Az első év eufóriája (hurrá, sikerült, itt vagyok, és imádom) és az újdonság varázsa után az ember kezd egy kicsit megmelegedni az új helyén, kezdi érezni az új hely és az új élet előnyeit és hátrányait is. Ami jó, azt mostanra szépen megszoktam – mint tudjuk, a jót könnyű, pedig hosszú listám van ám itt belőle – ami rossz, azt viszont még messze nem. Nem mindig kellemes kombináció.
Mellé az első év ugye arról szólt, hogy tüzet oltottam minden fronton: legfőképp munkában, ahol nagyon mély vízben kellett nagyon gyorsan feltalálni magam, és napról napra hozni legalább a minimálisan elvárt teljesítményt. Mellette, csekély fennmaradó időmben-energiámból meg elkezdeni egy önálló életet annak minden velejárójával, ráadásul mindjárt egy idegen városban/országban. Nagyon sok filozofálásra nem volt idő, na. Ahogy viszont kezdek túllenni a tűzoltáson, időnként nekifogok gondolkozni, vegyes eredménnyel...
Még a tavasszal történt, hogy Brugge-ben – ami ugye Flandria, Belgium holland nyelvű fele – rám került a sor az óratorony jegypénztáránál, kértem is szépen hollandul egy jegyet. A pénztáros erre megkérdezte az irányítószámomat (nyilván piackutatnak/statisztikát gyártanak). Adta magát, hogy „1000 Brussel”, eszembe sem jutott a 1221-gyel jönni, sőt, közben szó nélkül elintéztem az itteni típusú kártyaolvasóval a fizetést. Magyarországi vendégeim nyilván angolul próbálkoztak, meg is kérdezték tőlük: „Where are you from?”. Engem meg eltöltött egy kis jóérzés: háhá, nyilvánvaló volt neki, hogy Belgiumban élek, háhá, látszik, hogy beilleszkedtem.
Aztán múlt héten Villersben – ami ugye Vallónia, Belgium francia nyelvű fele – totál összezavartak. Nem nevetni, ez komoly :) Apátság jegypénztára, helyi nyelvismeret híján kértem a jegyet angolul. Pénztáros erre: „Where are you from?”
És akkor én itt lefagytam egy pillanatra. Angolul valahogy nem jött, hogy brüsszeli lennék, ez hirtelen túl komplikáltnak tűnt, meg tudat alatt biztos attól is tartottam, hogy akkor majd franciául akarna beszélni velem (ergo becsődöl a kommunikáció, és még a sort is feltartom). Magyarnak meg nyilván magyar vagyok, de ha ezt mondom, akkor turistának fog nézni – hoppá, ez meg miért is zavar engem újabban?!?! Több lennék már itt, mint turista?! Persze a munkámnak köszönhetően jól megy a „fogalmam sincs, de valamit gyorsan mondani kell műfaj”, meg hát egyébként se akkora ügy az egész, már ki is csúszott a számon, hogy Hungary. Haladjunk, fizessünk. De csak nincs vége: a pénztáros ekkor lelkesen magyarázni kezdte, hogyan is működik a belga kártyaolvasó. Nyilván mire elmondta, csukott szemmel is végeztem, és már rég azon gondolkoztam, hogy ez meg most milyen disszonáns már, hogy magyar turistaként így értek ehhez a kütyühöz.
Nyilván apróság az ilyesmi, meg amúgy is sejtem, hogy sokan szeretnének ilyen „problémákat”, de talán értitek, mire akartam ezzel rávilágítani: mostanában egyre kevésbé tudom a választ az olyan egyszerű kérdésekre, hogy honnan is jöttem, na meg hogy hol is van az otthon. Rendre megijedek magamtól, amikor egy beszélgetésben észrevétlenül nem azt mondom, hogy „akkor nem leszel itt?” hanem, hogy „akkor nem leszel itthon?”. És akkor az még hagyján is, hogy honnan jöttem (majd legfeljebb mindig onnan, ami előbb eszembe jut épp :D), de vajon hová tartok? Ahogy baktattam hazafelé hétfőn a táncedzésről, ahol pedig kivétel nélkül mindig jól érzem magam (és előbb-utóbb majd biztos mindkét tanárnak minden szavát érteni fogom), azon gondolkoztam, azért sosem leszek igazán belga, de ugyanolyan magyar se, mint eddig… de akkor mi? 1/2 magyar, 1/4 belga, 1/4 eurokrata? És mindig itt leszek most már? Nem rövid ahhoz az élet, hogy pont Belgiumban éljem le? Vagy ez jó lesz nekem? Vagy nem leszek mindig itt? Na és az jó lesz nekem?
És vajon eddig csak halogattam, hogy újradefiniáljam itt magam (másoknak pl. sokkal nehezebb volt az első évük itt), vagy úgyis hiába erőlködnék, mert nincs aranyszabály, meg gyors megoldás? Nem mondom, hogy kérném vissza az első évet, de meglep, hogy a második is nehéznek tűnik, csak alattomosabban.
Szerencsére a beosztástervezők nagyon jó megoldást tudnak az ilyen átmeneti identitásválságra: kiosztanak egy-két húzósabb ülést az embernek, ami után garantáltan képtelen lesz gondolkodni. Holnap szerencsére miniszteri szintű versenyképességi tanács - épp jól jön :D
Utána irány haza a hétvégére (ööö, az eredeti haza, jó lesz nagyon, majdcsak nem kavarodok össze még jobban?!), majd éles váltásban repülés Svédországba. Mert hát nem oda bírtak beosztani keddre, pont mikor épp csak visszaesek Budapestről? És akkor így ne kavarodjak össze - már annak is örülni fogok, ha a fele holmimat / a fejemet el nem hagyom :D Szóval szép hétfőm lesz három különböző európai repülőtéren. :)
Aztán pedig, tadáááámm: jövő hét végén vár az abszolút citromdíjas úticél, régi olvasóim gondolom sejtik is, mi az: Luxembourg. Bár a jókedv garantált lesz, mert már ma megbeszéltünk egy vacsorát az akkor épp ott állomásozó kollégákkal. Mégis, már előre várom azt az érzést, ami – ha máskor még nem is – Luxembourg után garantáltan hatalmába szokott keríteni Brüsszelben: „végre itthon vagyok!”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése