szó, megpróbáljuk kiolvasni amit remegő kézzel összekapartunk, és bravúrosan kivágjuk a másik nyelven.

Több kedves kollégám őszintén örvendett, mondván, végre látják valami hasznát annak, hogy fél éve gyakorlóbeszédeket gyártanak nekem, hogy kiképződjek magyarról angolra, ráadásul közben az adófizetők pénzét is fogyasztom itt.
Ezt persze nagyra értékelem, mindamellett ilyen ülések előtt rutinos és kötélidegű kollégáim se nagyon tudnak ebédelni, szóval ezt az óriási örömöt csak beárnyékolta egy kis parázás.

Édesapám azt javasolta, mosolyogjak kedvesen és sokat, akkor nem lesz baj. Ööö... A kishúgom meg azt, hogy vigyek egy laposüveget, azt húzzam meg néha az asztal alatt, a maradék időben meg nézzek értetlenül, mint Helena Bonham-Carter az Éjsötét árnyakban. Öööööö...

Az összes fentiekre tekintettel végül azt a megközelítést választottam, hogy így a tűzkeresztség alkalmával a túlélésre megyek: nem leblokkolni, nagyjából elmondani, botrányt nem okozni / amekkora lesz, azt nem fokozni. Ha ennél több is sikerül, annak meg majd utána örülni.
Persze készültem becsületesen, a rikító zöld körömlakkomat is lemostam, mert elég határeset volt, ezen ne múljon a magyar kistermelők sorsa. Mosolyogni sajnos elfelejtettem, a laposüveget meg végül etikai okokból hagytam otthon, pedig nem is lapos, hanem szép kerek üveg karibi rumom van ám még az Antillákról :P

Az értetlenül nézés viszont mindjárt az elején megvolt. Ugyanis ott voltak az asztal egyik oldalán a magyar küldöttek, másik oldalon a Bizottság. Utóbbi állt egy magyar és egy talán görög úrból, áh, akkor nyilván neki kell tolmácsolni. Talán görög úr viszont mindjárt azzal indított, nem tudnánk-e inkább franciára dolgozni, mint angolra? Gyorsan tisztáztuk, hogy NEM (nem fejtettük ki, hogy főleg mivel angolos tolmácsot kértek, meg esetleg a végén még az az aprócska körülmény is akadályozhatná a dolgot, hogy nem tudunk franciául).
Innentől talán görög úr a passzivitást választotta, míg a bizottsági magyar és az otthoni magyarok tárgyaltak egymással, angol tolmácsoláson keresztül. Ez komoly. És ha bármit kifelejtettünk, vagy nem úgy mondtunk, ahogy elképzelték, akkor ki is javítottak. Mivel mindenki mindkét nyelvet értette, inkább éreztem magam valami durva vizsgán, mint különböző azonos anyanyelvűek közti kommunikáció előmozdítójaként.

A helyzet összes paraméteréből adódóan nem fürdőztem végig sikerélményekben, de azért homályosan dereng pár olyan pillanat, amikor mintha élveztem volna, hogy végre angolul is értekezhetek. Kitartó munkával pedig végül több is sikerült, mint pusztán túlélni, ugyanis az utolsó pár percben elnyertem talán görög úr figyelmét és szemkontaktusát. Hátha mégiscsak elégedetten ment haza, hogy angolos tolmácsot kapott ;)