A múltkori fülkegyűlésen – mert ilyen is van ám itt, havonta egy ebédszünetet kedves dán főnökünkkel szoktunk tölteni – a főnök megkért, hogy mindenki okulására (vagy inkább riogatására) ismertessem már azt a grandiózus éjszakát, amikor felelős voltam és 21 kabin volt a teremben 22 helyett. A történet átütő sikert aratott – még csak túl sem kellett cifrázni, elég volt néhány higgadt mondat: a körülöttem ülő 10 szabadúszó, aki viszonylag ritkább vendég nálunk itt és még nem hallotta a sztorit, nagyjából lefordult a székről a rémülettől. Majd a gyűlés végén egyikük odajött hozzám részvétet nyilvánítani, és megkérdezte: „azért jól vagy, ugye? meg pihensz néha? …és jársz haza, ugye???” :D
Köszönöm szépen jól vagyok, pihenek és persze, hogyne járnék haza, mondtam a kedves kolléganőnek. Igaz, hogy lassan tele a padlás ilyen rémsztorikkal , de hát legalább van miről blogot írni!
Ehhez képest aztán a fülkegyűlés másnapján megismerkedtem a luxembourgi tanácsülés műfajával (ld előző bejegyzés). Úgy gyanítom, ott pattanhatott el az az idegszálam (is?!), amelyik az alvásért volt felelős, mert azóta lényegében nem alszom. Eddig csak hírből ismertem az alvászavart, mint a szinkrontolmácsolás egyik alattomos mellékhatását, közelebbről csütörtök óta barátkozom vele. A hétvégén még nem nagyon tűnt fel, mivel két este is bulizni voltam :D de aztán amikor vasárnapra 4 órát aludtam, és ennek ellenére másnap hajnali 2-ig nem bírtam elnyugodni, akkor kezdett a dolog gyanús lenni.
Az időzítés nem túl jó, mert azon kívül, hogy teljes erővel dübörög a magyar elnökség, még nyakamon a Jazzmijn Spring Time Show is. Ez a tánciskola olyan, hogy a tanév nagy részében kb lógattuk a lábunkat (legalábbis a Laukriszhez képest), most az utolsó pár hétben meg merevre feszülhetünk, hogy legyen valami a produkcióból. Ergo csöbörből vödörben találom magam, amikor egy stresszes munkanap után beesek az edzőterembe. A tegnapi nap sovány vigasza: már olyan jól tudok hollandul, hogy képes voltam heves vitát folytatni a tanárral. Konkrétan arról, miért pont velem tolt ki legjobban az egész csoportból egy olyan elemmel, amit képtelenség megcsinálni, és amivel még azt a szerencsétlen csoporttársamat is beégetem, akit lendületből el kéne kapnom (de eddig nemigen sikerült, és kétlem, hogy április 30-ig csoda történne).
Azt hiszem itteni fennállásom óta ilyen fáradt még egyszer sem voltam – de gondolom, mindenki sejti, mi éltet még: bizony a jól megérdemelt, bőkezűen ötnaposra szabott húsvéti bizottsági szünet. Zárjunk be szépen, aztán irány haza!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése