Karácsonyi vacsora, az első emitt-itthon,

- a kellő tökéletlenségekkel, annál vidámabban -

Miután úgy szeptember körül együttlakó pár lettünk Alexandrosszal, az ősz során egyszemélyes, filmbeli klisékbe illően szingli háztartásom (értsd: van itthon sör meg egy vésztartalék mirelitpizza, amúgy eszem ami épp akad) átváltott kétszemélyes, szintén klisékbe illő emigráns háztartásba. Értsd: általában rudakban áll a Pick szalámi a fetasajthegyek mellett. Merthogy miután mostanára baromi elegünk lett az itteni ízekből, és mindig van is itthon, akivel közösen panaszkodva erősítjük egymásban a dacot, novemberben mindketten bőröndnyi hazaival tértünk vissza. Otthoni majonéz, háztartási keksz, túró rudi, szaloncukor összeállításommal messze elmaradtam az ő bőröndje mögött, ami két hordónyi mézen, ipari mennyiségű olívaolajon és miegymáson kívül kb. egy fél hentesboltra való húsárut is tartalmazott. Mert ugye itt az ilyesmi is ehetetlen.

Alexandrosz görög lévén tud és szeret is főzni, de csak jó (értsd: görög) alapanyagokból. Egyszer viszont még ezek is kifogynak, ráadásul pont akkor, amikor itt a karácsonyi vacsora ideje, e hét szerdán. Egy ideig legyintgettünk, hogy előtte napokig rá fogunk érni, munka semmi, majd kerítünk valami finomat. Ehhez képest...

Hétfőn eleve sztrájk volt az országban, de az a totális fajta, amikor leáll az élet. Még az iskolák is zárva voltak, tömegközlekedés úgy ahogy van nuku. A napot háborítatlanul átvészeltem itthon, este viszont halaszthatatlan dolgom volt: újranyitott a régi csajos törzshelyünk, a Gúnár (Wild Geese Pub) :))) Az útzárat legalább felszámolták estére, így bekocsikáztam, majd Beusnál aludtam, mondván: dolgoznom úgyse kell másnap, reggel hazafele mindjárt kezdődhet is a bevásárlás.

Nem számoltam azzal, hogy halászati tanács nélkülem egyszerűen nincs. Ha az első napjára vagyok beosztva, akkor este fél 7-ig tart, hogy a kabinba belépő váltás éjjeli team már a kabátját se vegye le. Ha éjjelre vagyok beosztva, akkor aznap éjjel hajnali 5-ig tart. Ha pedig a második napjára, akkor VAN MÁSODIK NAP IS. Még jó, hogy a pubozás előtt behajítottam a táskába egy dolgozós ruhát a háromnyelvű hallistám kíséretében, a badge meg úgyis nálam volt a parkoló miatt. Olyannyira volt második nap, hogy ott ültem kedd este fél 7-ig és még akkorra is be kellett hívniuk egy váltás éjjeli teamet. Én meg munkából mentem az aznapra esedékes vendégségbe.

Szóval a kedd az ment a (hal)levesbe (mert éjfélkor értünk haza), mindjárt nyomában a szerdával. Mivel kellett még egy éjjeli team, akiket szerdáról tettek át, én innentől szerdára is kellettem. Így aznap már annak is örültem, hogy a fodrászidőpontomra odabűvészkedtem magam, nemhogy bárminemű kajavásárlásba fogjak. Ami meg Alexandroszt illeti, neki még aránylag több fantáziája lenne ehhez, csak ő meg leöntötte valamivel a laptopját, így két álló napig görög billentyűzetű Macbook után rohangált. Szerda dél körül aztán, míg a festékkel a hajamon azon stresszeltem, mennyire teszem próbára a kollégáim türelmét, rámír egy sms-t, miszerint vett csirke/pulyka schnitzel-t (nem igazán tudtam, ez hogy nézhet ki így nyersen, gondoltam, valami szeletféle) és látja, hogy rizs ugyan nincs itthon, de kuszkusz van, együk majd azzal. Nagyon limitált gasztronómiai ismereteim azt súgták, ez így á lá natúre nem lesz vmi nyerő, a hús meg a kuszkusz. Felhívtam, hogy vegyen legalább vmi szószt, de ideális esetben rizst is.

Na, két nap után csak hazakeveredtem. Király, vett vörös thai curryt meg rizst, akkor fogjunk neki első közös itthoni karácsonyi vacsinknak. Csakhogy ekkor előhúzta a húst. Ránézésre rántott csirkemellszeletnek tűnt, ekkor kicsit elképedtem. Egyrészt, hogy nem a sütőbe rakja, hanem olajba a serpenyőbe, erre az volt a válasz, hogy az overijsei hentes ezt mondta neki. Másrészt, ha ő tudta, hogy ez a cucc rántott, ugyan minek vett hozzá curryszószt? Azt hova tennénk?! Erre meg az volt a válasz, hogy mert én mondtam, hogy vegyen szószt... Hát persze, mert nem derült ki az sms-éből, hogy a hús már gyárilag rántott! Jajj, ezek a kulturális-kommunikációs különbözőségek, néha reménytelennek tűnik, hogy ha valamit nem fejtünk ki nagyon precízen, akkor is ugyanazt értsük alatta... Na, ekkor kivonultam a konyhából és felfedeztem, hogy a Netflixen van „kandalló” program, azaz karácsonyi zene mellett lobog a tűz, hádében az okostévében :) ami nagyon nyugtató hatású, csakúgy mint a tudat, hogy ha a vacsiból nem lesz semmi, popcorn meg szaloncukor legalább van itthon a Love Actually megnézéséhez.

Vacsorázni is nekültünk azért, kétszer is, mert ez a schnitzeldolog az overijsei hentes utasításai alapján olyan nyers maradt, hogy még 15 perc kellett neki a sütőben. És még akkor is szörnyű volt, tudjátok, az a tömörített darálék, rántva. A curryszószt nyilván nem öntöttük rá... anélkül is annyit nevettünk magunkon egész este, hogy majd megszakadtunk.

A díjnyertes pillanat: amikor másodszor várjuk, hogy kisüljön a nyers schnitzel, és a kanapén ülve nézem a karácsonyfát, majd rájövünk, hogy azt meg túl korán állítottuk (bocs, állítotTAM) fel idén, mert mostanra elszáradt, Alexandrosz meg megáll előtte és próbál megvigasztalni, szakértői értékelést kinyilatkoztatva: „azért jó, hogy itt volt ez a fa, amíg még mi is, így karácsony előtt. Jól nézett ki azért. Egészen... ööö... zöld volt!”

:D

Amikor Bábel = Pisa

Olyan novemberem volt, hogy decembernek is erős lett volna, de még tán júniusnak is (utóbbi a két kemény hónap itt, elnökségzárás és egyéb finomságok). Szinte egyetlen napot se voltam szabadlábon, mellé az olasz elnökségtől meg egyenként kitépem a hajam. Azt csinálják, hogy berendelnek fél 10-re, fél 11-kor el is kezdik, 11-kor tartanak egy háromnegyedórás kávészünetet, fél 2-kor egy kétórás ebédszünetet, majd ott sínylődünk este fél 7-ig, hogy 1 nap alatt legalább félnapnyi munkán át is rágják magukat. Nem megy nekem ez a mediterrán életérzés. Ja és feleslegesen beszélnek órákig, mindent négyszer elmondanak, jó bő lére eresztve, közben meg már én érzem hülyén magam hogy megint ugyanazt szajkózom, mint az előbb.

Aztán átéltem nemrég azt a tolmácsolási helyzetet is, amikor semmilyen ráhatásom nincs az eredményre, mégis a meg nem értettség kereszttüzében vagyok. Képzeljetek el egy húsznyelves (húszfülkés) ülést, ahol kis hazánk felszólal, magyarul. Én csinálok belőle csodaszép;) angolt. A húsz fülkéből kb. 15 az én angol változatomból dolgozik tovább, ami ebben a ritka esetben történetesen iróniamentesen, in actual reality csodaszép lett.

Az olasz kabinban viszont pont akadt valaki, aki a magyart közvetlenül tudja olaszra tolmácsolni, ergo az elnökség pont őt fogja hallgatni. Ha ez az egy szem olasz kolléga elrontja, az elnök vissza fog kérdezni olaszul Magyarországnak, mert nem értette, mit szeretnénk.

Magyarra ugye ezt a kérdést már nekem kell csinálni, de én az olaszt csak az angol verzióból tudom magyarítani. Ergo ha ekkor meg az angol kolléga elrontja, akkor hozzám már nem jut el, mit nem értett az elnök Magyarországból.

Márpedig Magyarország engem hallgat, és mindjárt válaszolnia kellene az érthetetlen kérdésre. Haladóknak: képzeljetek el egy érthetetlen kérdésre jövő (jó eséllyel már magyarul érthetetlennek ígérkező) választ, amiből persze tőletek ismét csodaszép angolt vár körben a terem.

Szóval tessék: 60 tolmácsból csak 2 volt indiszponált, esetünkben a magyarról olaszra és az olaszról angolra, és máris hiába vagy ász, a terem óhatatlanul megbénul. A körben ülőknek meg amúgy ibolyájuk sincs, mi ez a zűrzavar, mivel aki az első felszólalást az én angolomon keresztül kapta, az rég érti, mit akart Magyarország, azt viszont sose fogja érteni, azóta miért problémázik mindenki...

Alexandrosz csak csóválta a fejét este, és annyit mondott: Bábel...