2010. október 28., csütörtök

Innen szép a győzelem

Nem hiába van Halloween a héten, itt a rémtörténetek ideje. Tegnap bekövetkezett, amiről régóta tudtam, hogy be fog, ám nagy erőkkel reméltem, hogy majd csak sokkal később, amikor már én is higgadt profi leszek. Arra gondolok, amikor az embernek nincs beosztása adott napra, aztán last minute mégiscsak bedobják valami ülésre teljesen tudatlanul, a háttéranyagot ismerő, és szépen betanult szószedetekkel érkező két másik kolléga mellé.

Úgy történt, hogy délelőtt otthon tettem-vettem, negyed 2-kor még rá is néztem a beosztásomra: szuper, délután is szabad vagyok. Ekkor kényelmesen beültem pizzázni egyet itt az utcában lévő olasz étterembe két régi tolmácsképzős ismerőssel /Balázs és Sally :) / aztán gondoltam, elmegyek a bevásárlóutcába, ja csak még előtte felugrok, mert bekapcsolva hagytam a gépet.

Így fél 3 után 2 perccel sokkoló látvány fogadott: 2 perce a Jacques Delors épületben kéne lennem valami génmódosított növényekkel foglalkozó ülésen. Miiiiii?!?!

Mint az őrült, ki letépte láncát, fogtam a badge-emet, tornacipőből legalább balerinába vágtam magam, a farmer már maradt, és mint a futómadár, megindultam a cél felé. Pánik… az hogy készülni esélyem se volt, még hagyján, de mit fognak szólni a kollégák, hogy kezdő létemre még egy parádés késést is megengedek magamnak? Netán már mindenki engem keres?!

Amikor teljesen kifulladva bezuhantam a kabinba, a kollégáknak nem elsősorban a késés tűnt fel, hanem hogy mit keresek egyáltalán ott, és akkor mi történhetett azzal, aki helyett megjelentem. Mondtam, nem tudom, és sokkos állapotban vagyok, mert 10 perce láttam meg, hogy itt kéne lennem, és azóta csak futni volt időm.
Ekkor kedvesen nekifogtak megnyugtatni, ami azért járt kevés sikerrel, mert közben kiderült, hogy a teremben ülők jelentős része – ideértve a jelentéstevőt és a szakértőt – német, sőt osztrák, és ők mindjárt beszélni is akarnak, jó hosszasan.
A stressz egyébként sok rejtett tartalékot kihoz az emberből: ahhoz képest, hogy komolyan úgy tűnt, elájulok még mielőtt egy hang kijönne a torkomon, szerencsére nem lett botrány a dologból.
Csak hát pl. az ötödszöri előfordulásnál esett le, hogy a német GVO („géfááóó”) nem más, mint a GMO, és ha mondjuk csak belelapozhattam volna az anyagba, akkor semmi gondom nem lett volna a felismeréssel – így meg percekig izzadtam, hogy olyan mondatokat gyártsak, amikből nem derül ki, hogy köszönőviszonyban sem állok az elhangzottakkal.

Az ilyen eseteknek érdekes a háttere. Általában ugye napokra előre látja az ember a beosztását, ami a planning team gondos munkája. Több ülés fut párhuzamosan több helyen, mindenütt más-más nyelvek kellenek, ennek a „hálóját” szépen előre meg kell szervezni, hogy mindenütt minden igényelt nyelvről minden igényelt nyelvre legyen tolmácsolás. Eddig szép és jó, na de mi van, ha egy tolmács adott reggelre mondjuk megbetegszik, vagy előző este elhúzódik egy ülés Luxembourgban, és másnapról ki kell venni az illetőt? Ilyenkor pótolni kell azon szerencsések közül, akik aznap épp lógathatták volna a lábukat. Ez viszont dominóeffektust indíthat el: ha csak más nyelvkombinációjú tolmácsot találnak a helyére, akkor más kabinokban is cserére lehet szükség, hiszen ahogy már többször ecseteltem, egymásról is dolgoznunk kell néha (reléből).

Ez történt most is: valaki, akinek az angol kabinban kellett volna németről angolra dolgoznia, kiesett. Így németről angolra közvetlenül nem tudott senki tolmácsolni, ami nem is az angoloknál okozott gondot, ők hallgatták szépen a francia verziót és mondták abból. A magyar kabinba viszont így már nem volt jó az a kolléga, aki csak angolról magyarra tud dolgozni, mert ha a teremben németül beszélnek, akkor ő csak dupla relével tolmácsolhatott volna (azaz a francián plusz az angolon át – ez pedig tilos, mivel már a suttogós játék utolsó fázisához hasonlítana ugye :D). Így őt szépen kivették, engem meg szépen beírtak, köszönhetően az állítólagos némettudásomnak. Hurrá.

Egyébként ennek menedzselésére az a szabály, hogy reggel fél 9-kor és napközben fél 2-kor mindenkinek meg kell néznie a beosztását, általában a következő napszak nagyobb variációi ilyenkor már láthatók – ennek figyeléséért mi vagyunk felelősek. Ha fél 2-kor se látunk beosztást, akkor részünkről a szerencse: ha ennél később kell pótolni valakit, akkor már nekik kell telefonon előkeríteniük. Mint kiderült, negyed órán buktam el a dolgot: negyed 2-kor ugye még üres volt a táblázatom…

És még így is örülhetek, hogy nem mondjuk a h&m próbafülkéjében ért a telefon, hogy „HOL VAGY?!”.
Happy Halloween Everybody!

2010. október 25., hétfő

Atomjó napok

Múltkor eleget ecseteltem, milyen nehéz is nekünk, úgyhogy idejét érzem megint egy pozitív bejegyzésnek, mert azért túlzás lenne azt állítani, nincs arany életem itt.

Először is, isteni hétvégém volt: Dóri barátnőm itt volt nálam Londonból, és jó kis bulit csaptunk négyesben az itteni lányokkal. Ők mindjárt azonosítottak is egy közös ismerőst, akin keresztül rövidesen egy loftlakásban zajló házibuliban találtuk magunkat. Ez így visszatekintve mókás, mert azt sem tudom kinél voltunk, de akkor nem tűnt úgy, hogy ez furcsa dolog lenne :D Onnan végül persze új kedvenc helyünkön kötöttünk ki, ami hivatalosan a Wild Geese Irish Pub névre hallgat, de mi csak Gúnárnak hívjuk :)

Szóval nem unatkozom itt hétvégéken sem, de ezúttal jól indult a munkahét is, bár, inkább csak a hét, mert munkáról eddig nemigen beszélhetünk.

Napok óta azon örömködtem itt, hogy mára végre együtt vagyok beosztva Balázzsal, régi tolmácsképzős csoporttársammal, és hogy milyen szuper lesz újra együtt dolgozni, na meg persze poénkodni, mint a régi szép időkben. A téma elég elrettentő volt, egyrészt műtrágyák, másrészt motorgépjárművek típusengedélyezése villamossági szempontból – fel is keltem szépen 7-kor, hogy becsületesen áttanulmányozzam a témát. Aztán eljött a munkakezdés, és még meg is állapítottuk, milyen szuper napunk is lehetne végre itt együtt, ha nem ezt az anyagot kéne gyűrni egy tiszta depi ülésteremben. Hát, így teljesüljön minden kívánságunk, ugyanis a magyar küldött nem jelent meg (=nem volt kinek tolmácsolni), így szépen elküldtek minket, ki a napsütésbe. Itt alapelv, hogy feleslegesen nem dolgozunk, amivel csak egyet tudok érteni!

Hirtelen ötlettől vezérelve elmentünk az Atomiumba, mondván, még úgysem volt benn egyikünk se, és milyen szép idő van, most jó lesz a kilátás. Hát, tényleg csak addig borult el az ég, amíg fenn voltunk… Egyébként az Atomium olyan, hogy nincs benne semmi érdekes, már ha valaki nem érdeklődik hevesen a világkiállításra készült pavilonok papírmakettjei, meg néhány értelmezhetetlen posztmodern műalkotás iránt. Viszont egyszer meg muszáj bemenni, mert különben mindig kíváncsi marad az ember, hogy mi lehet benne :D Szóval tipikusan ilyen lógós munkanapra való program.
Soha rosszabb hétfőt :)

2010. október 21., csütörtök

"Nem hallom, mit motyog..." - a bekapcsolt mikrofon melletti tolmácsbalesetekről

"Ez Clark volt, az a brit! Nem hallom, hogy mit motyog! Van valami a szájában, vagy baja van a protkójával."
Ezt az eszmefuttatást egy francia tolmács követte el a héten az EP strasbourgi plenáris ülésén, bekapcsolt mikrofon mellett. A teljes történetet lásd itt:
http://index.hu/bulvar/2010/10/20/kinevettek_a_motyogo_kepviselot/

Mindezt elolvasva először is kirázott a hideg, aztán mindjárt két dolog jutott az eszembe. Az első szeretett tolmácsképzős tanáraink intelme volt: „a mikrofon akkor is be van kapcsolva, amikor nincs bekapcsolva”. Azaz a kabinban végig úgy kell viselkedni, hogy véletlenül se halljanak tőlünk vállalhatatlan megjegyzést. A második dolog, ami rögtön ezután felötlött bennem: ez akár velünk is történhetett volna!!!

Sajnos vagy nem sajnos, nálunk, a bizottsági tolmácskollégák körében is igen jellemző, hogy egy-egy fárasztóbb szónok vagy hosszúra nyúlt ülés után/közben bizony elhangzik a kabinban néhány poén/megjegyzés/beszólás – természetesen nyomva tartott köhögőgomb vagy kikapcsolt mikrofon mellett (nyilván pórul járt parlamenti kollégáink is ebben a tudatban voltak).

Néhány régi kolléga mesteri szinten űzi a poénkodást, és szinte minden mondathoz képes hozzáfűzni valamit, amin aztán a mellette ülő két „csendestárs” csendben szakadozhat a nevetéstől. Konkrétan épp kedden ment ki a kabinból az egyik kolléganő, mert amikor egymásra néztünk, még jobban fulladozni kezdtünk – miközben a poén gazdája továbbra is higgadtan tolmácsolt, mintha mi se történt volna, sőt, lendületbe jött, és még lelkesebben magyarázott. Ettől meg még viccesebb volt az egész :D

Nem kell hangsúlyozni, ami nyilvánvaló, de biztos ami biztos, ezzel kezdem: tolmácsetikailag megengedhetetlen az az eset, amiről az indexes cikk szól, és az alábbiakban távolról sem mentegetem az illetőket.

Mégis elgondolkodtam, mi lehet az oka, hogy ilyesmi megtörténhet?

Egy felmérés szerint a szinkrontolmácsolás a légiirányítók munkája utáni második legstresszesebb hivatás. Igen, jól látjátok, a szívsebészek és hasonlók is utánunk jönnek. Minden pillanatban nyomás alatt vagyunk, nem a saját tempónkban dolgozunk, hanem a beszélő által diktált ütemre, sok esetben rajtunk kívül mindenki szakembere a teremben a témának. Egész nap feszült koncentráció van, másodpercenként (!!!) nem is tudom, hány döntést kell meghoznunk: mit minek fordítsunk úgy, hogy ha megjön a mondat vége, és még meg is értjük, sikerüljön értelmesen befejezni, miközben kezeljük a berendezést, nyelvet váltunk stb.
És nem igaz, hogy nincs tétje – sokszor igen is van. Az üléseken jogszabály-alkotás folyik, pénzekről döntenek stb. Saját gondolataink-érzéseink kifejezésére pedig – a dolog jellegéből adódóan – a teljes munkanap során semmilyen mód nem nyílik.

És akkor még csak egy átlagos munkanapról beszéltünk, ehhez jönnek a nehezítő körülmények. Arra gondolok, amikor a beszélők hadarnak, motyognak (lásd indexes sztori!!!), nem az anyanyelvükön beszélnek, hanem például azt hiszik, hogy az, amit közölni próbálnak, angolul van... Vagy esetleg előre megírt, 5 oldalas (szimpla sorköz) beszédeket olvasnak fel 6 perc alatt, lélegzetvételnyi szünet nélkül, egzotikus kiejtéssel, és olyan hosszúságú körmondatokkal, hogy a lényeget a papíron (ha megkaptuk egyáltalán az anyagot) több sorral lejjebb kell keresni. Netán relékabinra szorulunk, azaz a teremben elhangzó lengyelt az angol kabin verziójából kellene magyarítanunk, de mondjuk onnan épp kiment az kolléga aki lengyelről tudna angolra tolmácsolni, tehát meg vagyunk lőve, hogy hova is kapcsoljunk. Eközben a beszélő már a harmadik mondatnál tart, a magyar küldött meg várja, hogy mondjunk mi is valamit végre.

Aztán a témák is a stressz kiapadhatatlan forrását jelentik. Vegyük pl az e heti első 3 munkanapomat. 2 napig emberkereskedelem elleni konferencián voltam: rendészet, szervkereskedelem, brazil kényszermunkások, megrázó történetek kisgyerekek szexuális kizsákmányolásáról, statisztikákkal, képekkel stb. Szerdán pedig – a változatosság gyönyörködtet – főállatorvosok munkacsoportja: afrikai sertéspestis, sertések ivartalanítása fájdalomcsillapítással vs anélkül, vonatkozó irányelv-tervezetek vitája az utolsó vesszőkig és pontokig.

Ha mindehhez még figyelembe vesszük, hogy mi itt nem havi pár napon folytatjuk ezt a tevékenységet, hanem minden nap reggeltől estig, akkor talán mindenki el tudja képzelni, hogy a sok sikerélmény mellett (elismerem, van az is: szép témák, jó előadók stb.) milyen frusztráció gyűlik fel bennünk néha.

Ez pedig valamilyen formában előbb-utóbb utat tör magának. Hallottam már alvászavaros tolmácsokról, fiatal koruk dacára burnout-tól (kiégés) szenvedőkről, állandó görcsben élőkről. Meg olyanokról, akik idegrohamot kapnak, ha egy tapasztalatlanabb kollégájuk valamit nem tud, vagy rosszul mond. És hát igen, vannak azok is, akik humorral közelítik meg a dolgot, és egy-egy jól elhelyezett beszólással, poénnal „könnyítenek magukon”. Kifejezetten úgy látom, ez semmi más, mint a stressz egyik leküzdési módja.

Ez persze nem mentség. Tudtuk, hogy mit vállalunk, és kötelességünk lelkiismeretesen csinálni. Mégis elgondolkodtató, melyik csoporthoz is szeretne tartozni az ember a fentiek közül… Ha netán az utóbbihoz, akkor meg kétszer is nézze meg, mi van a mikrofonnal, mielőtt találgatni kezdi, mi lehet a képviselő szájában :D

2010. október 7., csütörtök

Furcsaságok – a város, ahol élek…

Mostanra annyi meghökkentő/érdekes/fura dolgot láttam itt, hogy ideje csokorba szedni őket.

Kezdjük az időjárással. Szó szerint ötpercenként képes változni, a vihartól a gyönyörű napsütésig. Esernyő ÉS napszemüveg nélkül elindulni sem érdemes.
Talán ez is az oka annak, hogy itt nem úgy öltöznek az emberek, amilyen az idő, hanem amilyen kedvük épp van – mennyivel korszerűbb dolog is ez! :D Az augusztusi 25 fokban pl láttam hófehér csizmát, az októberi 10-ben pedig mezítlábas papucsot.
Viszont itt nem szólnak meg, bármi is van rajtad (na munkán kívül persze), és nemcsak hogy 30, de akár 60 felett is hordhatsz leengedett, hosszú hajat, yess :))) az viszont, hogy ez utóbbi életkorban miért nem párosul hajfestéssel, már nekem is magas.

Az emberek hihetetlenül sokfélék. Magyarországról érkezve, amíg nem lát ilyen környezetet az ember, addig elképzelni is nehéz. Egy átlagos metrókocsiban jó eséllyel akad az ember körül NATO-s diplomata, rasztahajú jamaikai, spanyol diák, leplekbe burkolt hangos arab hölgykolónia rengeteg babakocsival, gyönyörűen befont hajú, trendyn öltözött és sminkelt fiatal afrikai nő, a környező falvakból ingázó wallon/flamand dolgozó, török bácsika, na meg magamfajta uniós tisztviselők, finnektől portugálokig. A zenészekről, zsebtolvajokról, koldusokról, uniós belépőkártyákkal bizniszelőkről és a számtalan különféle aktivistáról nem is beszélve.
Ha valakihez netán szólni szükséges, először lázasan mérlegel az ember, hogy vajon milyen nyelvvel lesz sikere, majd idővel próbálja megfejteni az emberek kinézete és nyelvismeretei közötti összefüggéseket.
A flamand-vallon szembenállás nem sokat segít a dolgon, ugyanis így még a helyiek sem egyfélék, és ha egy önérzetesebb vallonhoz (aki francia anyanyelvű) véletlenül hollandul szólsz, akkor a sikeres kommunikáció még alacsonyabb valószínűségű, mintha angolul kezdted volna.

Ha már a tömegközlekedésnél jártunk: a metrót és a villamost eleinte nehéz megkülönböztetni, mert mindkettő jórészt a föld alatt megy, sőt, a villamos néha egy szinttel mélyebben.
Ja azt ki hiszi el nekem, hogy itt 10-ből 9 fekete Audi megáll a zebra előtt (otthoni arány talán 10-ből 1)?

A közlekedés egyébként nagyon flottul megy, kivéve, ha tüntetés van, ami itt kb mindennapos :D Múlt héten az egész város lebénult egy kétszázezres felvonulás miatt. Ahányszor jön valami delegáció, biztos, hogy minimum egy tucatnyi fura szerzet megjelenik a Schuman téren, transzparensekkel és egyéb kellékekkel. Az én eddigi kedvenceim a tiroli gazdák voltak, mert ők barikat is hoztak :) enyhén voltam meglepve, mikor hazafele baktatva bégetésre lettem figyelmes a Berlaymont épületnél!
A rendőrkonvojok, -helikopterek, sőt a lovasrendőrség vonulásai szintén mindennaposak. Szombaton a bevásárlóutcában tartottak összehangolt akciót, úgy 15 rohamkocsival meg féltucat lóval. Nem értettük, miért, mindenesetre jól nézett ki a művelet.

A lovak szépen kidíszítették a bevásárlóutcát, amiről mindjárt eszembe is jut a következő furcsaság: Budapest NEM koszos, bárki bármit is mondjon. Na jó, legfeljebb a BKV, de az utcák nem. Ami itt van időnként a belvárosban, az igen. Múltkor úgy ugrottam el egy koldus elől, aki egy hosszú botra szerelt zsákkal piszkált felém balról, de azt se tudtam, hova ugorjak, mert jobboldalt meg méretes vértócsát találtam. Valahogy a higiéniához való hozzáállás is más itt – múltkor egy teraszon ücsörögtünk egy adag sültkrumplival, és tanúi voltunk, amint a szomszéd asztalon egy pasi pelenkát cserélt egy csecsemőnek. Értitek, a kávézó asztalára tette a teli pelenkát, oda, ahonnan a következő vendég eszik. Mindezt a divatos Jourdan téren, ahol ¾ órát állsz sorba egy adag originál belga krumpliért amúgy. Otthon úgy üvöltötték volna le egy ilyenért, hogy a környékre se megy többet.

Amilyen megengedőek az utcán, olyan vasszigorral viseltetnek azonban az ember privát szemetesei iránt. Szelektív gyűjtés van, 3-féle zsákot vagy kénytelen tartani, kizárólag a hivatalos, ilyen célra árult fajtából, azaz nem dobhatsz ki te csakúgy bármit bármilyen nejlonszatyorban. Kékbe mennek a flakonok, sárgába a papír, a fehér pedig vegyes. (Ja, az üvegekkel még külön rohangálj a gyűjtőkhöz, na ezt én már negálom, ami sok az sok.) Természetesen a fehér kell leggyakrabban, így azt mindjárt kétszer annyiért árulják. Hetente kétszer ki kell készíteni az utcára a ház elé ezeket a szatyrokat (a legszebb utcák is csodásan mutatnak ilyenkor) szerda hajnalban viszik el valamennyi zsákot, szombat hajnalban pedig csak a fehéreket. Ha elmulasztottad, akkor rohad a konyhádban a háromféle szemét újabb napokig (az, hogy hely sincs ennyi szemetesnek, már eleve tökjó). De még itt sincs vége a történetnek: ha valamit nem a megfelelő zsákba dobtál, vagy túl hamar készítetted ki a zsákokat, ÉS a szemét tartalmáról/helyéről be tudnak azonosítani (?), akkor fizetheted a büntetést. Hallottam valakiről, akivel 80 eurót fizettettek, csak mert este 6 előtt ki merészelte tenni a szatyrokat (munkaügyben indulnia kellett Strasbourgba). Miközben a város egyes negyedeiben fogalmazzunk úgy tapintatosan, hogy hangyányival nagyobb gondok vannak, mint hogy kék vagy sárga a szemetesnejlon és hány órakor került oda……..

Hát ilyesmikkel kell itten együtt élnem mostanában… Biztató azért, hogy aki régebbi motoros, annak általában megvannak a megküzdési stratégiái az itteni furcsaságokra: van pl olyan ismerősöm, aki állandóan több pár cipőt tart magánál az időjárás miatt. Egy kedves, idősebb, végtelenül segítőkész kolléga pedig azt osztotta meg velem bizalmasan, mint taktikai jótanácsot, hogy ő bizony biztos ami biztos, soha nem a saját háza elé készíti ki a szemetesszatyrait :D Azt hiszem pár hónap, és én is profi belga leszek.

És akkor talán azt is megértem, miért fakóbb az itteni Fanta. Erre eddig kétféle magyarázatot hallottam: A) igazi gyümölcs van benne és nem színezék, B) a belgáknál minden ízetlenebb és ezt is le kellett butítani hogy jó legyen nekik. Szóljon, aki tudja a megoldást!