2014. október 23., csütörtök

A határátkelős íráshoz

Többé-kevésbé rendszeresen olvasom a Határátkelő blogot, és kíváncsian vártam, lesz-e egyszer Brüsszelről szóló poszt. Most lett, sőt, egész találó írás. Pár dolgot hozzáteszek alább, de először aki nem látta volna:



Sóhaj. Hát igen. Ha úgy nézzük,

ez az eurobuborék nem más, mint egy huszonnyolc országból rekrutált tömeg, ami a sok nemzetiség és nyelv, meg a kék alapon sárga csillagos mappák/esernyők parádéja ellenére valahogy mégis meglehetősen szürke olvasztótégely tud lenni. Munkadokumentumok, business öltözékek, szögletes keretes szemüvegek, kávészünetek, bioebédek fölött tragikus nemzetköziangolul folytatott networking csevejek végtelen folyama. Elképesztő mennyiségű policy officer ül teljesen egyforma irodákban (úgy tudom, csak a Bizottságnak 80 épülete van csak Brüsszelben), közülük a legszerencsétlenebbek fizetetlen gyakornokok, a közepesen szerencsések lobbicégeknél robotolnak, a legszerencsésebbek pedig az uniós intézményeknél. Esténként kiáramlanak a Luxembourg tér teljesen egyforma bárjaiba, hétvégéken meg nagyjából felszívódnak, haza, vagy máshova. Mivel az irodaiak nagy része nem is állandó szerződéssel van itt, sok ismerkedés úgy kezdődik: „és te meddig vagy?”. Tényleg átjáróház van, a búcsúdrinkek mindennaposak, egy átlagos barátság állítólag két évig tart (ezt évekkel ezelőtt, még otthon mondta nekem egy itt dolgozó irodai).


Nem irodán dolgozom, úgyhogy elvileg nem tudhatom. De vajon

Magyarországon dolgozni egy átlagos munkakörben mennyivel nagyobb sikerélmény? Vagy akár – és ezt Londonimádatom dacára mondom – a londoni pénzügyi vállalatok irodatömegében lévő ezerkétszázkettedik képernyő előtt ülni, és azon bámulni a táblázatokat, vajon tényleg izgalmasabb? Annyiban esetleg, hogy a versenyszférában ott van a létbizonytalanság: lehet, hogy másnap nincs munkahelye az embernek – na most ez jobb lenne, mint az, hogy tervezhető időre (x év, vagy állandó szerződésnél amíg maradni szeretnél) van jól fizető irodai munkád? És vajon ha megkérdezünk 100 szembejövőt az utcán, bárhol Európában, hányan mondanák azt, hogy a munkájuk sikerélményt ad nekik, általában örömmel mennek be és nem érzik kizsigerelve magukat? Nem sokan, és arányuk valószínűleg még alulmúlná az EU-s irodai dolgozókét. Máshol éhbérhez, fizetetlen túlórákhoz, leépítésekhez kell jó képet vágni, nincsenek olyan bőkezű juttatások, családosoknak részmunkaidő és miegyéb, mint itt; az unalmas, lélekölő munkák ellenben pont ugyanígy hemzsegnek. Ami meg Brüsszelt, mint várost illeti, én aztán tényleg nem szeretnék itt lakni – de az emberek nagy tömegeire gondolva, tényleg annyian lennének boldogabbak mondjuk csak mert Frankfurtban, Pozsonyban, Szicílián, Göteborg-alsón vagy Bakonybél-felsőn élnek? A szerintem fantasztikus Budapestet hány ott lakó szidja, átjáróháznak meg a többi igazi európai nagyváros is átjáróház. Na és ott van a Descendants című film is, ahol az ötödik percben kíméletlenül közlik a nézővel, hogy a szívfájdalom még Hawaii-on is szívfájdalom.


Úgyhogy valószínűleg mindenütt az áll, 

hogy az embernek magának kell megteremtenie azt a kis világot, amiben jól érzi magát. Ahogy a posztoló is írja, hobbikkal például. A barátságokat és kapcsolatokat illetően már nem teljesen értek egyet vele: szerintem az eurobuborékban és másutt is az számít, mennyi energiát fektet az ember ezekbe. Esetleg mások a nehézségek itt, mint ott, itt több a változás, de a lényeg ugyanaz. És nem minden belga utál minket. A hobbim kapcsán szerzett belga barátaimat inkább nem érdekli a munkám, mintsem hogy eszébe jutna utálni érte – hozzáteszem, ehhez biztos az is kell, hogy az ember ne akkora arccal menjen le egy táncpróbára, hogy messziről ordítson róla, külföldi és mennyivel többet keres, vagy milyen fontosnak érzi magát mert épp magáról Junckerről próbálta meg aznap kitalálni, mit akarhat mondani. A szürke, kényelmes, unalmas létbiztonságot okosan is ki lehet használni: ha valaki nekifog, hogy a fennmaradó energiáit élményekre, kapcsolatokra, tanulásra, utazásra váltsa, akkor biztosan boldogabb lesz a végén, mintha egyáltalán semmilyen energiája nem maradna egy afféle igazán rossz munkahely miatt. Neki kell fogni.


És a tolmácsoknak azért más is.

Egyrészt maga a munka miatt – és erről még a Határátkelő cikke is megemlékezik:

az egyik legtiszteletreméltóbb, mert legnehezebb munka a szinkrontolmácsoké.
Nna, végre hogy már ilyen objektíve ki lett mondva!!! ;)
Szóval, mi nem (annyira) unatkozunk. Persze, azért ismerősek az ott leírtak. Nálunk is gyakoriak azok a napok, amikor se csillogás, se nagy emberek, se tévébe kerülő döntések; hanem mondjuk arról vitatkoznak fél napig nagyon unalmas arcok, hova kerüljön egy számadat egy bizonyos növényegészségügyi tanúsítvány tizenkettes mellékletének a hetedik táblázatában, vagy netán csak hat táblázat legyen inkább. De aztán vannak azok a napok is, amikor Angela Merkelt tolmácsol az ember. Vagy épp a világ valamelyik aktuális konfliktusáról szóló magas szintű, azonnali határozatot hozó ülést, ami mire hazaérünk, dől a hírekből. Sosem felejtem el a holland miniszter kvázi gyászbeszédét a legutóbbi légikatasztrófa után, ahol majdnem elsírtam magam, de végig segített az érzés: az üzenet azt érdemli, hogy százhúsz százalékot adjak. Ha az ilyen napok jól sikerülnek, akkor semmi mást nem szeretnénk csinálni egy ideig.
A másik, ami nálunk nem hasonlít az irodavilághoz, az a csapat. A tolmácsok nagy része nem csak a pénz miatt van itt, hanem azért is, mert szereti ezt a munkát.  Nem véletlen, hogy nálunk a legalacsonyabb a mobilitás a Bizottságon belül: mi nem váltunk kétévente főigazgatóságot, a legtöbb kollégám innen szeretne majd nyugdíjba menni, és nem idősek ám (úgyhogy valószínűleg a nyugdíjba menős partik is mások lesznek). Ebből az következik, hogy mindenki nagyon vigyáz a teamre és a jó hangulatra: esélyes, hogy évek múlva is egymás mellett ülünk, és még  több ezer nehéz pillanatban segítjük majd ki egymást. Nem szólva arról a kellemes mellékhatásról, hogy ha tolmácsok jönnek össze, akkor nem tragikus nemzetköziangolul, hanem igazi beszélgetést is engedő angolul telik az este ;) 

2014. október 14., kedd

Még egyszer Luxembourgról, meg egy kicsit Trierről

Október lévén megint ingajárat van Luxembourgba. Ez a projekt változó elegye az osztálykirándulás- és a munkatábor-feelingnek, most épp az utóbbiból jutott több. Több egyéni rekordot is megdöntöttem: egyrészt öt egymásutáni luxembourgi nap, másrészt ez egyben ugyanennyi tanácsüléses nap is (miniszterek, a normál terhelés kb. háromszorosa), harmadrészt az egyik nap 8 és fél órát sikerült szünetmentesen szinkrontolmácsolnunk. Illusztrálom is friss ma reggeli fotóval, hogy lássátok, mindez alábbi kies helyen zajlik:



Az öt napból egyen se ebédszünet, se ebéd nem volt, csak úgy lazán ment az ülés hajnali fél 9-től délutánig. Aztán egy másikon ebédszünet nem volt ugyan, de ebéd azért igen. Ez persze ne tévesszen meg senkit. A kaja hideg, legalábbis mire oda jutsz, hogy egyél, biztosan az, és amúgy is nagyítóval kell keresni a tányéron. Aztán az ebéden csak két kolléga van kabinonként, tehát az idő felében eleve dolgozol. A pincérek ki-be járkálnak, csapkodják a kabinajtót, csörögnek az étkészlettel, és még beszélni is képesek, miközben neked be van kapcsolva a mikrofonod, a miniszter meg jogosan nem arra lesz kíváncsi, hogy nem kérsz bort és hagyjanak már békén. Kedvencem az volt, amikor egy ilyen jelenet közben még egy tele szájjal dolgozó angol kolléga produkciójából kellett volna megfejtenem, mit beszélhet az olasz elnök. Na és akkor egyél is, mert este kitudjahányig nem jutsz szünethez. A legjobb stratégia előre megállapodni egymás közt az asztalra készített menü alapján, hogy ki melyik fogást akarja tutira megkaparintani, azalatt a másik dolgozik. Addig működött is, hogy a lazacos előétel a kollégáé, addig dolgozom, majd ha megette cserélünk, ide meg jöhet a következő. Csak aztán mire végre délután 3 körül betalál a csirke a fülkébe, és a nyolckor elfogyasztott reggeli óta ötvenhárom éhhalálközeli élményem volt, akkor megszólal Ausztria, majd Németország. A kollégának nincs németje, tehát az eddigi félórán túl csinálhatok még negyedórát, közben anyatigrisként kapaszkodva a csirkés tányérba, mielőtt kivágódik vele a pincér, gondolván, ez itt nem kéri a főételt se.

Aztán olyan is volt, hogy kaptunk ebédszünetet, de az is használhatatlan volt. Aznapra épp eljutottunk odáig, hogy találkozzunk Mónikámmal, akit még a tolmácsképzőből ismerek és bár Luxembourgban dolgozik, négy év alatt nem sikerült összefutnunk. Nademajdma, hurrá ebédszünet.  Battyogok a kijárathoz, erre látom, hogy kutyásrendőrök lezárták az egészet. Se ki, se be. Nem, nem tudják, meddig. (A nap nyertese a konferenciaközpont menzája...) Ilyenkor nagyon elegem tud lenni, és pár percig az a fura érzésem támad, hogy elcserélném ezt egy jelentéktelen, unalmas munkahelyre, ahol viszont nem érnek ilyenek mert senki nem akar ott tüntetni vagy bombát robbantani vagy fene tudja.

Már belenyugodtam, hogy Mónit ismét nem látom, de aztán kegyesebbre fordult a sors ott a hegytetőn. Hétfőre csak egy miniszteri ebédre kellettem – előtte meg is ebédeltem okosan – utána szabadfoglalkozás volt a másnapi pénzügyminiszteri történetig. Így aztán átugrottam Németországba, ő ugyanis Trierben lakik, így végre találkoztunk is, meg még városnézés is akadt, ráadásul igazi szép helyen – a fent leírtak után nagyon tudtam értékelni mindent, a welcome pezsgőtől a privát idegenvezetésen és a vacsin át eddig a látványig (köszi Móni mégegyszer!):




Sőt, azóta már megint az a helyzet, hogy most egy ideig Belgiumot is nagyon tudom értékelni... Mire meg elfelejteném, jön az áprilisi luxembourgi szezon, hogy emlékeztessen :)






2014. október 1., szerda

Az badgecsináltatásnak menetéről

Most pedig illusztrálom egy történettel azt, amiből már iszonyúan elegem van, konkrétan a meg nem értettség és az itt egyébként is jellemző egyszerű ügyintézések elegyét.

Van nekünk ugye belépőkártyánk a Bizottságba, meg a Tanácsba is. Utóbbi néha lejár, ez történt pár hete is – el sem tudtam képzelni, miért visít vörösen a beengedő kapu, amíg az ajtónállók rá nem böktek a tőlük megszokott kedvességgel a badge-emen az ominózus dátumra.

Badge-et csináltatni egy konkrét épületben lehet csak, de nem elég, hogy oda legyen az ember beosztva, még jókor is kell menni ahhoz, hogy ne kanyarogjon nagyon a sor. Utóbbi mindjárt nem is jött össze, gondoltam, első körben megkísérlek bemenni a bizottsági badge-el. Jó próbálkozás, de visszaküldenek, tessék szépen csináltatni tanácsit. Az állandó belépőkártyás ablaknál tömeg kígyózik, a napijegyesnél sokkal rövidebb a sor, na, pont elég lesz nekem az is mára. Kivárom a rövid sort, mire az ablaknál közlik, hogy magának jár az állandó is, menjen a másik ablakhoz. Kivárom a hosszú sort is, a célba érve kezdik is szétszerelni a cuccot. Ekkor jut eszembe, hogy állandó kártyához fényképeznek is, egek, én ma nem úgy nézek ki, hogy azt embertársaimmal együtt évekig nézzem a nyakamban. Mondtam az ügyintézőnek (miközben fogalmam sincs mekkora baklövést követek el), hogy nem lehetne-e mégiscsak egy napijegy mára, mert nem szeretném, hogy ma fényképet készítsenek rólam. Ügyintéző vállat von, szó nélkül összerakja a lejárt tanácsi badge-et, és közli, hogy napijegyet nem kapok, hiszen van állandó bizottságim is, menjek be akkor azzal. Ööö, ezzel már megjártam ma egyszer, ha esetleg eljön velem és megmagyarázza az okos kollégájának... Ez meg is történik, boldogan felvonulok a kabinba, majd értesülök a kollégáimtól, hogy de hiszen nem is lett volna kötelező új fényképet csináltatni :S Mi lett volna, ha ezt közlik legkésőbb a hosszú sor végén?! Vagy ha az első ajtónálló tudná, hogy a másik badge is jó?!

A következő felvonásra már eleve küzdelmes reggelen került sor: be kellett reggel másznom a dugóban autóval, mert estére kellett a kocsi. Bizottsági parkoló ahhoz túl korán zár, tanácsi parkolóba viszont csakis tanácsi badge-el lehet állni. A másfél órás araszolás után már a hajnali indulás dacára is bőven késésben vagyok, leállok hát a kocsival a régi utcámban, bedobálom a parkolóórába ami aprót találok, és elbattyogok ismét a badgecsináltató ablakhoz. Kivárom megint a hosszú sort, célba érve közlöm, hogy nem kérek új fotót, majd elégedetten távozok az átírt dátummal. Közben kerek fél órája kések az angol kabinból, így autó már marad, ahol van, majd ebédszünetben kiderül, megbírságoltak-e a két órája lejárt jeggyel. Nem bírságoltak meg, sőt, mindjárt be is gurulhattam a megfelelő garázsba nagy diadalittasan.

Egy hét telt el, mígnem ma széttört a tanácsi badge műanyag tartója. Kedves hosszú sor, már épp hiányoztál...