2011. szeptember 16., péntek

Visszarázódás

Mivel szeptember közepe van, úgy sejtem, illene magam mögött hagyni a vakáció-hangulatot, de ez valamiért most nem megy épp zökkenőmentesen. Az első héten négy napot dolgoztam, ami öt hét szünet után egyes pillanatokban még jól is esett. Amikor meg nem, akkor meg éltetett a hétvégi londoni kiruccanás.

Hát az óriási volt: vidámpark, shopping, Tower, csapolt cider és ale, életem legfinomabb fish & chips-e, reggelente pedig lustálkodás egy pazar hotelszoba deluxe ágyában, a város felett. Ahogy jött a vasárnap délután, egyre határozottabban éreztük, hogy Londonban akarunk maradni. Hát, megkaptuk. Persze mi szépen időben visszamentünk a hotelbe, kértünk egy taxit, és belenyugodtunk, hogy most lelkiismeretesen visszatérünk Brüsszelbe, reggel ott a helyünk a munka frontján. Akkor is így gondoltuk, amikor 25 percig vártunk a taxira, akkor is, amikor angolul nem beszélő, Londont csak nagyjából ismerő, és vezetésből is harmatgyenge arab taxisunk a harmadik dugóból fordult vissza hogy másfelé próbálkozzon. Akkor is, amikor a második kört tettük a Buckingham-palota körül. És még akkor is így gondoltuk, amikor a Green Parknál (nem túl érzékeny) búcsút vettünk tőle, és a gyorsabb haladás érdekében metróra váltottunk, aztán több száz métert tettünk meg futva különböző aluljárókban, csomagostul. Szóval egészen addig a pontig lelkiismeretesek voltunk, amikor a nemzetközi vasútállomáson közölték velünk a végítéletet: a check-in zárva. A jegyirodában szerencsére ingyen, némi szánakozó mosoly mellett átírtak minket a hétfő hajnali vonatra, huhh, megkönnyebbülés. Sorra felhívtuk másnapi kabintársainkat, egy-egy adag bűnbánással ecsetelve, hogy hát mi Londonban ragadtunk, és a nap legelején még ne nagyon várjanak minket. Végül szépen bevettük magunkat az állomás melletti szálloda 12. emeletére, ahol lábunk alatt hevert az esti London, premier plánban egy tüzijátékkal, sőt, egy alkalmas pubot is sikerült találni bónusz esténk megünneplésére. Na, ekkorra már nagy nehezen csak elhallgatott az addig hevesen lázadozó lelkiismeretünk ;-D Hétvégénk mottója pedig egy ősi kínai közmondás lett: vigyázz, mit álmodsz, mert valóra válik!
Zárójelben: nem tudom, miért várom Brüsszelben, hogy beszéljenek már angolul a taxisok. Egyes londoni kollégáik sem beszélnek. Zárójel bezárva.
A visszarázódással meg az van, hogy a hétfő reggeli ötórás kelés óta egyfolytában tart, de nem tudom, mikorra történik majd meg úgy igazán. Ráadásul a heti beosztásom nagyon messze volt a kellemestől: faltól falig meló, két este is negyed 7-ig. És addig csűrték-csavarták, míg az exporthitel-munkacsoportot is csak megnyertem – az egy olyan ülés, hogy senki nem érti, miről van ott szó, nálam sokkal hadviseltebb kollégák se. Mára embertelenül elfáradtam, majdnem annyira, mint a szépemlékű magyar elnökség végére. Ez egyrészt azért aggasztó, mert a jövő heti beosztásom se fest jobban, másrészt pedig azért, mert egy hét múlva indul a magyarról-angolra képzésem (nincsenek illúzióim, hogy az mennyire lesz kíméletes). Szóval a kínai közmondás mellé jöhet mindjárt egy magyar is: Vigyázz, mit álmodsz, mert valóra válik, utána meg jön a feketeleves.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése