2012. július 2., hétfő

Panaszkodás meg dicsekvés (szóltam előre!)

A múltkori bejegyzésemre szerető édesapámtól megkaptam, hogy most panaszkodom vagy dicsekszem? Egyik sem volt a célom, sőt, tudat alatt ettől a két véglettől tartva szoktam is gondosan lektorálni magam.
De persze újra önvizsgálatot tartottam, és rájöttem, apu azért valahol fején találta a szöget. Ha az ember (lánya) a világ legnagyobb tolmácsszolgálatánál köt ki Brüsszelben, akkor egyszerre lesz nem hétköznapian nehéz dolga és nem hétköznapian jó sora. Innentől kezdve pedig lényegében bármit mesél, azzal rögtön vagy panaszkodik, vagy dicsekszik. Nem? De. Nem is olyan egyszerű, ugye?

Az önvizsgálat után tehát felhatalmazva érzem magam, hogy arról is írjak végre, amiről mostanában szemérmesen hallgatok, igen, a kiképzésemről. Úgy húsvét óta foglalkoznak velem újra nagy boldogan (?) a trénernek kijelölt kollégáim, most már szinkront gyakorlunk magyarról angolra.

Nézzük akkor előbb a panaszkodást. A szinkronnál ugyebár belép az időtényező. Nem elég, hogy végre kipofozta az ember az angolját annyira, hogy jó sok gondolkodással, minden szót ötször megrágva a legszőrözősebb angol trénereknél is megüsse a lécet. Mostantól erre nincs idő, a tempót a beszélő diktálja. A dilemma pedig: vagy leverem a lécet nyelvileg, és jön a hosszas kritika a hibáimról, vagy végtelenül közelítem Erzsébet királynő angolját, de akkor képtelen vagyok tartani az iramot, és sorra hagyok ki mindenfélét a magyar beszédből, hogy behozzam valahogy a lemaradást.
Mivel az angol tréner nem érti az eredeti szöveget, ám a nyelvi teljesítményemről gyorsan meglesz a véleménye, könnyű belátni, hogy az utóbbi módszer kényelmesebb.

Így egész jól ellapítottam pár hétig, csak aztán elkezdett zavarni, hogy egyszer majd lesz egy vizsga, ahol nyilván ülni fog valaki, aki karikázgatja szépen a kihagyott infómorzsákat, nem beszélve a majdani ülésekről, ahol a küldöttek minden szavukat vissza akarják hallani angolul.

Kolléganőm azt tanácsolta, álljak neki magyar tévéműsorokon gyakorolni, majd akkor javul a tempóm. A parlamenti közvetítést ugyan tíz másodperc után hajtépős pánikban csuktam be, de a híradóból valami mazochista kedvemben 2x5 percet is kibírtam.

Ezen felbátorodva a pénteki tréningen innovatív kísérletet tartottam. Előre szóltam az aznapi trénernek, hogy a sebességre fogok hajtani, mielőtt még kiakadnak a mutatói a nyelvi produkciómtól. Ha egyetért velem, ugyan nézzük már meg, mire jutunk, ha nem szelektálom ki a beszéd harmadát.
Meglepő eredményre jutottunk - jaj most meg mindjárt dicsekednem kell, már tiszta stressz vagyok... Azt mondta, olyan jól tudok angolul, hogy feleslegesen aggódok, nem romlik az olyan sokat attól, hogy ha tartom a tempót. Szóval ne is agyaljak, csak mondjam szépen gyorsan. És hogy egyébként bárcsak neki (egy angolnak!) eszébe jutnának olyan kifejezések, amiket használni találtam. Óh, sok is ez már az én kis lelkemnek!

Teljesen fel voltam dobva, órákig vigyorogtam utána, aminek csak az egy órát késő, átszállós Lufthansa járat tudott véget vetni. Mert aznap este majdnem Münchenben ragadtam ám, és igen, akkor óriásit panaszkodtam volna. Hála Istennek, hogy ettől mind megmenekültünk ;)





5 megjegyzés:

  1. Pedig milyen jót nosztalgiázhattál volna Münkenben! Schwanthalerstrasse, játszóterek...89 április-május!

    VálaszTörlés
  2. Igen apu, este 10 és hajnali 6 közt nyilván tökjó lett volna Münchenben, 369 eurót meg nyilván épp azért fizettem, hogy 24 órát legyek otthon.......

    VálaszTörlés
  3. Hát igen, éjjel 6 óra a Münkeni reptéren nem ugyanaz, mint nappal másfél hónap az összkomfortos játszótereken :-)
    A 369 Eu meg egyszerűen rablás. Ennyiért már ide is repülhettél volna, itt úgysincs éjszaka. Tényleg: bérlet miért nincs a repülőgépre?

    VálaszTörlés
  4. "Igazam van? Nem? DE! Hát nooooooormális?!"

    ;)

    VálaszTörlés