Harry, hol vagy?!

Fantasztikus londoni hetem vasárnapján elbúcsúztam a hazainduló lányoktól, majd Paddington állomáson Londontól is. Hosszabb zötyögés után megérkeztem Oxfordba, amit alig vártam: a vonaton hideg volt, gyökkettővel vánszorgott, háromnegyed órát késett, előttem meg futballrajongók itták sorra a cidereket. Este 9-kor, még épp illő időben oda is találtam a vendéglátó családomhoz – bizony, bevállalós voltam, ne egy hotelszobában üljek már egyedül, hanem csacsogjon csak szépen velem egy igazi angol család.

Igazi angol család angol pasiból és perzsa feleségéből állt. Első este csak a hölgy volt otthon, és rendesen ijesztő volt, amikor ajtót nyitott – csak másnap derült ki, hogy szegény inszomniás, és 1 órát alszik per éjszaka, ezért vág állandó jelleggel olyan fejet, amilyet. Azt, hogy honnan érkezhetett, egy napig találgattam, aztán mire magamban végleg elkönyveltem portugálnak, közölték, hogy ja egyébként ő iráni. Oké… :D

Amúgy relatíve jól éreztem magam náluk: perzsa hölgy jól főzött, angol pasi meg jól gitározott. Egy dologgal borítottak csak ki: éjszaka egyáltalán nem fűtöttek, sőt nyitott ablakkal aludtak (igen, január van…) Én meg egy szobával odébb 2 paplan alatt vastagzokni+pizsama+pulóver+sál kombinációban. Ha véletlen ki kellett mennem éjjal a tizenegykét fokjukba, úgy remegtem, hogy attól féltem, leesek a lépcsőn. Fel nem foghatom, ez miért jó… Más baj amúgy nem volt velük, az olyan apró érdekességeken, mint hogy teából és kólából is (!) koffeinmentest tartanak otthon (Istenem, add hogy én sose legyek ilyen álmatlan), már nemigen akadtam fenn.

Oxford amúgy cuki. A londonihoz hasonló emeletes buszok járják, itt a piroson kívül van belőlük zöld és aranyszínű is, és a színüktől függ, melyik merre megy, sőt, egyféle bérlet csak az egyik színűre jó. Van szép óváros, és ott a híres Christchurch katedrális és főiskola: na annak már a kertjében is olyan érzés fogja el az embert, hogy biztos mindjárt megjelenik Harry herceg. Vagy Harry Potter. Aztán egyik se jött :(

A város egyébként ahogy van, az oktatásból él. A főiskolák-egyetemek jó hírét ügyesen kihasználják a különböző nyelviskolák, amik egymást érik a belvárost a kertvárossal összekötő sugárúton. Valóságos iparág ez ott, nem beszélve arról a ki tudja hány száz helyi családról, akik diákok elszállásolásával egészítik ki jövedelmüket. A nyelviskola tele volt argentin és kolumbiai, spanyolul őrjöngő tinédzserekkel, akiket jólszituált szüleik ugyan tanulni küldtek oda, de ennél minden mást sokkal látványosabban csináltak. Frissen (át)alakult párok, másnapos arcok, na meg a toalettben pityergő csajok… kész!

Áldom az eszem, hogy nem csoportos, hanem magánoktatást kértem, ez nagyon hatékony volt: minden délelőtt 3 óra szókincsfejlesztés, jogi angol, és tolmácsgyakorlás: ehhez vittem a magyar beszédeket a laptopon, a tanárok meg javítgatták az angolomat.

Amúgy a dél-amerikai tiniktől eltérően én kifejezetten unalmas öt napot töltöttem Oxfordban, köztük a szülinapomat is. Már előre sajnáltam magam, hogy pont aznap egyedül fogok ülni egy ismeretlen városban, így eldöntöttem, hogy nem is foglalkozom az egésszel, úgy teszek, mintha nem is szerdán lenne, hanem majd a következő két hétvégén. Volt pár kósza gondolatom, hogy esetleg a nyelvsuli kiszúrja az adataim közt, és esetleg szól igazi angoléknak, vagy netán szóljak nekik én hogy hé, koccintsunk már egyet… De aztán magától nem történt semmi, így praktikusabbnak láttam összeszorítani a fogamat és a házival foglalkozni.

Angliából úgy általában elég nehéz engem bármivel is arra motiválni, hogy távozzak bárhova is, de ugye most kilátásban van két hétvégényi ünneplés, így aránylag túlélhető volt a hazaút. Amikor kényelmesen elhelyezkedtem a Londonba tartó vonaton (Agatha Christie rajongóknak: 12:01 to Paddington), megállapítottam, hogy Oxford alkalmas hely egy kis tanulós remeteélethez, de valószínűleg van egy rejtett, sokkal varázslatosabb arca is, az ódon kollégiumok falai mögött. Ott biztos tényleg szembejön Harry. Mindkettő.