Nagyon pörgött mostanában az élet, egészen tegnapig, amikor is végre túlestem a hónapok óta tervezett-szervezett-rettegett bölcsességfogműtéten. Mivel egyelőre beszéd- ergo munkaképtelenül tengődöm itthon, ideje bepótolni az elmaradt blogbejegyzéseket. Nemsokára visszatérünk az uniós tolmácsolás lebilincselő világába is, mert ott is izgalmas újdonságok vannak raktáron, de következzen előbb még egy mesélős bejegyzés az elmúlt két hétvégéről – és Belgium, na meg Hollandia szépségeiről.
Egy hete szeretett kishúgom és édesapám jöttek el megnézni, hogy is éldegélek Európa szívében. A szombat este a múltkor részletezett Jazzmijn-gáláé volt, a hétvége többi részét pedig kihasználtuk a körülnézésre. Bejártuk Brüsszelt a maga pisilő kisfiújával, pisilő kislányával, EU-negyedével és egyéb kötelező elemeivel – mint például a Delirium, mert ugye a 27-féle csapolt és 2000 üveges sör azért apu érdeklődésére bőven számot tartott, de a gyümölcsösöket bizony Anett is nagyon szerette. Csapolt körtéset én is most ittam először, nagyon ott volt! Aztán sorra került az Atomium is, amiről anno ugyan megfogadtam, hogy többet nem megyek fel, de addigra apu pont hazaindult, Anettet meg mégsem küldöm föl egyedül, na egye fene… Harmadszori látogatásom jutalmául végre a nap is kisütött, és nem a borús, szürke eget kellett néznem.Na és bőven kárpótolt a tövében elfogyasztott, folyékony belga csokiban forgatott epernyárs is :P Aztán, mivel kishúgom építész, úgy gondoltam, merészkedjünk túl a kötelező néznivalókon, ami jó ötletnek bizonyult. A Saint-Gilles-ben lévő Horta Múzeum egy csoda, megérte odabumlizni, csakúgy, mint a Koekelbergi bazilikához, ahonnan álomszép kilátás volt az egész városra (a maga 4 eurós belépőjével bőven veri a 11 eurós Atomiumot).
Vasárnapra aztán a család kitalálta: menjünk el Hollandiába és nézzük meg Delftet. Nem igazán értettem, miért pont azt, de hát Hollandia nekem szerelem ahogy van, így nem ellenkeztem. Nem volt ugyan könnyű felkelni a gála után, de megérte: odaérve kiderült, hogy Delft bizony egy hihetetlenül gyönyörű, hangulatos ékszerdoboz… és látnivalókkal is bőven büszkélkedhet: a Vermeer múzeum és a híres delfti kék porcelánműhely egyaránt nagyon szép! Csak ajánlani tudom mindenkinek, mint úticélt – brüsszeliek: autóval másfél óra!
A család hétfőn távozott, majd egy gyors munkahét (és némi ágyneműmosás, takarítás, készletek feltöltése stb.) után a péntek este ismét a pisilő gyermekek, a főtér és a Delirium közelében talált: megjöttek a csajok otthonról :) Két Évi barátnőmmel fantasztikus víkendet csaptunk. Voltunk Antwerpenben, ahol megcsodáltuk a gyémántmúzeumot, na és a shopping sem maradhatott el. Aztán láttuk a belga király nyári palotájához tartozó kertet és pálmaházat – isteni szerencsével, ugyanis ez mindössze évente két hétig van nyitva a nagyközönség előtt. Álomszép volt!
A legjobb napunk pedig az volt, amit Brugge-ben, kb Nyugat-Európa Szentendréjében töltöttünk. Megcsodáltuk a kilátást az óratoronyból (most már tényleg meg kell majd néznem az In Bruges című filmet Colinnal, ami ott játszódik…), ahova egy nagyjából egyszemélynyi szélességű fa csigalépcső vitt fel, mókás volt.
Aztán sétahajókáztunk, ez nem volt olyan mókás. Elég kellemetlen egy hajóskapitányt fogtunk ki, aki mindjárt azzal kezdte, hogy elültetett minket egymás mellől, a bárka közepén lévő, kényelmetlen székekre. Meg ez az egész olyan tömegjelenet volt, hogy megszólalásig emlékeztetett azokra a zsúfolásig tömött bevándorlócsónakokra, amik Afrikából szoktak érkezni Dél-Európába és előszeretettel el szoktak süllyedni. Fotót onnan középről alig lehetett csinálni úgy, hogy ne legyen benne egy egész sor idegen fej…
Utána nagyon vágytunk valami nagy, szabad térre, ahol csak úgy nekiszaladhatunk egy szép tájnak, így a lábunk szinte ösztönösen vitt minket a város szélére, a szélmalmokhoz. Ahogy az utolsó házsor mögött felbukkant a három domb ezekkel a kedves, régi malmokkal, eltöltötte a kis lelkemet a nosztalgia: éppen öt éve jártunk itt a tolmácsképzős csoporttársakkal a mestervizsga előtt. Halkan reménykedve - hol pozitívan, hol kétségek között - hogy egyszer talán visszatérhetünk. Igen... És a malmok pont úgy vártak, ahogy elbúcsúztunk anno. Látszólag csendben álltak, de én hallottam, ahogy kiabálták: az álmok bizony valóra válhatnak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése