Karácsonyi vacsora, az első emitt-itthon,

- a kellő tökéletlenségekkel, annál vidámabban -

Miután úgy szeptember körül együttlakó pár lettünk Alexandrosszal, az ősz során egyszemélyes, filmbeli klisékbe illően szingli háztartásom (értsd: van itthon sör meg egy vésztartalék mirelitpizza, amúgy eszem ami épp akad) átváltott kétszemélyes, szintén klisékbe illő emigráns háztartásba. Értsd: általában rudakban áll a Pick szalámi a fetasajthegyek mellett. Merthogy miután mostanára baromi elegünk lett az itteni ízekből, és mindig van is itthon, akivel közösen panaszkodva erősítjük egymásban a dacot, novemberben mindketten bőröndnyi hazaival tértünk vissza. Otthoni majonéz, háztartási keksz, túró rudi, szaloncukor összeállításommal messze elmaradtam az ő bőröndje mögött, ami két hordónyi mézen, ipari mennyiségű olívaolajon és miegymáson kívül kb. egy fél hentesboltra való húsárut is tartalmazott. Mert ugye itt az ilyesmi is ehetetlen.

Alexandrosz görög lévén tud és szeret is főzni, de csak jó (értsd: görög) alapanyagokból. Egyszer viszont még ezek is kifogynak, ráadásul pont akkor, amikor itt a karácsonyi vacsora ideje, e hét szerdán. Egy ideig legyintgettünk, hogy előtte napokig rá fogunk érni, munka semmi, majd kerítünk valami finomat. Ehhez képest...

Hétfőn eleve sztrájk volt az országban, de az a totális fajta, amikor leáll az élet. Még az iskolák is zárva voltak, tömegközlekedés úgy ahogy van nuku. A napot háborítatlanul átvészeltem itthon, este viszont halaszthatatlan dolgom volt: újranyitott a régi csajos törzshelyünk, a Gúnár (Wild Geese Pub) :))) Az útzárat legalább felszámolták estére, így bekocsikáztam, majd Beusnál aludtam, mondván: dolgoznom úgyse kell másnap, reggel hazafele mindjárt kezdődhet is a bevásárlás.

Nem számoltam azzal, hogy halászati tanács nélkülem egyszerűen nincs. Ha az első napjára vagyok beosztva, akkor este fél 7-ig tart, hogy a kabinba belépő váltás éjjeli team már a kabátját se vegye le. Ha éjjelre vagyok beosztva, akkor aznap éjjel hajnali 5-ig tart. Ha pedig a második napjára, akkor VAN MÁSODIK NAP IS. Még jó, hogy a pubozás előtt behajítottam a táskába egy dolgozós ruhát a háromnyelvű hallistám kíséretében, a badge meg úgyis nálam volt a parkoló miatt. Olyannyira volt második nap, hogy ott ültem kedd este fél 7-ig és még akkorra is be kellett hívniuk egy váltás éjjeli teamet. Én meg munkából mentem az aznapra esedékes vendégségbe.

Szóval a kedd az ment a (hal)levesbe (mert éjfélkor értünk haza), mindjárt nyomában a szerdával. Mivel kellett még egy éjjeli team, akiket szerdáról tettek át, én innentől szerdára is kellettem. Így aznap már annak is örültem, hogy a fodrászidőpontomra odabűvészkedtem magam, nemhogy bárminemű kajavásárlásba fogjak. Ami meg Alexandroszt illeti, neki még aránylag több fantáziája lenne ehhez, csak ő meg leöntötte valamivel a laptopját, így két álló napig görög billentyűzetű Macbook után rohangált. Szerda dél körül aztán, míg a festékkel a hajamon azon stresszeltem, mennyire teszem próbára a kollégáim türelmét, rámír egy sms-t, miszerint vett csirke/pulyka schnitzel-t (nem igazán tudtam, ez hogy nézhet ki így nyersen, gondoltam, valami szeletféle) és látja, hogy rizs ugyan nincs itthon, de kuszkusz van, együk majd azzal. Nagyon limitált gasztronómiai ismereteim azt súgták, ez így á lá natúre nem lesz vmi nyerő, a hús meg a kuszkusz. Felhívtam, hogy vegyen legalább vmi szószt, de ideális esetben rizst is.

Na, két nap után csak hazakeveredtem. Király, vett vörös thai curryt meg rizst, akkor fogjunk neki első közös itthoni karácsonyi vacsinknak. Csakhogy ekkor előhúzta a húst. Ránézésre rántott csirkemellszeletnek tűnt, ekkor kicsit elképedtem. Egyrészt, hogy nem a sütőbe rakja, hanem olajba a serpenyőbe, erre az volt a válasz, hogy az overijsei hentes ezt mondta neki. Másrészt, ha ő tudta, hogy ez a cucc rántott, ugyan minek vett hozzá curryszószt? Azt hova tennénk?! Erre meg az volt a válasz, hogy mert én mondtam, hogy vegyen szószt... Hát persze, mert nem derült ki az sms-éből, hogy a hús már gyárilag rántott! Jajj, ezek a kulturális-kommunikációs különbözőségek, néha reménytelennek tűnik, hogy ha valamit nem fejtünk ki nagyon precízen, akkor is ugyanazt értsük alatta... Na, ekkor kivonultam a konyhából és felfedeztem, hogy a Netflixen van „kandalló” program, azaz karácsonyi zene mellett lobog a tűz, hádében az okostévében :) ami nagyon nyugtató hatású, csakúgy mint a tudat, hogy ha a vacsiból nem lesz semmi, popcorn meg szaloncukor legalább van itthon a Love Actually megnézéséhez.

Vacsorázni is nekültünk azért, kétszer is, mert ez a schnitzeldolog az overijsei hentes utasításai alapján olyan nyers maradt, hogy még 15 perc kellett neki a sütőben. És még akkor is szörnyű volt, tudjátok, az a tömörített darálék, rántva. A curryszószt nyilván nem öntöttük rá... anélkül is annyit nevettünk magunkon egész este, hogy majd megszakadtunk.

A díjnyertes pillanat: amikor másodszor várjuk, hogy kisüljön a nyers schnitzel, és a kanapén ülve nézem a karácsonyfát, majd rájövünk, hogy azt meg túl korán állítottuk (bocs, állítotTAM) fel idén, mert mostanra elszáradt, Alexandrosz meg megáll előtte és próbál megvigasztalni, szakértői értékelést kinyilatkoztatva: „azért jó, hogy itt volt ez a fa, amíg még mi is, így karácsony előtt. Jól nézett ki azért. Egészen... ööö... zöld volt!”

:D

Amikor Bábel = Pisa

Olyan novemberem volt, hogy decembernek is erős lett volna, de még tán júniusnak is (utóbbi a két kemény hónap itt, elnökségzárás és egyéb finomságok). Szinte egyetlen napot se voltam szabadlábon, mellé az olasz elnökségtől meg egyenként kitépem a hajam. Azt csinálják, hogy berendelnek fél 10-re, fél 11-kor el is kezdik, 11-kor tartanak egy háromnegyedórás kávészünetet, fél 2-kor egy kétórás ebédszünetet, majd ott sínylődünk este fél 7-ig, hogy 1 nap alatt legalább félnapnyi munkán át is rágják magukat. Nem megy nekem ez a mediterrán életérzés. Ja és feleslegesen beszélnek órákig, mindent négyszer elmondanak, jó bő lére eresztve, közben meg már én érzem hülyén magam hogy megint ugyanazt szajkózom, mint az előbb.

Aztán átéltem nemrég azt a tolmácsolási helyzetet is, amikor semmilyen ráhatásom nincs az eredményre, mégis a meg nem értettség kereszttüzében vagyok. Képzeljetek el egy húsznyelves (húszfülkés) ülést, ahol kis hazánk felszólal, magyarul. Én csinálok belőle csodaszép;) angolt. A húsz fülkéből kb. 15 az én angol változatomból dolgozik tovább, ami ebben a ritka esetben történetesen iróniamentesen, in actual reality csodaszép lett.

Az olasz kabinban viszont pont akadt valaki, aki a magyart közvetlenül tudja olaszra tolmácsolni, ergo az elnökség pont őt fogja hallgatni. Ha ez az egy szem olasz kolléga elrontja, az elnök vissza fog kérdezni olaszul Magyarországnak, mert nem értette, mit szeretnénk.

Magyarra ugye ezt a kérdést már nekem kell csinálni, de én az olaszt csak az angol verzióból tudom magyarítani. Ergo ha ekkor meg az angol kolléga elrontja, akkor hozzám már nem jut el, mit nem értett az elnök Magyarországból.

Márpedig Magyarország engem hallgat, és mindjárt válaszolnia kellene az érthetetlen kérdésre. Haladóknak: képzeljetek el egy érthetetlen kérdésre jövő (jó eséllyel már magyarul érthetetlennek ígérkező) választ, amiből persze tőletek ismét csodaszép angolt vár körben a terem.

Szóval tessék: 60 tolmácsból csak 2 volt indiszponált, esetünkben a magyarról olaszra és az olaszról angolra, és máris hiába vagy ász, a terem óhatatlanul megbénul. A körben ülőknek meg amúgy ibolyájuk sincs, mi ez a zűrzavar, mivel aki az első felszólalást az én angolomon keresztül kapta, az rég érti, mit akart Magyarország, azt viszont sose fogja érteni, azóta miért problémázik mindenki...

Alexandrosz csak csóválta a fejét este, és annyit mondott: Bábel...

A határátkelős íráshoz

Többé-kevésbé rendszeresen olvasom a Határátkelő blogot, és kíváncsian vártam, lesz-e egyszer Brüsszelről szóló poszt. Most lett, sőt, egész találó írás. Pár dolgot hozzáteszek alább, de először aki nem látta volna:

http://hataratkelo.blog.hu/2014/10/09/az_eu_szive_legendak_mogott_a_valosag

Sóhaj. Hát igen. Ha úgy nézzük,

ez az eurobuborék nem más, mint egy huszonnyolc országból rekrutált tömeg, ami a sok nemzetiség és nyelv, meg a kék alapon sárga csillagos mappák/esernyők parádéja ellenére valahogy mégis meglehetősen szürke olvasztótégely tud lenni. Munkadokumentumok, business öltözékek, szögletes keretes szemüvegek, kávészünetek, bioebédek fölött tragikus nemzetköziangolul folytatott networking csevejek végtelen folyama. Elképesztő mennyiségű policy officer ül teljesen egyforma irodákban (úgy tudom, csak a Bizottságnak 80 épülete van csak Brüsszelben), közülük a legszerencsétlenebbek fizetetlen gyakornokok, a közepesen szerencsések lobbicégeknél robotolnak, a legszerencsésebbek pedig az uniós intézményeknél. Esténként kiáramlanak a Luxembourg tér teljesen egyforma bárjaiba, hétvégéken meg nagyjából felszívódnak, haza, vagy máshova. Mivel az irodaiak nagy része nem is állandó szerződéssel van itt, sok ismerkedés úgy kezdődik: „és te meddig vagy?”. Tényleg átjáróház van, a búcsúdrinkek mindennaposak, egy átlagos barátság állítólag két évig tart (ezt évekkel ezelőtt, még otthon mondta nekem egy itt dolgozó irodai).

Nem irodán dolgozom, úgyhogy elvileg nem tudhatom. De vajon

Magyarországon dolgozni egy átlagos munkakörben mennyivel nagyobb sikerélmény? Vagy akár – és ezt Londonimádatom dacára mondom – a londoni pénzügyi vállalatok irodatömegében lévő ezerkétszázkettedik képernyő előtt ülni, és azon bámulni a táblázatokat, vajon tényleg izgalmasabb? Annyiban esetleg, hogy a versenyszférában ott van a létbizonytalanság: lehet, hogy másnap nincs munkahelye az embernek – na most ez jobb lenne, mint az, hogy tervezhető időre (x év, vagy állandó szerződésnél amíg maradni szeretnél) van jól fizető irodai munkád? És vajon ha megkérdezünk 100 szembejövőt az utcán, bárhol Európában, hányan mondanák azt, hogy a munkájuk sikerélményt ad nekik, általában örömmel mennek be és nem érzik kizsigerelve magukat? Nem sokan, és arányuk valószínűleg még alulmúlná az EU-s irodai dolgozókét. Máshol éhbérhez, fizetetlen túlórákhoz, leépítésekhez kell jó képet vágni, nincsenek olyan bőkezű juttatások, családosoknak részmunkaidő és miegyéb, mint itt; az unalmas, lélekölő munkák ellenben pont ugyanígy hemzsegnek. Ami meg Brüsszelt, mint várost illeti, én aztán tényleg nem szeretnék itt lakni – de az emberek nagy tömegeire gondolva, tényleg annyian lennének boldogabbak mondjuk csak mert Frankfurtban, Pozsonyban, Szicílián, Göteborg-alsón vagy Bakonybél-felsőn élnek? A szerintem fantasztikus Budapestet hány ott lakó szidja, átjáróháznak meg a többi igazi európai nagyváros is átjáróház. Na és ott van a Descendants című film is, ahol az ötödik percben kíméletlenül közlik a nézővel, hogy a szívfájdalom még Hawaii-on is szívfájdalom.

Úgyhogy valószínűleg mindenütt az áll, 

hogy az embernek magának kell megteremtenie azt a kis világot, amiben jól érzi magát. Ahogy a posztoló is írja, hobbikkal például. A barátságokat és kapcsolatokat illetően már nem teljesen értek egyet vele: szerintem az eurobuborékban és másutt is az számít, mennyi energiát fektet az ember ezekbe. Esetleg mások a nehézségek itt, mint ott, itt több a változás, de a lényeg ugyanaz. És nem minden belga utál minket. A hobbim kapcsán szerzett belga barátaimat inkább nem érdekli a munkám, mintsem hogy eszébe jutna utálni érte – hozzáteszem, ehhez biztos az is kell, hogy az ember ne akkora arccal menjen le egy táncpróbára, hogy messziről ordítson róla, külföldi és mennyivel többet keres, vagy milyen fontosnak érzi magát mert épp magáról Junckerről próbálta meg aznap kitalálni, mit akarhat mondani. A szürke, kényelmes, unalmas létbiztonságot okosan is ki lehet használni: ha valaki nekifog, hogy a fennmaradó energiáit élményekre, kapcsolatokra, tanulásra, utazásra váltsa, akkor biztosan boldogabb lesz a végén, mintha egyáltalán semmilyen energiája nem maradna egy afféle igazán rossz munkahely miatt. Neki kell fogni.

És a tolmácsoknak azért más is.

Egyrészt maga a munka miatt – és erről még a Határátkelő cikke is megemlékezik:

„az egyik legtiszteletreméltóbb, mert legnehezebb munka a szinkrontolmácsoké”.

Nna, végre hogy már ilyen objektíve ki lett mondva!!! ;)

Szóval, mi nem (annyira) unatkozunk. Persze, azért ismerősek az ott leírtak. Nálunk is gyakoriak azok a napok, amikor se csillogás, se nagy emberek, se tévébe kerülő döntések; hanem mondjuk arról vitatkoznak fél napig nagyon unalmas arcok, hova kerüljön egy számadat egy bizonyos növényegészségügyi tanúsítvány tizenkettes mellékletének a hetedik táblázatában, vagy netán csak hat táblázat legyen inkább. De aztán vannak azok a napok is, amikor Angela Merkelt tolmácsol az ember. Vagy épp a világ valamelyik aktuális konfliktusáról szóló magas szintű, azonnali határozatot hozó ülést, ami mire hazaérünk, dől a hírekből. Sosem felejtem el a holland miniszter kvázi gyászbeszédét a legutóbbi légikatasztrófa után, ahol majdnem elsírtam magam, de végig segített az érzés: az üzenet azt érdemli, hogy százhúsz százalékot adjak. Ha az ilyen napok jól sikerülnek, akkor semmi mást nem szeretnénk csinálni egy ideig.

A másik, ami nálunk nem hasonlít az irodavilághoz, az a csapat. A tolmácsok nagy része nem csak a pénz miatt van itt, hanem azért is, mert szereti ezt a munkát.  Nem véletlen, hogy nálunk a legalacsonyabb a mobilitás a Bizottságon belül: mi nem váltunk kétévente főigazgatóságot, a legtöbb kollégám innen szeretne majd nyugdíjba menni, és nem idősek ám (úgyhogy valószínűleg a nyugdíjba menős partik is mások lesznek). Ebből az következik, hogy mindenki nagyon vigyáz a teamre és a jó hangulatra: esélyes, hogy évek múlva is egymás mellett ülünk, és még  több ezer nehéz pillanatban segítjük majd ki egymást. Nem szólva arról a kellemes mellékhatásról, hogy ha tolmácsok jönnek össze, akkor nem tragikus nemzetköziangolul, hanem igazi beszélgetést is engedő angolul telik az este ;) 

Még egyszer Luxembourgról, meg egy kicsit Trierről

Október lévén megint ingajárat van Luxembourgba. Ez a projekt változó elegye az osztálykirándulás- és a munkatábor-feelingnek, most épp az utóbbiból jutott több. Több egyéni rekordot is megdöntöttem: egyrészt öt egymásutáni luxembourgi nap, másrészt ez egyben ugyanennyi tanácsüléses nap is (miniszterek, a normál terhelés kb. háromszorosa), harmadrészt az egyik nap 8 és fél órát sikerült szünetmentesen szinkrontolmácsolnunk. Illusztrálom is friss ma reggeli fotóval, hogy lássátok, mindez alábbi kies helyen zajlik:

Az öt napból egyen se ebédszünet, se ebéd nem volt, csak úgy lazán ment az ülés hajnali fél 9-től délutánig. Aztán egy másikon ebédszünet nem volt ugyan, de ebéd azért igen. Ez persze ne tévesszen meg senkit. A kaja hideg, legalábbis mire oda jutsz, hogy egyél, biztosan az, és amúgy is nagyítóval kell keresni a tányéron. Aztán az ebéden csak két kolléga van kabinonként, tehát az idő felében eleve dolgozol. A pincérek ki-be járkálnak, csapkodják a kabinajtót, csörögnek az étkészlettel, és még beszélni is képesek, miközben neked be van kapcsolva a mikrofonod, a miniszter meg jogosan nem arra lesz kíváncsi, hogy nem kérsz bort és hagyjanak már békén. Kedvencem az volt, amikor egy ilyen jelenet közben még egy tele szájjal dolgozó angol kolléga produkciójából kellett volna megfejtenem, mit beszélhet az olasz elnök. Na és akkor egyél is, mert este kitudjahányig nem jutsz szünethez. A legjobb stratégia előre megállapodni egymás közt az asztalra készített menü alapján, hogy ki melyik fogást akarja tutira megkaparintani, azalatt a másik dolgozik. Addig működött is, hogy a lazacos előétel a kollégáé, addig dolgozom, majd ha megette cserélünk, ide meg jöhet a következő. Csak aztán mire végre délután 3 körül betalál a csirke a fülkébe, és a nyolckor elfogyasztott reggeli óta ötvenhárom éhhalálközeli élményem volt, akkor megszólal Ausztria, majd Németország. A kollégának nincs németje, tehát az eddigi félórán túl csinálhatok még negyedórát, közben anyatigrisként kapaszkodva a csirkés tányérba, mielőtt kivágódik vele a pincér, gondolván, ez itt nem kéri a főételt se.

Aztán olyan is volt, hogy kaptunk ebédszünetet, de az is használhatatlan volt. Aznapra épp eljutottunk odáig, hogy találkozzunk Mónikámmal, akit még a tolmácsképzőből ismerek és bár Luxembourgban dolgozik, négy év alatt nem sikerült összefutnunk. Nademajdma, hurrá ebédszünet.  Battyogok a kijárathoz, erre látom, hogy kutyásrendőrök lezárták az egészet. Se ki, se be. Nem, nem tudják, meddig. (A nap nyertese a konferenciaközpont menzája...) Ilyenkor nagyon elegem tud lenni, és pár percig az a fura érzésem támad, hogy elcserélném ezt egy jelentéktelen, unalmas munkahelyre, ahol viszont nem érnek ilyenek mert senki nem akar ott tüntetni vagy bombát robbantani vagy fene tudja.

Már belenyugodtam, hogy Mónit ismét nem látom, de aztán kegyesebbre fordult a sors ott a hegytetőn. Hétfőre csak egy miniszteri ebédre kellettem – előtte meg is ebédeltem okosan – utána szabadfoglalkozás volt a másnapi pénzügyminiszteri történetig. Így aztán átugrottam Németországba, ő ugyanis Trierben lakik, így végre találkoztunk is, meg még városnézés is akadt, ráadásul igazi szép helyen – a fent leírtak után nagyon tudtam értékelni mindent, a welcome pezsgőtől a privát idegenvezetésen és a vacsin át eddig a látványig (köszi Móni mégegyszer!):

Sőt, azóta már megint az a helyzet, hogy most egy ideig Belgiumot is nagyon tudom értékelni... Mire meg elfelejteném, jön az áprilisi luxembourgi szezon, hogy emlékeztessen :)

Az badgecsináltatásnak menetéről

Most pedig illusztrálom egy történettel azt, amiből már iszonyúan elegem van, konkrétan a meg nem értettség és az itt egyébként is jellemző egyszerű ügyintézések elegyét.

Van nekünk ugye belépőkártyánk a Bizottságba, meg a Tanácsba is. Utóbbi néha lejár, ez történt pár hete is – el sem tudtam képzelni, miért visít vörösen a beengedő kapu, amíg az ajtónállók rá nem böktek a tőlük megszokott kedvességgel a badge-emen az ominózus dátumra.

Badge-et csináltatni egy konkrét épületben lehet csak, de nem elég, hogy oda legyen az ember beosztva, még jókor is kell menni ahhoz, hogy ne kanyarogjon nagyon a sor. Utóbbi mindjárt nem is jött össze, gondoltam, első körben megkísérlek bemenni a bizottsági badge-el. Jó próbálkozás, de visszaküldenek, tessék szépen csináltatni tanácsit. Az állandó belépőkártyás ablaknál tömeg kígyózik, a napijegyesnél sokkal rövidebb a sor, na, pont elég lesz nekem az is mára. Kivárom a rövid sort, mire az ablaknál közlik, hogy magának jár az állandó is, menjen a másik ablakhoz. Kivárom a hosszú sort is, a célba érve kezdik is szétszerelni a cuccot. Ekkor jut eszembe, hogy állandó kártyához fényképeznek is, egek, én ma nem úgy nézek ki, hogy azt embertársaimmal együtt évekig nézzem a nyakamban. Mondtam az ügyintézőnek (miközben fogalmam sincs mekkora baklövést követek el), hogy nem lehetne-e mégiscsak egy napijegy mára, mert nem szeretném, hogy ma fényképet készítsenek rólam. Ügyintéző vállat von, szó nélkül összerakja a lejárt tanácsi badge-et, és közli, hogy napijegyet nem kapok, hiszen van állandó bizottságim is, menjek be akkor azzal. Ööö, ezzel már megjártam ma egyszer, ha esetleg eljön velem és megmagyarázza az okos kollégájának... Ez meg is történik, boldogan felvonulok a kabinba, majd értesülök a kollégáimtól, hogy de hiszen nem is lett volna kötelező új fényképet csináltatni :S Mi lett volna, ha ezt közlik legkésőbb a hosszú sor végén?! Vagy ha az első ajtónálló tudná, hogy a másik badge is jó?!

A következő felvonásra már eleve küzdelmes reggelen került sor: be kellett reggel másznom a dugóban autóval, mert estére kellett a kocsi. Bizottsági parkoló ahhoz túl korán zár, tanácsi parkolóba viszont csakis tanácsi badge-el lehet állni. A másfél órás araszolás után már a hajnali indulás dacára is bőven késésben vagyok, leállok hát a kocsival a régi utcámban, bedobálom a parkolóórába ami aprót találok, és elbattyogok ismét a badgecsináltató ablakhoz. Kivárom megint a hosszú sort, célba érve közlöm, hogy nem kérek új fotót, majd elégedetten távozok az átírt dátummal. Közben kerek fél órája kések az angol kabinból, így autó már marad, ahol van, majd ebédszünetben kiderül, megbírságoltak-e a két órája lejárt jeggyel. Nem bírságoltak meg, sőt, mindjárt be is gurulhattam a megfelelő garázsba nagy diadalittasan.

Egy hét telt el, mígnem ma széttört a tanácsi badge műanyag tartója. Kedves hosszú sor, már épp hiányoztál...

Heart of Europe, negyedik évad

Ismét itt. Rendes nyári egyhónapos vakációm természetesen szuper volt, görög sziget és otthonlét közt megosztva. Aztán múlt hétfőn hajnalban visszarepültem. 4 év után már sok minden rutinszerű, Ferihegytől jöttek az ismerős motívumok, elsőként mindjárt a másfél órás ácsorgás alatti "legközelebb fapadossal nem, nem és nem" fogadkozás. Viszont két táncos csapattársnak köszönhetően ezúttal a növényeim és az autóm is rendben átvészelték a távollétemet. Szerdára már találtak is egy napnyi munkát nekem. Hihetetlen, hogy míg én még mindenféle vízpartokon vagyok lelkiekben, az üléseken augusztus dacára rögtön úgy mondja mindenki a magáét, mintha vagy nem is lett volna nyári szünet, vagy csak egy gombot kellett volna újra benyomni rajtuk.

Aztán új, bár kevéssé üde színfoltként voltunk biztonsági tájékoztatón. Az utolsó augusztusi hét egyetlen napos délelőttjén, a legdepresszívebb épületünk lefüggönyözött termében volt fejtágítás a magas szintű ülések körüli cécóról. Gyanítom, hogy a részleteket nem írhatom le, úgyhogy ugorjunk.

Az apparátus idén brutális hirtelenséggel indult be, augusztus 30-án, szombaton(!!) mindjárt csúcstalálkozóval kezdtünk, illetve kezdett, aki nem volt olyan élelmes, mint Keresztmamám meg én. Mi bezzeg még időben megkaparintottunk egy kis extra szabadságot és elhúztunk a mesés skót fővárosba, Edinburghbe. Eközben Brüsszelben a következő bírt történni:

http://index.hu/kulfold/2014/08/30/bekapcsolva_hagytak_a_mikrofont_kikotyogta_a_titkot/

Na szép, akkor mi hiába ültük végig a biztonsági tájékoztatót.

A lehetetlenre készülj...

Hallgattam egy ideje, mondjuk úgy, hogy megvártam, hogy pozitívat tudjak írni. Ha meg tekintetbe vesszük, hogy itt rendes kerékvágás bő két hónapja nem volt, akkor nem is hallgattam olyan sokat. Ott hagytuk abba, hogy gála, és hogy melyik táncnak nem tudjuk a felét se, és melyik kettő közt nem lesz idő még átöltözni se, nemhogy rúzsozni és hasonlók. Na, ezek és az összes hasonló drámák mind jelentéktelenné váltak (az élet leckéi...), amikor egy héttel a show előtt a műtött térdem köszönte a törődést és megmerevedett. Innentől a különféle fellépőruhákon, -cipőkön, harisnyákon és ezernyi miegymáson kívül a napok alaptartozéka lett a diklofenáktabletta-jégakku-tigrisbalzsam(vajon ezt hívtuk régen otthon vietnámi balzsamnak?) hármas, na meg a remény.

A gálavíkendnek végül átmenetileg tűrhető állapotokkal sikerült nekivágni. Ez úgy volt, hogy először is előadtuk a műsort szombaton kétszer, amiből már az első után is hullák voltunk. Majd aztán aznap hajnali 1-kor megérkezett hozzám Etelka barátnőm (akinek a 85 éves szomszédnéni is nagyon örült, mert hozzá is sikerült becsöngetnie), de ez nem volt gond, mert úgyis addigra végeztem a cipőm talpának az újrapingálásával, vasárnap pedig következett a szuperizgi harmadik gála, amin így az otthonról érkezett erősítéssel hatfős közönséggel büszkélkedhettem. Idegenben nem rosszJ

A színfalak mögött meg, hááát, még hetek elteltével is csak áradozni tudok az egészről. Micsoda hangulat, micsoda csapat!!! Soha nem felejtem el, amikor öt percem volt két szám közt átöltözni, és minden kérés nélkül úgy vártak hárman az öltözőben, hogy a kezükben volt kikeresve a megfelelő ruhám, cipőm és harisnyám, csak bele kellett lépnem... A színpadon töltött percekhez meg végképp keresnem kell a szavakat. Amikor beforogtunk a fináléhoz a fellépőcsapattal, majd lementünk a nézőtérre az első sor elé táncolni, és visszaemlékeztem, hogy megleptek ezzel anno nézőként két éve, és hogy reméltem, hogy legközelebb köztük leszek, akkor túlzás nélkül azt gondoltam, amit azóta is: ezekért a megvalósult álmokért érdemes élni.

Térdügyileg nyilván azért a három gálának megvolt a böjtje: mire az orvosommal felgöngyölítettük, mi is az ábra, addigra hetekig azt gondoltam, megint mehetek a műtőbe. Közben szerencsére vendégjárás is volt, egy hétig Éviéknek, aztán egy hosszúhétvégéig Anettnek örülhettem, mindegyiküknek ezúton is hála a sok szeretetért és felvidításért. Mire bejártuk fél Hollandiát és Belgiumot, majd mindenki távozott, illetve mire közben átrendeztem fejben előre a teljes nyarat (melyik repjeggyel/fesztiváljeggyel mit csinálok ha műtenek) és eljött az ominózus időpont az MRI-felvétel kiértékeléséhez, kiderült, hogy ezúttal elég lesz a gyógytorna is.

Ehhez képest az utóbbi időben egészen eltörpültek – pedig valószínűleg önálló bejegyzést is megérnének – az Uniónál zajló izgalmak. Előbb az európai parlamenti választások borzolták a kedélyeket, aztán pedig ráébredtünk, hogy az mind semmi ahhoz képest, hogy valójában senki se tudja pontosan, hogyan is kellene megválasztani a Bizottság új elnökét :D Erről csúcstalálkozót is tartottunk, ahol magam is elcsodálkoztam, de a fenti pár hetem után semmilyen kapacitásom nem maradt izgulni. Tanulság: minden megtörténhet, még ez is. Úgy érzem, passzolok a VB-re valami vakszerencsével kijutott belga futballválogatotthoz (nem értek ugyan hozzá, de érzésre kb. olyan mintha Magyarország jutna ki), akik reális szlogent választottak: expect the impossible.

Showtime

Tudni kell, hogy gála Ekszplósön Densz-éknél eleve csak kétévente van. Ezt idekerülésemkor nem értettem, most már viszont nem csak hogy értem, egyenesen helyeslem is...

Aki emlékszik a Laukrisz-gálák előtti őrületre, az nyugodtan szorozza hárommal. Kezdjük ott, hogy háromféle órám van, három külön tanárnál: kliptánc, kortárstánc, meg egy latin funk nevű valami, csemegének meg benne vagyok a demo team-nek/fellépőcsoportnak becézett válogatottban is (ide még a legelején, ismeretlenként vizsgáztam be magam valami vakszerencsével, azóta is nagy erőkkel próbálok úgy csinálni, mintha vágnám a dolgot). A gálán minden csoport kettőt táncol, azaz esetemben 8 produkció a penzum. Egyből kidumáltam ugyan magam, de aztán kiderült, hogy a demósokkal előveszünk egy tavalyit még pluszba, ergo maradt a 8. Ennyi koreográfiát a szinkrontolmácsolás terhelte agyamnak akkor is elég lenne észben tartani, ha időben nekifogtunk volna a felkészülésnek. De nem, itt ugye az a divat, hogy show-ra gyúrni február előtt nem kezdünk, a legideálisabb pedig, ha négy héttel az esemény előtt még szinte semmit nem tudunk. Ettől aztán még a híresen nyugodt és laza belgáknak is felmegy az adrenalinszintje. Kedd este azt hittem, elértük a mélypontot, amikor kiderült, hogy még majdnem egy egész számot meg kell tanulni, miközben 2 óránk van a gáláig. Ekkor ketten összevesztek a vezetőtanárral, másik ketten elképzeltük ahogy tehetetlenül égünk a színpadon és majdnem sírva fakadtunk, a fél banda bepánikolt és azt a három lépést se tudtuk, ami addig már ment. De nem, az igazi rémület csak másnap jött, amikor a magas szintű migrációs munkacsoporti ülés ebédszünetében a vezetőtanár rám küldött egy üzit, hogyaszongya: „beszélni akarok veled, hívhatlak?”. Ezt a megdermedést azért képzeljétek el... (még jó, hogy a lasagne-mat előbb megettem, mint hogy ránéztem a telefonomra!). Miután végigpörgettem, mi lehet a leghorrorisztikusabb, amit elő fog adni, szerencsére kisült, hogy legalább nem rám volt legjobban kiakadva, és sikeresen meg is nyugtattam valamennyire (kérdezem, engem ki nyugtat meg és mikor).

De a drámákat félretéve, három tanár és nyolc tánc már pusztán logisztikai szempontból is izgalmas. Mivel nincs két csapattárs, akinek pont egyforma lenne az órarendje, azaz ugyanazokban a számokban táncolna, a gálaműsor alapból összerakhatatlan anélkül, hogy helyenként valakinek ne egy számnyi ideje legyen majd átöltözni. És ha még csak öltözni kéne, de csak az én három tanárom a különböző produkciókhoz kb. ötféleképp akarja a sminket és a hajat is. Szívesen megkérdezném őket, vajon komolyan gondolják-e a mai levelüket, miszerint amikor nettó 5 percem lesz lekotródni a színpadról, elverekedni egy szűk és tömeges folyosón az öltözőig, tetőtől talpig átvedleni (ilyen top, olyan kisgatya, harisnyák le-fel stb.) és visszaérni a színpad széléhez az épp megfelelő oldalra, úgy hogy közben se levegő, se egy korty víz, akkor ezalatt a szemem is sminkeljem át mondjuk füstös feketéből ártatlan világoskékre, meg még dobjak össze egy laza kontyot?!  Attól tartok (szerencsére?) ezt a kérdést holland nyelvi hiányosságaim okán nem tudom olyan formába önteni, amilyenbe kedvem lenne ;)

Aztán a helyzet gyors javulásnak indult. Egyrészt, mivel a vezetőtanár beígért még egy extra próbát, de leginkább mivel szerda este spontán buliztunk egyet a csapattal – az egyik lánynak szülinapja volt, és kibérelt egy kocsmát Zaventemben. Először máshova akartam aznap menni, aztán a kedd este után leginkább sehova se vágytam, végül meg mégiscsak ott kötöttem ki. Rohanás volt persze, mert előbb extra próba (mi más) négy faluval odébbi tornateremben (hol máshol). Gondoltam, sebaj, ezek úgyse öltöznek ki sose, gyorsan el tudok indulni. Vacsorázni se maradt idő, megintcsak sebaj, ezek nem is isznak rendesen és nem is maradnak sokáig, egy sör és jövünk haza. Úgy éreztem, már totál felvettem a ritmust és laza voltam, ahogy vászoncipőben vártam őket a főtéren. Ehhez képest ezúttal úgy látszik, még rájuk is rájuk fért a kirúgás a hámból. Mindenki talpig csinin magassarkúban jött, egész éjjel megállás nélkül ivott és táncolt (én csak pislogtam),  hajnali fél 4-kor (!) még én éreztem kellemetlenül magam, hogy hazajövök, minthogy harmadik napja nem aludtam és a gyomrom is ki akart lyukadni. De sebaj, a lényeg, hogy lazítottunk: a szigorúbb tanárok nem voltak jelen, így egymás szavába vágva pletykáltuk ki a különböző órák és koreográfiák okozta kínjainkat. Mindenki megnyugodott, hogy jaj de vicces, a többi órán is ez az őrület megy, és persze egyre nagyobbakat nevettünk az egészen.

Közben meg néha elgondolkodtam. Hihetetlen, hogy eltelt két év azóta, hogy sóvárogva ültem a nézőtéren, és közéjük vágytam. És hogy akiket akkor még ismeretlenül csodáltam, és csak reménykedtem, hogy befogadnának külföldiként, azokkal azóta milyen jóban vagyok, mennyi összekacsintásunk, fellépésünk és közös élményünk volt, és most már együtt leszünk a nagy gálán a rivaldafényben. Amikor ebbe belegondolok, nem bánom, hogy nem adják ingyen. Megéri.

Próbálunk

Bulizunk

Egy kis reklám - lehet jönni szurkolni!

Pörkölt határok nélkül

Nagy bizonyossággal jelentem: itt a tavasz, megvolt ugyanis az év első olyan napja, amikor kint melegem volt, bent pedig fáztam. Mert ugye a Zintézményeknél jobb esetben egyszerűen csak nem fűtenek már, rosszabb esetben a 20 fokos márciusi hőséget gondosan 17-re klímázzák. A következő kb 5 hónapban itt az eddigihez nagyon hasonlóan kell öltözni, csak fordítva, bentre a több réteggel.

A tavasz hevében volt itt sok minden, gyilkos mennyiségű munka, amitől előbb kicsit kiborultam, aztán majdnem két hétig betegeskedtem. Ráadásul a nagy eszemmel megint csak három napra maradtam otthon (asszem ebből tanultam egy időre). Meg aztán megvolt az Obama-látogatás. Több, mint tízmillió euróba került Belgiumnak a biztosítás, ennyiből bőven telt pl. a fél város lezárására. Munka amúgy nekünk aznap nem akadt, de be voltunk rendelve retúrgyakorlatra, anyanyelvi értékelőkkel együtt, akik minden beszéd után mindenkinek felsorolták az összes hibáját. Pont egy éve dolgozom magyarról angolra, azaz egy éve kaptam utoljára ilyen fejmosásokat, így lemérhető volt, hogy mennyit fejlődtem azóta. Sokat:) de legközelebb még rövidebb listát szeretnék majd.

Obamát melegváltásban követte Gyöngyvér barátnőm, hurrá. Voltunk Fruzsiéknál kopaszmacskát simizni, tengerparton reggelizni, Gentben lazulni, majd jött a hétvége fénypontja, az évente megrendezésre kerülő brüsszeli magyar karaoke és retro disco. Ezen még egyszer sem jártam, de mivel Gyöngyvér profin énekel, Alex meg lelkes minden iránt, ami magyar, a dolog adta magát.

Szürreális egy este volt. Azóta is valószínűtlennek érzem, hogy Brüsszel kellős közepén egy kiszuperált sétahajón (think Mahart, hetvenes évek, azóta nem is szellőztették) ilyen tömegben gyűljön össze kapucnistréningfelsős, agyonmosottpólós, kevéssé jó illatú, ám annál hangosabb(an káromkodó) hazánkfia. A kacsintgató izomagyak támadását még feltűnően az ember párjához bújva is komoly feladat volt hárítani. Az első egy-két órában döbbenten álltunk a tánctér szélén így hárman. Csendben megállapítottam, hogy már értem, miért nem jár ide egyetlen kollégám se, aztán felváltva szakadoztunk a nevetéstől Gyöngyvérrel azon, hogy képzeljük el, XY ismerősünk milyen arcot vágna itt, meg Alexszel azon, hogy legalább falusi diszkóba nem kell már vinnem Magyarországon, ez a programpont helyben pipálva. Aztán a Székely Himnusz karaokeváltozata után, ami már-már menekülésre késztető élmény volt, aránylag kedvező fordulatot vettek a dolgok. Egyrészt befutottak Fruzsiék, és megnyugtattak, hogy ez a hajó a tavalyihoz képest valami luxus (hmmm...), Alex a túlélés érdekében elkezdett ügyesen rájárni a bejáratnál a welcome pálinkára, Gyöngyvér pedig, ahogy az várható volt, ámulatba ejtette az elegánsan bálozó közönséget a Black Velvet eléneklésével.

Mi is lehetett volna e hétvége illőbb lezárása, mint egy jó vasárnapi csirkepörkölt. Egyedi változatot élvezhettünk belőle, a következők szerint. Azzal kezdtem Gyöngyvérnek, én repesek az örömtől, ha főzni szeretne, amíg táncedzésen sínylődöm kialvatlanul, de soroljon fel előre mindent, ami kell bele, és menjünk boltba, mert bármi is az, nálam nincs itthon. Így se volt egyszerű. A tejfölt még ő felejtette ki, de vissza is ment érte. A paradicsomról már túl későn derült ki, hogy közben megettük, illetve hogy nem, a ketchup nem jó helyette... De a kegyelemdöfés szegénynek a petrezselyem volt: hogylehethogynincsitthon vs miértnemmondtadhogykellbele. A koriandert sajna hiába ajánlgattam, pedig a paradicsom nélküli csirkepörköltbe szerintem befért volna, hol marad így a menő, fúziós konyhaművészet?! De azért nagyon finomat alkottak itt koprodukcióban, amíg kortárstáncból ügyesedtem: Gyöngyvér főzött, Alex keresgélte neki ami épp kellett. Én beértem a reptérre sofőrködéssel. Sőt, most már egy kiadós alvással is beérném.

20 apróság

A hétvégén ismét Londonban jártam, és úgy érzem, végleg megvilágosodtam: nekem a londoni yuppie-lét lenne való, és kész, mondjuk egy notting hill-i lakással. Tekintettel arra, hogy helyette van ugye brüsszeli eurokrata-lét flandriai lakással, illetve hogy a hét további részét betegeskedve töltöm, itt az alkalom elkezdeni a pozitív hozzáállást, és publikálni már egy ideje íródó kis gyűjteményemet.  A lista szubjektív, mielőtt még valaki tenger gyümölcseiről, a francia nyelvről, Brüsszelről, vagy épp az itt mániának számító képregényekről szeretne olvasni... Készülő tavaszi látogatóimnak ajánlom szeretettel!

20 apróság, amit szeretek Belgiumban

1. A 3 órás mozifilmeket szünettel vetítik.

2. A Kinepolis mozi: óriás fotelek, óriás vászon, és a legtöbb időpontban angolul mennek a filmek.

3. Közlekedés. Nincs az állandó életveszély-érzés, mert nem taszítanak le szándékosan az útról, ritkán száguldoznak, tartanak követési távolságot, sávváltáskor egyértelműen jelzik h beengedtek-e vagy sem, és általában be. Bénázás van bőven, de inkább vagyok türelmes, mint pép az árokban. Zebránál 10-ből 9 autó megáll, és ez nem derogál BMW-knek és Audiknak sem. A mozgássérült parkoló szent, említett márkáknak is. Ha még nem lenne elég a hüledezésből: az autópályák ingyenesek és éjjel ki vannak világítva.

4. A „volánbuszra” sms-ben is lehet jegyet venni.

5. Holland nyelv – a legszórakoztatóbb és egyben a legkönnyebb, amibe valaha belefogtam, pedig láttam már ezt-azt szlováktól finnig...

6. A tengerpart. Szürke, szeles, ködös, legtöbben utálják, de nekem hangulatos. Dűnék óriás fűcsomókkal, nagy hajók, világítótornyok, strandkabinok, sültkrumpli, szerencsés időben fagyikehely, még ritkábban napozás, fürdés.

7. Kisvárosok: Brugge, Gent, Leuven… mesedobozok!

8. Tomorrowland. A világ legjobb fesztiválja, amiért még Ausztráliából is jönnek, 50 km tőlem. A jegyek öt perc alatt elfogynak, de belga lakcímmel lehet indulni külön a belga előárusításon, ott nagyobb az esély. A tavalyi első után idén újrázunk egy napra:)

9. Amszterdam, London és Párizs egyaránt 2 óra vonattal.

10. Népszerű az amatőr tánc. Sok suliban van fellépőcsoport is, ahova felvételivel be lehet kerülni – ismeretlenül is (mint az én bámulatos esetem mutatja :D). És minden életkorban táncolnak, olyat itt nem hallani, hogy „negyvenévesen mit ugrál már ott…”

11. Egyébként sincs ageism és hasonlók. Itt már lefutott vita az, hogy hány évesen (meg úgy egyáltalán) hogyan (nem) kell(ene) élni, vagy mit (nem) kell(ene) csinálni.

12. Mivel a négy évszak néha óránként váltja egymást, az emberek nem úgy öltöznek, amilyen az idő, hanem amilyen a kedvük. Mennyivel korszerűbb ;)

13. Vasút: a vonatok gyakoriak, nagyrészt tiszták és pontosak, és az egésznek itt jobban érzem a hangulatát is, mint otthon.

14. A Forever21 bolt Antwerpenben. Meg a többi :)

15. Ha már vásárlás: a ruhák ugyanannyiba kerülnek, mint otthon. Egyes márkák olcsóbbak – igaz ez pl. a Body Shopra is. (A bérek meg.... hagyjuk.)

16. Waterzooi. Legközelebb talán a tárkonyos csirkeleves áll hozzá, nagyon fini! Genti módra úgy készül, hogy egészben belehajigálják a répát, a krumplit héjastul, meg a csirkelábat. Elsőre volt nagy meglepetés, amikor ezeket kihalásztam a felszín alól.

17. Kenyérautomaták: zsúfolt időkben igen jól tud jönni, hogy a szomszéd utcában 2 euróért akár éjjel is vehetek friss, finom, teljes kiőrlésű veknit.

18. Krumpli. Otthon meg se nagyon ettem, itt magában is jó, minden formában – nem tudom, mi a titka!

19. Magyarországgal ellentétben itt aztán nem érdekel senkit, ha valaki nem szereti a bort. Amúgy elvileg bortermelő vidéken lakom, de aztán egyszer letévedtem a borfesztiválra, és láttam a plakáton, hogy a Jupiler (kb kőbányai sör) szponzorálja, és a többség azt is iszik :D

20. Aki meg szereti a sört, annak pedig egyenesen arany élete van, na azért nem a Jupiler miatt... Több ezer fajta, köztük kézműves, apátsági, gyümölcsös, a paletta színes: mangóstól a négygabonás feketesörig. Ha a fenti többiből épp egy se jutna az ember eszébe, akkor csak választani kell egyet ;)

  

Februári egyveleg

A mosogatógépet nyilván nem kötötték be, amíg beteg voltam, 10 nappal később én másztam be a boltba, hogy helló, mi újság. Jaaa, az pont tegnap megjött, mikor érek rá jövő héten? Szombaton. Aznap szabadságon van a bátyám (?!), márpedig magánál emelet van, ketten kellünk. Akkor hétfő délután, ha a kedves bátyja esetleg… Hétfőnként eleve nem dolgozunk (??!!).  Jó, akkor jön az orosz rulett: szerdán, reménykedve, hogy nem osztanak be. A szerda príma. Természetesen beosztottak. Ettől néha kicsit kiakad az ember, ha tolmács, hogy sohasoha nem lehet semmit se elintézni, mert nincs olyan, hogy most az egyszer hadd lépjek le, lecsúsztatom, behozom. Hogy nekünk mindig pont akkor kell ott lenni, amikor beszélnek, nem másnap, hát őrület.

Azért van, ami gyorsan megy. Ilyen a hollandoktatásom. Már belenyugodtam, hogy hónapokig fogják ezt is szervezni, rég menni fog a tanfolyam, mikor egyszer csak bezavarnak rá, de nem: az indulás hétfője előtti szerdán sms-ben értesültem róla, hogy hétfőtől mehetek. Kedves és hatékony kabinfőnököm kifogott valahogy a bizottsági bürokrácián, így már második hete élvezem a hétfő délelőtti négyórás intenzív hollandtanulást. Isteni, hogy nem hajnalban saját zsebből, és szerencsére a csoport szintje is bőven oké. Ja és nem gondoltam, hogy ilyesmit valaha megérek idegennyelv-tanulás terén, de most igen: végre valahol nekem a legjobb a kiejtésem :) yeah, yeah, yeah. Ím a flandriai élet egyik kellemes mellékhatása, a sok közül persze.

Egyebekben sok minden borzolja a kedélyeket itt mostanában: Brüsszelben STIB (vagyis BKV) sztrájk mert valaki agyonverte egy dolgozójukat, és csak 40 hónap felfüggesztettet kapott érte (az első sztrájk életem során amivel legalább nyomokban szimpatizálni tudok). El is indultam hajnalban autóval, be is értem 20 perc alatt, csak az tartott további egy órán át, hogy a Tanács elromlott mélygarázsbejáratától visszatolasson az egész sor, majd az addigra beállt dugóban elevickéljek a fél kerülettel odébbi másik mélygarázsbejáratig. A Zintézményeknél konyhássztrájk van már követhetetlen okokból (én mindig példásan megállom, hogy üssek :D pedig ha valaki, akkor ők embertelenül felhúznak szinte minden nap) aztán Overijse-ben meg hulladékkezelési reformok kavarják a vihart, de utóbbi téma annyira abszurd, hogy külön bejegyzést tervezek róla. A görög elnökség meg nagyon sokáig szeret ülésezni, épp ma javasolta egy kolléga, hogy hellén elnökség helyett (ld. múltkori bejegyzés a nevükről) igazából spártai elnökségnek kéne, hogy hívják magukat :D Aztán konyhai küzdelmek is vannak, valahogy mostanában megtalálnak itt ilyen sütni-főznivalóval, példamondatok: rossz a sütőm, de már bekevertem a muffinalapanyagot, illetve hetekig úton leszek, nem vihetem magammal azt a két padlizsánt. A két esetben az a közös, hogy egy ponton úgy tűnt, ehetetlenné rontottam a látszólag oké alapanyagokat, majd végül kiderült, hogy nem is. És kemény gálafelkészülés is van, összeszámoltam, X-plosion-éknél idén nyolc táncot kellene valahogy fejben tartanom, úgyhogy van is para, mert laukriszes emlékeim alapján 4-5 fölött elvesztem a fonalat, a Jazzmijn-ben meg eleve olyan volt a tempó, hogy évente 2-t kellett tudni. De mindent van mivel elfelejteni: tegnap mire hazaértem a háromórás próbáról, egy A4-es oldalnyi görög kifejezésgyűjtemény várt az asztalon, á lá örülök, hogy megismerhetem… Igen, a héten a pénzügyminisztereken kívül jön még a Kedves Mama is. Maradjanak velünk.

Nyelvkavalkád

Mióta Alexandrosznak híre ment a munkahelyemen, napi vicc a kollégáktól a mikor kezdesz dolgozni görögből?. Igazán kedves, köszi, tegnap már majdnem megjegyeztem, hogy jó étvágyat, de csak kitalált a fejemből valahogy ez is, pedig elmondtuk vagy négyszer. A Kedves Mama egy hét múlva esedékes látogatása nyilván nem para... :D

Per pillanat kicsit amúgy is soknak érzem ezt a káoszt, amiben működöm. Egyrészt még nem igazán kaptam levegőt a friss magyarról-angolra kombinációm után, még rengeteget kéne rajta dolgozni. Főleg, mivel nagyokosan a magyar csapatbeli angol B-sekhez mérem magam – mert máltaiból meg lettből igazi önbizalomépítő angol teljesítményeket hallok, de nálunk pont mindenki penge és kész. Jobb napjaimon ez persze hihetetlenül motivál, csak nem minden nap jó ugye. Közben németül se kéne elfelejteni, de arra persze semmi idő nincs. Abból próbálok ilyen intenzív okításokat megcsípni, januárban is egy hétig tanítgattak, akkor persze a többi nyelven felejtettem el, de legalább a németemet pofozgattam egy kicsit, pár hétig jobban is értettem. Amellett, hogy ez a tolmácsok Mekkája, és hihetetlen lehetőségek vannak, azért örök zsonglőrködés is ez. Na és akkor múlt héten eljött az éves teljesítményértékelő beszélgetés, ahol kiderült, hogy elő kell húznom egy következő nyelvet, azaz kezdhetem hivatalos hollandtanulmányaimat. Hát ezzel ambivalensen vagyok: egyrészt alapjában véve már beszélek és nagyon szeretem, meg akkor innentől nem negyven euróért lesz hollandórám hajnalban, hanem ingyen, munkaidőben. Másrészt viszont akkor ketyeg ennek is az óra: Barrosso nem a végtelenségig finanszírozza az ember ilyen passióit passzióit, hanem három évig, utána dolgozunk róla – vagyis megértünk a félig hántolt rizstől a kiutasításon át a tengerügyi alapig mindent, amit csak meghallunk. Ami azért mégsem annyi, hogy helló, milyen volt a hétvégéd, jobbra forgás, balra lábemelés táncon, illetve kérek/nemkérek szatyrot a boltban. Ráadásul a hollandoktatás kettes szintje, ahová passzolnék, jövő héten indul, viszont az engedélyezési eljárás márciusban van :D ergo most épp várjuk, hogy leelőzzön a csoport, mire beülhetek az órákra. Az uniós bürokrácia gyöngyszemei...

A múlt hét aztán amúgy is viszontagságos volt, a teljesítményértékelésen kívül elkaptam egy vírust, ijesztegett némi múló térdfájás, és még fapados járattal is küzdeni kellett. Mert ugye táncon a fellépőcsoporttal kéthetente vasárnap próbálunk, de mivel a többség évente sokat mondok ha kétszer kiteszi a lábát Overijse-ből, nekik aztán nyolc, hogy melyik vasárnap, így mire napvilágra került az ütemterv, rég meg kellett vennem a repjegyeimet, = wizz flex-re kényszerülés, = hajnali 4-kor kelés, csomagért aggódás, ülésért közelharc ésatöbbi. Már egész jól voltam vírusilag, de aztán ma megpróbáltam dolgozni, és hirtelen elkezdett rázni a hideg, meg újra fájni a torkom, így már nemigen voltam vitatkozós kedvemben, amikor az orvos kiírt a hét további részére.

Viszont most, hogy egy éve lakom szeretett kis "új" rezidenciámban, na meg az összes fentiekre tekintettel is, megajándékozom magam egy mosogatógéppel. Hátha véletlen bekötnék, amíg itthon tengődöm, majd szóba elegyedek a flamand szerelővel, hogy tanuljak addig is – már ha ő meg nem lengyel lesz persze…

Kalimera

Az ünnepek leple alatt már meg görög elnökség lett. Alexandros nagy erőkkel reméli is, hogy mivel munkában naphosszat görögül karattyolnak nekem, hátha egyszer már megnyilatkoznék én is ezen a csodanyelven, de továbbra is három szót tudok, és abból is csak kettőt merek kimondani. Meg nem is várok nagy javulást, mivel nem a görögöt tanulmányozom egész nap, hanem amit az angolok ügyeskednek belőle. Hacsak nem annyit, hogy a harmadikat, amit tudok (köszönöm), a félév végére majd ki merem mondani, napi 40 meghallgatása csak elég lesz a megfelelő kiejtéshez.

Ma mondjuk a németek ügyeskedtek görögből, ami rám nézve már önmagában sem jó hír, mellé magyarról angolra meg egyedül voltam (ez a mellékhelységig se menj, ha mégis, akkor fuss az életedért műfaj). Nagyjából félóránként jött is a villámcsapás magyarról angolra, miközben a napi főtevékenységem meg németből magyarítani a görögöt. Ilyenkor estére jó, ha a nevemet tudom. Az elnökség mediterrán lazasággal indított, először ők késtek, aztán a dokumentumok. Az meg egész nap teljesen zavaros volt, ki kapott éppen szót, mert ugye még nem ismerjük fel egyből (görögből) az országneveket, és mire a megfelelő nyelvre kapcsolunk, már lekéstük az infót. Valami titokzatos módon még az is előfordult, hogy akit az elnök mondott görögül, akit a kolléga németül, és aki végül beszélni kezdett, az három külön ország volt :D Anno Krétán a szerpentinen nagyon jót tett az idegeimnek egy kis pohárka raki, igazán osztogathatnának az üléseken is. A két kollégámét is megittam volna, mert ők anélkül is bánomisén, fő a nyugalom üzemmódban voltak, amivel engem valahogy csak még tovább idegesítettek.

Egyébként görög barátaink már azzal is fejtörést okoztak, amivel eddig még senkinek nem sikerült, azaz a saját nevükkel. Helyenként Greek Presidency-nek hívják magukat, helyenként meg Hellenic Presidency-nek. Mindenki találgat, az utóbbi miért, és akkor melyik a hivatalos. Érezzük mi, hogy a hellenic mennyivel elegánsabb, na de mégis. ;) Tegnap este neki is szegeztem a kérdést Alexandrosnak, hogy akkor what the hell should I call them? (igen, elég satnya angol nyelvi humorral, idegennyelvű kapcsolatban azt is értékeli az ember, ha akár ilyen jut). Zavaros történelemlecke után sokára eljutottunk valami olyasmihez, hogy a Greek kifejezést a törökök erőltették rájuk, és ezért szeretik jobban a Hellenic-et. De leginkább elég mamlaszok voltak, hogy ilyen zavart keltettek, döntötték volna el, hogy melyik, és akkor írják azt mindenhova. Szórakoztató félév lesz ez így, házi kommentátorral.

Az új dekor a Tanácsban. Az elnökségi logó egy vitorláshajó, ami az EU betűszót formázza. Végre egy ötletes, kedves és vagány logó, ezért pirospont! :)

Soknyelvű cserebogarakról

Brussels Airlines, január 5. vasárnap este. Agyonzsúfolt gép, zömében az ünnepek után ismét nyugatra vonuló magyarok, pár kolléga, meg néhány hazánkba tévedt, többé-kevésbé másnaposan hazafele tartó belga turista. Sok unicumos üveg, szalámi, miegymás, alig bírunk felszállni – a sorban előttem álló srácnál 34 kg-s bőrönd volt, külön eljárást indítottak az ügyében. Mögöttem a gépen magyar család két kislánnyal, egyik sem több hétévesnél. Leszállás, mondják a szokásos szöveget, először franciául.

Édesapa oktatási céllal elismétli egy részét lányainak, akik kijavítják:

-          Apa az nem túú hanem á túú!

Jön a szöveg hollandul is, apa folytatja:

-          Tot ziens! Ugye, tudjátok már, az mit jelent?

Lányok csengő hangon:

-          Hát persze, azt, hogy good-bye! (!)

Apa feladja, a pilóta meg rákezdi angolul, közben javítva magát:

-          The temperature in Brussels is eight degrees Celsius. Er, sorry, six degrees Celsius.

Kislány legyintve kommentálja:

-          Összevissza beszél...

:D

Hát ilyen gyerekek nőnek itt.

Alig 24 órával később, Albert Borschette kiképzőközpont, hétfő este. Egyhetes intenzív némettanfolyam első napja, este fél 6 felé jár, aki még nem aludt el, az nagyon menne a dolgára, mert tegnap éjjel esett vissza és nincs otthon kaja se. Az előadó is tűkön ül (ő is, és nála sincs), de nem, nem megyünk sehova. Néhány 7 nyelven beszélő - igen, ezt szó szerint kell érteni: anyanyelvén kívül 6 másik nyelv bármelyikén rákezdi valaki, hogy mondjuk sertéspestis, elévülés, fafúró poloska, vagy többéves pénzügyi keret, és ő meg se rezzen, már vágja is - okos kolléga még képes fél órán át mélyreható kérdésekkel bombázni az előadót, meg persze a teremben tartani mindenkit. Németül persze, ami nekik az ötödik nyelvük, de úgy beszélik, mint én a másodikat. Eszembe jutnak a kislányok a repülőgépről, és már látom, miből lesz a... lásd cím...

Azért nem bánom, hogy nem itt nőttem fel. Azt a kis lemaradásomat meg csak elkendőzöm ezentúl is valahogy. Szerencsével vagy szorgalommal, amelyik épp adódik.