Félidős értékelés készült rólam, akárcsak minden valamirevaló uniós projektről. Arról mesél, hogyan is haladok a magyarról angolra tolmácsolás rögös útján a bevethetőség felé. Lényegében most már minden szép és jó, még a kiejtésem is, de azért egy londoni tanulmányút még rámfér - ez konkrétan a legjobb eredmény, amit csak beleírhattak :)
Állítólag csak az a baj velem most már, hogy túl nagy csúszással követem a magyar beszélőt, dolgozzak tehát azon, hogy ne maradjak le annyira. Na ezzel feladták a leckét, miért is? Vegyünk egy jellemző magyar mondatkezdést:
A 8921/734 számú anyag tegnap megvitatott függelékét módosító, az Európai Parlament által múlt héten véleményezett szövegjavaslattal Magyarország egyetért...
Sajnos a tudomány mai állása szerint olyan angol nyelvtani szerkezet nincs, amivel ne kellene megvárni azt a szót, hogy szövegjavaslattal (igen, hátulról a harmadik). Addig vagy el sem kezdjük, vagy háromszor futunk neki, mert mindig kiderül, hogy nem lehet kijönni belőle angolul, szórendileg. Szóval a bevált módszerem, hogy kivárom, amíg a beszélő kimondja a bűvös szót, utána pedig szépen sorba rendezem, amit addig megjegyeztem. Már épp büszke is voltam magamra, hogy több gigabájtot tudok tárolni hosszú másodpercekig, hogy aztán a megfelelő pillanatban gyönyörű, helyes angol szórendet varázsoljak az egészből. Bravúr ám ez, na, ha valakinek nem lenne világos úgy rögtön :D
A trénerek szerint viszont biztos, hogy kifelejtek valamit abból a sok mindenből, amit későbbre tartogatok; meg azért sem jó ez így, mert amennyit a kezdéssel várok, annyival később fogok végezni, és az angol csatorna meg rég kellene a következő tolmácsnak (aki mondjuk görögből, vagy litvánból fordítana angolra, mert a görög / litván beszélő közben már rég mondja a magáét).
Kifelejteni ugyan nem sok mindent szoktam, ha mégis, akkor is még mindig jobb az eredmény így, mintha háromszor buknék bele csak a szórendbe. A csatorna átadása tényleg trükkös (mert ám nekünk itt eszement kapcsolgatást is csinálni kell, miközben szinkronban tolmácsolunk - nagyjából annyira "egyszerű", mintha űrhajót vezetnénk...), de a hozzászólás végén azért szoktam figyelni, hogy ne sokkal a beszélő után végezzek.
Kifelejteni ugyan nem sok mindent szoktam, ha mégis, akkor is még mindig jobb az eredmény így, mintha háromszor buknék bele csak a szórendbe. A csatorna átadása tényleg trükkös (mert ám nekünk itt eszement kapcsolgatást is csinálni kell, miközben szinkronban tolmácsolunk - nagyjából annyira "egyszerű", mintha űrhajót vezetnénk...), de a hozzászólás végén azért szoktam figyelni, hogy ne sokkal a beszélő után végezzek.
Azért így a jelentés nyomán a következő tréningen mindjárt meg is próbáltam jobban menni a beszélő után (mi ezt úgy mondjuk, hogy rátapadni :D), ami kritika, az mégiscsak kritika, pláne nálam profibbaktól. Az eredmény:
"Ugye azt a mondatot nem gondoltad komolyan, hogy ... ?"
Nem én, csak mentem a magyar után. Hogy miért is vonzanak engem ilyen lehetetlen feladatok?!
De ha valamitől neurózist kapok egyszer, az mégsem a szinkrontolmácsolás lesz, bármiről bármire, hanem a légiközlekedés. Már minden jómadár légitársaságról betéve tudom, mit lehet náluk és mit nem, hány órával/nappal indulás előtt kell becsekkolni, hány oldalas beszállókártyát kérnek hány példányban, amit melyiknél szabad kétoldalasra nyomtatni és melyiknél nem. Agybaj. Váratlan pillanatokban mégis megfagy a vér az ereimben, ha mondjuk épp egyoldalas a beszállókártyám: pff, jön a 60 euró büntetés, nincs meg a másik lap.
Most vasárnap pedig megismerkedtem a Ryanair legújabb találmányával. Nagyon vártam, mit fognak csinálni télen ahelyett, amit nyáron, hogy kiállítanak minket a placc közepére vagy fél órára, amíg megjön a gép, megszerelik, kiszáll a nép, és végül beszállunk. Na most felhúztak egy sörsátorszerű izét. Odáig is el kell ugyan gyalogolni, meg onnan is a gépig, de a sörsátorszerű izében közben még sorbaáll kicsit az ember, na és azalatt melegítik felülről ilyen vörös lámpákkal, mint a csirkéket. A legjobb meg, hogy a sörsátorszerű izéből a betonra festett színes csíkok vezetnek az egyes gépekig. Ezek viszont elég hosszan egymás mellett futnak, azaz több száz ember is állhat előttünk sorba, akikről ibolyánk nem lesz, hogy próbáljuk-e megelőzni őket, mert a pirosra gyúrnak és Milánóba mennek, a brüsszeli gép meg mindjárt felszáll nélkülünk, vagy ne, mert ők is kékek és előttünk állnak sorba. Az eredmény: fejetlenség, közben meg fázunk is, nagyon.
A sörsátorszerű izéről bővebben (jé, az index is így hívja):
Most aztán karácsonyig nem jut repülésből - se szabim, se munka utáni közvetlen járat - úgyhogy lesz időm gondolkozni az angol mondataimon. Viszont holnap jön édesapám, hurrá, a következő részben beszámolok, mi szépet látunk Belgium-szerte!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése