Jazzmijn Springtime Show

A jól megérdemelt tavaszi szünet után mindjárt egy jól telezsúfolt időszak köszöntött rám. Alig több, mint egy hét alatt már több bejegyzésre való hírem és élményem gyűlt össze – de nézzük csak szépen sorjában, kezdve az év egyik nagy eseményével: első belgiumi táncgálámmal.

Múlt szombat este ez is eljött. Afféle furcsa, vegyes érzésekkel készültem rá. Kicsit hiányzott a régi Laukrisz-fíling, de részben azért meg is volt – legalábbis valami egész hasonlót azért éreztem az előtte lévő napokban. Aznap már nagyon izgultam, nem csak az előadás miatt, hanem mivel az otthoni népes szurkolótáborom jelentős része nem tudott itt lenni, még a felvétel miatt is – ha az nincs, vagy nem sikerül, akkor bizony sokaknak rejtély marad, mi fán terem egy Jazzmijn-gála. Mert ezek a sulivezetők olyan bénák voltak ám, hogy egészen a gála napjáig nem tudták megmondani, lesz-e hivatalos videó, vagy sem. Apu meg szerzett egy kamerát, csak hát még sosem használta, szóval para volt, hogy sikerül-e a projekt.

Apu és a kishúgom lelkesen kiutaztak hozzám pénteken, így a gála egy egyébként is szuper, együtt töltött hétvége része volt. Rajtuk kívül Fruzsi barátnőmmel egészült ki az itteni maroknyi, ám lelkes szurkolótáborom. Nagy nehezen túljutottunk az indulási nehézségeken (Istenem, mindent hoztam, ami kell?!), egy nagyobb dugón, egy szondáztatáson (szerencsénkre apu még nem fogott neki az aznapi belga sör fejadag elfogyasztásának) és a Machelenbe való odataláláson, végül pedig már „csak” parkolóhelyet kellett találni a művház zsúfolásig megtelt környékén.

Nem fogjátok elhinni, de a környezet kísértetiesen emlékeztetett a Dózsára: megvoltak az épület körül lázasan gyakorló, az utolsó percben csodát váró kis csapatok, a nézőtér ismerős illata, a jobboldalt hátulról nyíló öltöző, amiben alig férünk el, a szaladgálás, izgulás, sminkelés, és még sorolhatnám.

Aztán elkezdődött. Két számban táncoltam – itt annyi csoport van, hogy csoportonként egy táncra jut idő, és én ugyebár a kezdő és a haladó jazz-re járok. Az első előtt leírhatatlanul izgultam, és ezt pont csak addig sikerült palástolni, amíg a szám vége felé az első sorba nem kerültem. Na ott meglett a böjtje a parázásnak: nagy lendülettel nekifogtam az egyik mozdulatnak, majd jobbra néztem, és láttam, hogy rajtam kívül mindenki nyugodtan ácsorog és várja a megfelelő, ám jóval későbbi ütemet a kezdéshez. Ott hirtelen meg akartam semmisülni, és minden stresszkezelési rutinomat össze kellett szednem, hogy ne kapjak merevgörcsöt, hanem várjam be a többieket, úgy folytassam, ahogy kell, és még derűs képet is vágjak a dologhoz. Annyira kívántam, ez bár ne történt volna, de utólag késő bánat. A második szám előttre viszont így már alig maradt energiám izgulni. Úgy éreztem, ennél rosszabb nem lehet: és lám, az jól is sikerült!

Sőt, addigra apu is megtanult videózni :D Mivel az első táncról még olyan felvétel készült, hogy általában vagy a fejünk, vagy a lábunk, vagy semmink nincs rajta, a szünetben tettem még egy utolsó kísérletet arra, hogy kiderítsem, kié az a kamera ott a nézőtér közepén, és hogyan lehet hozzájutni a dvd-hez majd. Úgy néz ki, sikerrel jártam, úgyhogy otthon maradt, kíváncsi szurkolóimnak ezúton mondom, hogy jó eséllyel derülünk majd a felvételen együtt valamikor.

Az egész nagyon hamar eltelt, az az érzés, hogy „még ki sem élveztük igazán”, bizony most is megvolt. Ahogy vége lett, a felnőtt csoporttal volt egy kis bankettünk az öltözőben: Inne, a tanárunk meglepett minket mindenféle finom itallal, mi meg őt egy szép orchideával. Aztán irány haza – de előtte még igazi, Belgiumhoz méltó módon ünnepeltünk egyet apuval, Anettel és Fruzsival, no meg némi csapolt ciderrel: hol máshol, mint a Gúnárban :))) Ahogy koccintottunk az itteni törzshelyemen, a laukriszes csapatra gondoltam, és arra, hogy bár hiányoznak, azért boldog és kicsit büszke is vagyok magamra, hogy ha már nem lehetek velük, azért folytattam a táncot, és bizonyítottam egy új helyen, külföldön, mellé egy olyan tánciskolában, aminek még bőven tanulom a nyelvét. Azt a bizonyos hibát meg végül megbocsátottam magamnak, megfogadva, hogy jövőre még jobb leszek.