Majd egyszer

A Bizottságnál nagyon odafigyelnek ám, hogy legrejtettebb tartalékainkat is kibontakoztassuk. Egy évre előre mindenkinek ki kell találni, mi szépet és hasznosat szeretne tanulni, aztán a kívánságainkat a főnökkel egyeztetve be kell írni a rendszerbe, és akkor ezt úgy hívjuk: Training Map. A főnök főnökei aztán eldöntik, kinek mit finanszíroznak, és már okosodhatunk is, na meg előléptetés is lesz, ha szépen bővítettük a nyelvkombinációnkat.

Kedves dán elöljárónk nagyjából október óta ígérgette nekem, hogy tanulhatok hollandul: ott kezdtük, hogy majd januártól, aztán áprilisra eljutottunk odáig, hogy majd júniustól. Áprilisban nekiültünk az idei Training Map egyeztetésének. Szépen bevéstük a hollandot, és örültünk neki, hogy milyen jó lesz, mert ugye már úgyis van egy félkész harmadik C-nyelvem (C-nyelv: amiről egy irányba, az anyanyelvünkre dolgozunk), meg beírtunk még egy-két egyéb fejtágítást is, egy júliusi péntek délutánon megyek például majd halászati politikai képzésre. Rám fér, még mindig összekeverem a sima lepényhalat a közönséges lepényhallal. Aztán egy kíváncsi pillanatomban kiböktem az ártatlannak szánt kérdést, ami egy ideje foglalkoztatott: ha az angolom otthon még B-nyelv volt (azaz oda-vissza tolmácsoltam, angolra is), és nagyon szerettem, akkor lenne rá igény, hogy majd egyszer upgradeljem, és dolgozhassak itt is magyarról angolra is?

Legnagyobb meglepetésemre a főnök nem lepődött meg, hanem közölte, hogy igen, hallotta, hogy ez benne lenne nekem, és van is ilyen képzés. És hát tulajdonképpen az lenne a legjobb, ha be is írnánk a Training Mapbe, mert ez úgyis olyan költséges tanfolyam, hogy nem fogják elkapkodni, meg úgysem isszák olyan forrón a kását, áh, legyen csak benne, és akkor majd egyszer… Hát beleírtuk.

Egy kicsit megszerettem a gondolatot, de azért ijesztő is volt. Egyrészt az angolra nyújtott teljesítményt a vasszigorú angol kollégák értékelik, kötetnyi rémsztorit hallottam már arról, kit miért és hányszor buktattak meg. Másrészt meg ha átengednek, akkor extra mélyvíz jön: ha a teremben magyarul beszélnek, akkor cirka 20 másik kabin is a retúros angolját hallgatja, és abból dolgozik tovább – asszem nem kell magyarázni, miféle felelősség ez. Ehhez képest hollandról magyarra dolgozni kellemes hobbi lenne. Na persze amikor jól sikerül egy idegen nyelvre mutatvány, akkor az élmény is annak megfelelő: nem egyszer láttam-hallottam, ahogy egy-egy ülés után sorbaálltak a magyar fülkénél más kollégák (angolok is ám) megdicsérni és megköszönni virtuóz, nagyon profi kollégáim retúrteljesítményét. Ilyenkor mindig azt gondoltam: de jó nekik… A következő meeting után aztán úgy tűnt, nekem nem lesz ilyen jó: túl sokan jelentkeztek a retúrképzésre, és valószínűleg nem tudnak most beíratni, szóval örüljek a hollandnak, mert az menni fog. Örültem is.

Egészen két hétig. Egy délután épp valami tanácsi munkacsoportban tolmácsoltam, amikor bejött valaki a fülkébe, hogy engem keresnek telefonon. Áh, gondoltam, biztos megint én vagyok a napos (Head of Team) és valami baj van. Mi más miatt hívhatna bárki is a fülkék mögötti folyosón. Nos, a főnök volt, és vészjóslóan indított: „Edit, van valami, amiről sürgősen beszélnünk kell”. Oh my God. Lepergett előttem az elmúlt pár nap: mégis mit követhettem el, jajjajj, nem akarom, hogy most legyen vége ígéretes eurokrata karrieremnek… Kiderült, hogy semmi baj, csak vicces kedvében volt, és azért hívott, mert mégis be akarnak íratni angol B képzésre, de valami nem jól van a Training Mapben, azt gyorsan át kéne írnom, mert holnap van a határidő.

Huh. A majd egyszer kicsit közelebb jött, na sebaj, átírtam azt a valamit, de nem is nagyon foglalkoztam a dologgal, mondván, úgyis hátravan a Map jóváhagyása – meglátjuk, mi lesz a vége. Pár nap múlva az angol mellett ott figyelt a yes, a holland mellett meg a no. Hát jó, legyen :) mert azért felesleges lenne tagadni: a kis lelkem vágyik ám arra a B-re. Még ekkor is nyugtatgattam magam: ismerve az itteni tempót és bürokráciát, ősz előtt úgyse kerül elő ez az ügy, szóval mire egyáltalán az angol kabin meglát, addigra majd vasszorgalommal Queen’s English-t faragok magamnak.

Ehhez képest május 3-án kaptam egy levelet, hogy 23-án meg kellene jelennem egy felmérő vizsgán, mert aki túl messze van az elvárt szinttől, annak nem akarnak képzést indítani, és ez azért lesz, hogy akkor kiderüljön, reménytelen vagyok-e vagy sem. Elsápadás, székről leesés. Angolra nagyjából 2008 óta nem gyakoroltam, mert ugye a versenyvizsgához a két idegen nyelvről magyarra kellett gyúrnom. Mellesleg a dátumig hátralévő 20 napból két hétvégén vendégeket várok, aztán egy teljes hétig beszélni se tudok a bölcsességfog-műtét miatt.

Tárcsáztam a keresztmamámat, akire először is jól ráijesztettem egy a főnöktől vett, „sürgősen beszélnünk kell” stílusú telefonnal. Aztán gyors válságstábot tartottunk az Exkiben, és oda jutottunk, hogy kérni kéne halasztást. Még aznap elrebegtem a főnöknek az aggályaimat. Azt mondta, sejtette ő, hogy ez nem lesz nekem valami jó, de azért próbálkozott, hátha mégis (hogy ez milyen kedves tőle). És akkor legyen június vége, jó? Hát, „jó” az mondjuk október végén lenne, de erről már hallgattam, és hevesen bólogattam. A majd egyszer 1 hónap múlva kezdődik. Illetve rosszabb esetben mindjárt végződik is. Szóval szurkoljatok… újra…