"Nem hallom, mit motyog..." - a bekapcsolt mikrofon melletti tolmácsbalesetekről

"Ez Clark volt, az a brit! Nem hallom, hogy mit motyog! Van valami a szájában, vagy baja van a protkójával."
Ezt az eszmefuttatást egy francia tolmács követte el a héten az EP strasbourgi plenáris ülésén, bekapcsolt mikrofon mellett. A teljes történetet lásd itt:
http://index.hu/bulvar/2010/10/20/kinevettek_a_motyogo_kepviselot/

Mindezt elolvasva először is kirázott a hideg, aztán mindjárt két dolog jutott az eszembe. Az első szeretett tolmácsképzős tanáraink intelme volt: „a mikrofon akkor is be van kapcsolva, amikor nincs bekapcsolva”. Azaz a kabinban végig úgy kell viselkedni, hogy véletlenül se halljanak tőlünk vállalhatatlan megjegyzést. A második dolog, ami rögtön ezután felötlött bennem: ez akár velünk is történhetett volna!!!

Sajnos vagy nem sajnos, nálunk, a bizottsági tolmácskollégák körében is igen jellemző, hogy egy-egy fárasztóbb szónok vagy hosszúra nyúlt ülés után/közben bizony elhangzik a kabinban néhány poén/megjegyzés/beszólás – természetesen nyomva tartott köhögőgomb vagy kikapcsolt mikrofon mellett (nyilván pórul járt parlamenti kollégáink is ebben a tudatban voltak).

Néhány régi kolléga mesteri szinten űzi a poénkodást, és szinte minden mondathoz képes hozzáfűzni valamit, amin aztán a mellette ülő két „csendestárs” csendben szakadozhat a nevetéstől. Konkrétan épp kedden ment ki a kabinból az egyik kolléganő, mert amikor egymásra néztünk, még jobban fulladozni kezdtünk – miközben a poén gazdája továbbra is higgadtan tolmácsolt, mintha mi se történt volna, sőt, lendületbe jött, és még lelkesebben magyarázott. Ettől meg még viccesebb volt az egész :D

Nem kell hangsúlyozni, ami nyilvánvaló, de biztos ami biztos, ezzel kezdem: tolmácsetikailag megengedhetetlen az az eset, amiről az indexes cikk szól, és az alábbiakban távolról sem mentegetem az illetőket.

Mégis elgondolkodtam, mi lehet az oka, hogy ilyesmi megtörténhet?

Egy felmérés szerint a szinkrontolmácsolás a légiirányítók munkája utáni második legstresszesebb hivatás. Igen, jól látjátok, a szívsebészek és hasonlók is utánunk jönnek. Minden pillanatban nyomás alatt vagyunk, nem a saját tempónkban dolgozunk, hanem a beszélő által diktált ütemre, sok esetben rajtunk kívül mindenki szakembere a teremben a témának. Egész nap feszült koncentráció van, másodpercenként (!!!) nem is tudom, hány döntést kell meghoznunk: mit minek fordítsunk úgy, hogy ha megjön a mondat vége, és még meg is értjük, sikerüljön értelmesen befejezni, miközben kezeljük a berendezést, nyelvet váltunk stb.

És nem igaz, hogy nincs tétje – sokszor igen is van. Az üléseken jogszabály-alkotás folyik, pénzekről döntenek stb. Saját gondolataink-érzéseink kifejezésére pedig – a dolog jellegéből adódóan – a teljes munkanap során semmilyen mód nem nyílik.

És akkor még csak egy átlagos munkanapról beszéltünk, ehhez jönnek a nehezítő körülmények. Arra gondolok, amikor a beszélők hadarnak, motyognak (lásd indexes sztori!!!), nem az anyanyelvükön beszélnek, hanem például azt hiszik, hogy az, amit közölni próbálnak, angolul van... Vagy esetleg előre megírt, 5 oldalas (szimpla sorköz) beszédeket olvasnak fel 6 perc alatt, lélegzetvételnyi szünet nélkül, egzotikus kiejtéssel, és olyan hosszúságú körmondatokkal, hogy a lényeget a papíron (ha megkaptuk egyáltalán az anyagot) több sorral lejjebb kell keresni. Netán relékabinra szorulunk, azaz a teremben elhangzó lengyelt az angol kabin verziójából kellene magyarítanunk, de mondjuk onnan épp kiment az kolléga aki lengyelről tudna angolra tolmácsolni, tehát meg vagyunk lőve, hogy hova is kapcsoljunk. Eközben a beszélő már a harmadik mondatnál tart, a magyar küldött meg várja, hogy mondjunk mi is valamit végre.

Aztán a témák is a stressz kiapadhatatlan forrását jelentik. Vegyük pl az e heti első 3 munkanapomat. 2 napig emberkereskedelem elleni konferencián voltam: rendészet, szervkereskedelem, brazil kényszermunkások, megrázó történetek kisgyerekek szexuális kizsákmányolásáról, statisztikákkal, képekkel stb. Szerdán pedig – a változatosság gyönyörködtet – főállatorvosok munkacsoportja: afrikai sertéspestis, sertések ivartalanítása fájdalomcsillapítással vs anélkül, vonatkozó irányelv-tervezetek vitája az utolsó vesszőkig és pontokig.

Ha mindehhez még figyelembe vesszük, hogy mi itt nem havi pár napon folytatjuk ezt a tevékenységet, hanem minden nap reggeltől estig, akkor talán mindenki el tudja képzelni, hogy a sok sikerélmény mellett (elismerem, van az is: szép témák, jó előadók stb.) milyen frusztráció gyűlik fel bennünk néha.

Ez pedig valamilyen formában előbb-utóbb utat tör magának. Hallottam már alvászavaros tolmácsokról, fiatal koruk dacára burnout-tól (kiégés) szenvedőkről, állandó görcsben élőkről. Meg olyanokról, akik idegrohamot kapnak, ha egy tapasztalatlanabb kollégájuk valamit nem tud, vagy rosszul mond. És hát igen, vannak azok is, akik humorral közelítik meg a dolgot, és egy-egy jól elhelyezett beszólással, poénnal „könnyítenek magukon”. Kifejezetten úgy látom, ez semmi más, mint a stressz egyik leküzdési módja.

Ez persze nem mentség. Tudtuk, hogy mit vállalunk, és kötelességünk lelkiismeretesen csinálni. Mégis elgondolkodtató, melyik csoporthoz is szeretne tartozni az ember a fentiek közül… Ha netán az utóbbihoz, akkor meg kétszer is nézze meg, mi van a mikrofonnal, mielőtt találgatni kezdi, mi lehet a képviselő szájában :D