2013. március 24., vasárnap

Majd megláttam...

...avagy mégis van mosoly. Magyarország egyik/legújabb angol hangjaként jelentem


Friss magyarról angolra kombinációmmal, hogy az úszós hasonlatnál maradjunk, első alkalommal mindjárt az olimpiai medencében lubickolhattam, nyilvános, interneten közvetített jogalkotási tanácskozáson. De már szavam sem volt, egyrészt mostanában kénytelen voltam megedződni (…), másrészt legalább nem mindjárt csúcstalálkozó (…), harmadrészt pedig így vissza tudtam keresni a linket a tűzkeresztségemről. Meghallgattam, majd el is küldtem kis családomnak. Aztán még háromszor meghallgattam, hogy biztosan elég jó-e, de még akkor is úgy éreztem, hogy igen, úgyhogy elküldtem a tanulmányúton tengődő keresztmamámnak is.  Végül is két álló éve, ahányszor megpendítettem, hogy nem volt ám olyan jó ötlet ez (ahelyett, amit valójában gondoltam, konkrétan hogy hogyan lehetne visszacsinálni), annyiszor mondta el kicsit titokzatos mosollyal, hogy de igen, majd meglátom!

Nincs ezen mit meglátni, gondoltam anno, és majd nem lesz semmiféle mosoly, amikor elkezdek bénázni Magyarország nevében, és ég az egész kabinunk. Rettegni fogok, hogy körben az összes egyéb anyanyelvű tolmácskolléga az én angolomból dolgozik tovább, ettől nem fogok tudni koncentrálni, közben az angol kollégák jegyzetelik a hibáimat, a magyarok tehetetlenül próbálnak segíteni, el fogom felejteni bekapcsolni az angol csatornát, utána kikapcsolni is, meg angolul is el fogok felejteni (pláne hogy ez már a vizsgán is sikerült), és az egész meglehetősen fájni fog.

Most meg, a túloldalról....… ezeket ugyan honnan szedtem?! :) Élesben ugyanis – döbbenetes, két hét után még értetlenül állok a jelenség előtt – az az első, hogy az egész fenti hisztit elfelejtem. Amint benyomom a B gombot, mintha valami buborék nőne körém, ahol csak pozitív stressz van, és amit tudok, azt meg is tudom mutatni. Nagyon érdekes állapot, könnyűnek nem mondanám, de mivel segíti a koncentrációt, és kiiktatja a zavaró tényezőket, mégis inkább jó, mint rossz :) Amikor pedig kikapcsolom a mikrofont egy jól sikerült hozzászólás után, akkor feldereng, miről is beszélt a keresztmamám, és miért a titokzatos mosoly. Van olyan sikerélmény, amit elmagyarázni se nagyon lehet, amíg nem tapasztalta valaki. Nemegyszer megtörténik, hogy előbb megteszem a cirka 45 perces hazautat, mint hogy abba tudnám hagyni a vigyorgást…

Azért persze vannak extra izgalmak e körül a műfaj körül. Például könnyen lehet, hogy van anyag, amiről fél óra tanulmányozás után sem tudjuk elképzelni, ugyan hogyan fogjuk elmondani, mert bár anyanyelvünkön van, hmmm... (nagy kár, hogy titoktartási okokból nem idézhetek itt néhány "ékes" fogalmazványt, illusztratíve). De akkor jön a buborék és a varázslat, és mégis elmondjuk. Aztán azt is megtanulja az ember, hogy ha reggel elhangzik, hogy nem lesz magyar megszólalás, az még nem jelenti azt, hogy pár órával később ne következne derült égből magyar prezentáció 230 keresztmegfelelési jelentésről. Sőt, ha ugyanazon a rendezvényen ez másnap reggel megismétlődik (megint nem lesz semmi), akkor az egyik délutáni napirendi pont magyarországi informatikai rendszerek problémáit boncolgatja majd. A buborék ilyenkor automatikusan tűzfallá konvertálja magát. Meg hát a dolog jellegéből adódóan (=lehetetlen igazán jól csinálni) azért be-becsúszik egy-egy nyelvi hiba, amitől az üzenet még bőven átmegy, de azért érzem közben, ahogy Angol Kollégák pár üvegfallal arrébb görcsbe rándulnak. Na, ilyenkor az ülés után cselesen manőverezek kifelé, és ha mégis Angol Kollégával találom egy liftben magam, akkor láthatatlan szeretnék lenni, és igyekszem legalább ártatlan, nem én voltam ám az a zöldség a magyar kabinból fejet vágni :D Tudom, tudom, a kritika épít(ene)... de az adrenalintól és a koncentrációtól kifáradva szégyenszemre engedni szoktam az életösztönömnek inkább.

A Magyar Kollégák meg most is szuperek. Sorra ajánlkoznak, hogy majd ők csinálják ezeket helyettem, én csak barátkozzak még a gondolattal, bár ezt nagy köszönettel nem szoktam elfogadni. Mert magyarról angolra tolmácsolni a hallgatóságnak és Európa minden tájáról itt dolgozó tolmácskollégánknak: egészen pontosan akkora öröm, amennyire előre fél tőle az ember, és amennyi kemény munkát belefektet. Szóval óriási.

2013. március 9., szombat

Vizsga


Hat hét tűzoltás után már épp kezdett lakható lenni a lakás. Megrendeltem a függönyöket, felgöngyölítettem, milyen közüzemi szolgáltatóknak hová kell fizetni, meglett az elveszettnek hitt szemüvegem meg budapesti lakáskulcsom és egyéb apróságok, kijött a gázszerelő, megszabadultam az utolsó papírdobozoktól, találok reggelente ruhát, és még a költözéskor beszedett kaktusztüskét is kiműtöttem végre az ujjamból.

A magyarról angolra szinkronvizsgám nyilván jöhetett volna még ennél is sokkal jobbkor, illetve valószínűleg vizsga jókor eleve nem jön. Péntek délben, észlelve a vészt, miszerint már csak egy hétvége van addig, figyelemelterelésnek még vettem egy nagyon pazar TV-t, akkorát, amekkora csak befért a bútorba (a bankszámlámnak már úgyis mindegy), okostévé, mindent tud, még csak én nem vagyok elég okos hozzá. Na és akkor azon szorgosan néztem a Downton Abbeyt a hétvégén, hátha csoda történik, és egyszercsak úgy kezdek beszélni angolul, mint Lady Mary.

Így csak vasárnap este lettem ideges, de akkor nagyon. A minimumnak kitűzött 5 órát sikerült megaludni, majd bevágtattam a célépületbe, mint valami mozgó feszület. Bíztam benne, hogy a szigoráról híres vizsgáztatóm majd emlékszik rám a felmérővizsgáról, ahol nagyon tetszett neki az angolom, hát nem, inkább megállapítja, hogy ja, akkor az ő hibája, hogy most itt vagyunk :) nem baj, irány a kabin.

Az első szöveg közben nagyjából az életben maradásért küzdöttem. Tömör és tempós fejtegetés élelmiszeripari témában, könnyű mondat egy szál se, sőt, akadt ott még fordíthatatlan szóvicc-szerűség is. Felsorolások ezerrel, volt olyan, amelyiknél már magyarul a 3 felsorolt valamiből eleve csak 1 jutott el az agyamig. Aztán – ne kenjük a beszédre… – én meg jól hagytam, hogy stresszből az a gonosz fajta kerekedjen felül, amelyiktől az ember elveszti az ellenőrzést a helyzet fölött, és ha el is kezd végre koncentrálni egy-egy döntésre (szóhasználat, szerkezetek), biztos, hogy a rosszat sikerül kinyögnie. Jól megleptem magam ezzel, nem gondoltam, hogy ilyen csapnivalót is tudok!

Vizsgabizottság bent megbeszél, én meg a folyosón megállapítom, hogy ez nyilván bukta.

Nem volt az, kértek még egy szöveget, nem értem miért, de jól van, próbálkozzunk... Adórendszerek kerültek most napirendre, ez már sokkal jobban ment, bár még mindig stabilan a szokásos szintem alatt. Már akadtak szakaszok, amikor egész jól uraltam a helyzetet, tartalmilag még el is mondtam mindent, de ekkorra meg úgy kikészültem, hogy jöttek a nyelvi hibák.

Vizsgabizottság ismét megbeszél, én meg a folyosón úgy gondolom, hogy a második után talán nem bukta, már persze ha nem kényesek az angol nyelv főbb alapszabályaira :S :D

Egyszer csak ott ülök a teremben, és hallom az ideggörcsön túlról, hogy komoly vita után úgy döntöttünk, hogy átengedünk, de nagyon határeset volt. Főbb hibák felsorolása (amelyekről sajnos én is végig tudtam, hogy elkövettem), jótanácsok (amiket már eddig is folyamatosan megfogadtam, csak ezt nekik nem volt miből megtudni), és némi további fejmosás. Még megpróbáltam elmagyarázni, mint valami rossz jegyet kapott kisdiák, hogy mennyivel többet tudok ennél, csak most nem sikerült megmutatni, de ez ugye ilyenkor a helyzetből adódóan reménytelen vállalkozás. Mondták, hogy jó, akkor legyek kedves majd munkában megmutatni.

Aztán kinn találtam magam az utcán, és nem mosolyogtam. Nagyon nem. Hogy lehet az, hogy a két éves kiképzésem alatt egy kezemen meg tudnám számolni, hány ilyen gyenge teljesítményem volt, ha egyáltalán volt? Miért pont ma? És főleg: akkor miért engedtek át? Egész nap azt kívántam, bár buktattak volna meg, és tűztünk volna ki egy új időpontot, amikor tiszta lappal brillíroznék egyet, és megérdemelten lennék büszke. Mert most ülhetek be angolra dolgozni (az itt nem vicces műfaj ám) ezzel a kegyelemkettestől összetört önbizalommal.

Aztán rájöttem, hogy épp ez a lényeg: könnyű is lenne még vizsgázgatni egy ideig. Viszont innen nagyon gyorsan felállni és magabiztosan, pontosan, szép angolsággal tolmácsolni Magyarországot, hétről hétre – ha ez sikerül, sokkal büszkébb lehetek majd, mint ha bejött volna amire amúgy számítottam: egy darab jól vett vizsga után vigyorgok napokig, aztán élesben meg majd makogok. Ezért mentem át mégiscsak.

Másnap tehát felpofoztam magam, elmentem futni szeretett új városkám szép zöld határában, aztán összedobtam egy gyümölcssalátát és rábízva magam a híres szorgalmamra, nekiláttam angolra gyakorolni. Közben lassan halványult a vizsga fájdalma, és amikor a rendszerben megjelent a nevem mellett az új nyelvkombinációm kódja (HU->EN), akkor hirtelen feltűnt, hogy nahát, már mosolygok :) És már várom a hétfőt, amikor először nyomhatom be a mikrofonon a B gombot, és lehetek Magyarország angol hangja. És akkor már nem fog számítani, milyet vizsgáztam egy héttel korábban. Ahogy a kedves mentor-kolléganőm is biztatott: rendesen úszni úgyis csak mélyvízben lehet. Úgy legyen!


2013. március 1., péntek

A nyugalom szigetéről


Hányan is laknak abban a faluban? - kérdezte egy kedves kolléganő-barátnő nemrég, és miután gyorsan rápirítottam, hogy város, most mesélek egy kicsit új lakókörnyezetemről, hogy mindenki el tudja szépen képzelni :)

Overijse – tessék megtanulni a kiejtését: óverejsze – 25 ezres városka Flandriában, azon belül Flamand-Brabant tartományban. Olyasmi Brüsszelhez képest, mint Budaörs Budapesthez, hangulatában viszont inkább Solymárra emlékeztet, nagy zöld területen fekszik, és lovak is vannak, hétvégente tehetős diplomaták sorjáznak csemetéikkel lovagolni. (És igen, ha már lóhúsbotrány, az Belgiumban normális, sőt hagyományos kajának számít… Brrr, bár még mindig inkább, mint a kagyló…) Meg van szőlő is. Állítólag van errefele egy sáv, amiben néha süt a nap, na és az itt lakók igen büszkék erre, az egész fertályt pár másik községgel együtt szerényen Szőlővidéknek hívják, és augusztusban egyhetes szőlőünnepet tartanak. Meg egyáltalán, minden második étterem fantáziadús neve is az, hogy Szőlő, és még a rendőrségi autón is szőlőlevél van :D Néha megmosolyogtat, ha arra gondolok, hogy mondjuk hozzáértő magyar emberek vajon mit szólnának az itteni borhoz :) Meg az is, hogy engem a finom belga sörökkel ellentétben a bor aztán teljesen hidegen hagy – erre tessék, elköltözöm az itteni egyetlen borvidékre. Hiába, csak budafoki lány maradtam.

 A város zászlaja - mit is ábrázolhatna? :D

A település központja – amit kiterjedt dombvidék, erdők, kiránduló- és bicikliutak, és pazar villák vesznek körül – nagyjából 10 kisutcából áll, meg persze az elmaradhatatlan főtéri templomból. A templomban negyedóránként harangoznak, állandóan. Éjjel is. Őrület. Na mindegy. Én a főtérről nyíló – nem tudok rá jobb szót – sikátorban lakom. A főtéren van városháza, sültkrumplizó és söröző(k) is, a főutcában pedig kisboltok. A nyitvatartásokat szokni kell, van amikor csak délelőtt vagy csak délután van valami nyitva, hétfőnként majdnem minden zárva, de a közértben pl a csütörtök a szünnap (?!). Gondoltak viszont a sok elfoglalt karrierista ingázóra: a főutcai pékség melletti kenyérautomatából akár éjjel is vehetünk friss, teljes kiőrlésű finomságokat. Aztán van beginaudvar* is, de az itt nem múzeum meg diákszállás, mint más flamand városokban; nem, kérem, a derék óverejszeiek abból művházat és aquaparkot építettek :) Utóbbit Beginafürdőnek hívják, ja és két utcára van tőlem ám, juhééé :)



A fürdő

Overijse annyira még épp elég közel van Brüsszelhez, hogy bejárjak dolgozni meg bulizni (ebben a két állapotomban teljesen jól tolerálom Brüsszelt), viszont annyira már messze van tőle, hogy nyomokban se emlékeztessen rá. Először is, erősen érezhető a nyelvi határ, itt már hollandul folyik az élet. Vége a boltokban és a szolgáltatókkal folytatott süketek párbeszédének, az utálom de muszáj bonzsúrozni önkínzásnak, és a nem igaz hogy nem érti hogy nemééérteeem típusú bosszankodásnak. Egyébként a lakosok nagy része flamand, de van sok EU-s dolgozó is, illetve a külföldiek errefele valami okból nagy számban angolok, amerikaiak, hollandok és skandinávok – kimondottan tudok szimpatizálni ezzel a mixszel :P

Meg a város amúgy is egy ékszerdoboz. Jómód van. Erre utalnak a bevezető út melletti autószalonok, medenceboltok és hasonlók, de az is, hogy 5% alatti a munkanélküliség = megélhetési bűnözés lényegében nincs. Az alattam lakó 70 éves nénit múlt héten rávettem, hogy éjszakára azért zárjuk már be a bejárati ajtót – majd kiderült, hogy jaa, ő a lakásajtaját se zárja. Hogy mit tetszett mondaniii???!!! Dehát itt 70 éve semmi baja :) És tisztaság is van: nem fordul fel az ember gyomra a buszmegállóban, sőt, még a buszon se. Az emberek kivétel nélkül jól öltözöttek és kulturáltak. Sőt, az utcán rám mosolyognak, és ha termetes pálmát cipelek épp a kocsitól a lakásig, akkor még meg is dicsérik. Sehol egy árva banda, akik letépnének egy-egy táskát, vagy legalább méregetnék az embert meg beszólogatnának mindenféle bennszülött nyelveken. Még éjjel se. A lakbérem meg épp 2/3-a a brüsszelinek. Nagyobb lakásért.

Alig várom a jó időt, akkor fogom a futócipőmet, és felderítem azokat a dombokat meg pazar kertes övezeteket. Simán lehet, hogy esti kocogása során maga Barrosso jön szembe :) Mert a pletyka szerint ő is erre lakik – márpedig ő biztos tud valamit… vagy csak portugál létére a belga szőlőt szereti?! ;)

Ott lakom benn, balra a szürke házikóban. A téren buszmegálló és Kriek-lelőhely. Munkába menet nem szabad eltéveszteni, merre forduljak :)

 Kilátás a nappali dolgozósarkából. Az a kutyus nagyon helyes :)

 Főtér, templom. Sint-Martinuskerk névre hallgat, az ajtó mellett pedig tábla hirdeti nagy betűkkel, hogy Nyitott és vendégszerető templom (!)



 *Németalföldi városok sajátossága: olyan régi városrész/épületegyüttes, ahova vallásos nők költöztek, akik apácák ugyan nem akartak lenni, mert azért volt tulajdonuk vagy épp ki szerettek volna járni a városba, de férfiakból nem kértek, helyette inkább jótékonykodtak, misére jártak és csipkét vertek.