5 év - a záróepizód

Dobpergés és a többi, virágokat az öltözőmbe, igen, MOST 5 éve itt! Hihetetlen, mekkorát változott az élet 2010-ben, amikor egy bőrönddel megérkeztem Európa szívébe. Mulatságos visszagondolni az akkori állapotokra, az első (hó)napok fejetlenségére, meg arra a naivitásra, amivel mindig reménykedtem. Bekötik az internetet, tudni fognak angolul, lesz még repjegy arra a hétvégére, nem törnek be hozzám, megértem az ülésen az osztrákokat, stb... FAIL, FAIL, FAIL.

Azóta?! Hát, a naivitásomat, azt elvesztettem.

Részben megtaláltam a magam kis megoldásait. Elköltöztem Flandriába (ügyintézés, közbiztonság, nyelv...). Repjegyet kíméletlenül fél évre előre. Osztrák meg – mindenkinek lesz előbb-utóbb egy gyenge C-nyelve, csak én ezt mindjárt az elején letudtam, aggodalmak listájáról ki is húzható.

Van pár dolog mondjuk, amire nincs megoldásom. Aránylag rosszban vagyok a konyhásokkal (a menzán örökké úgy érzem magam, mintha Piper lennék az Orange is the New Black-ben az elején: csak kajához jutni és túlélni!). Mindig utálni fogom, hogy Brüsszelben bárhol parkol az ember, nyitva kell hagyni a kesztyűtartót üresen, hogy lássák, nincs értelme feltörni az autót (nem egy, nem két feltörést láttam saját szemmel). Továbbra is rühellem a francia karattyolást magam körül. És persze rendszeresen kaphatnám az agyérgörcsöt a hétvégi repjegyárakon.

De az ilyen apró bosszúságokon túl, megszámlálhatatlan sikeresen letolmácsolt mondattal, annál kicsit kevesebb belga sörrel és néhány táncfellépéssel később elmondható, hogy boldog vagyok.

Mikor 5 éve valóra vált, ami addig a jövő volt, hirtelen nem lett helyette másik jövő. Csak „akkor” volt. Csak az abban a pillanatban kiküszködött mondat volt. Csak a mélypont volt, ha nem ment jól, és csak a sikerélmény, ha igen. Én korábban mindig pontosan tudtam, hol leszek öt év múlva: a tolmácsképzőben, mert szinkrontolmács szeretnék lenni; aztán multicégnél/fordítóirodánál, mert az EU túl lassú ahhoz, hogy rögtön az legyek; végül pedig Brüsszelben, mert márpedig mégiscsak az leszek. Azóta, hogy 2010-ben márpedig mégiscsak az lettem, állandó jelleggel képtelen vagyok válaszolni arra a kérdésre, hogy hol leszek öt év múlva.

Hát, azóta legalábbis mára megvan a válasz: ez idő szerint ugyanitt.

Persze, akkor is lesz valahogy, ha az ember nem tervez. Így tehetünk szert például görög pasira... De azt sem képzeltem volna 2010-ben, hogy nemcsak folytatom a táncot, hanem felvesznek egy fellépőcsoportba. (Engem. Külföldön. Ilyen még táncosfilmben sincs.) Aztán persze ne feledkezzünk meg az új barátokról sem, akik mellettem voltak-vannak itt jóban-rosszban! És azt gondoltam volna, hogy öt éven belül egyszer csak eljutok Hawaii-ra?!

Továbbra sem tudok tervezni, a következő öt évről se kérdezzetek. Csak legyen az is ilyen jó.

Utóirat: ezzel a szép kerek évfordulóval le is zárom a blogírást. Öt év alatt megírtam-jellemeztem-érzékeltettem innen, amit érdemes is volt és lehetett is – amit érdemes lenne, de tolmácstitoktartásilag nem lehet, azt meg ugye nem lehet... Személyes élménybeszámolók persze annál inkább lesznek ezután is! (Egy csésze tea / korsó sör mellett mégiscsak sok mindent lehet...) :) Puszi mindenkinek!

Relatív nyárértelmezésekről

Akkor most elmesélem, milyen az, amikor Belgiumban is van nyár. Mármint nem belga nyár (eső, 20 fok, erőtlenül próbálkozó napsütés, mezítlábazást felejtsd el és paplant se kell cserélni téliről), hanem Igazi Nyár. Igazi Nyár az én aránylag önkényes értelmezésemben az, amikor akármi van rajtam nem fázom se éjjel, se nappal, sőt, hűtött/jeges vizet kívánok. Ez 28 foknál kezdődik, a felső határ nem foglalkoztat.

Az ilyenféle időjáráshoz a belgák ám nagyon nincsenek hozzászokva. Amikor mégis 25 foknál több van, akkor viccesek lesznek, íme az elmúlt pár nap gyűjtése. 25-34 fokot kell hozzá képzelni, nem 42-t. Mind igaz.

- 25 foknál a rádió közli, hogy ez trópusi időjárás.

- 30 foknál, hogy hőhullám.

- A helyi fitnessteremben (ahova a tánc nyári szünete miatt járok alakformálni) komoly vitatéma volt a héten, hogy amelyik napra 34 fokot mond, azon elmaradjon-e az aerobikóra. Velem együtt megvoltunk hárman, így nem maradt el, a másik két megjelentről nem derült ki, belga-e. A tanár azért úgy kezdte az órát, hogy extrém körülmények vannak, úgyhogy igyunk és pihenjünk közben eleget.

- Egy flamand ismerősöm (akinek amúgy zöldövezeti háza van) a házinyulát ketrecestül a pincébe költöztette, és körberakta rendszeresen cserélt, fagyasztott vizespalackokkal, a nyuszi  túlélését biztosítandó. Majd félóránként képeket közölt facebookon az állat állapotáról és a jeges palackokhoz való viszonyáról.

- A tanácsi menzán napokra bezárták a grillpultot – se csirke, se sültkrumpli. Szegény munkavállalót nyilván nem lehet a kinti hőség mellé bentivel is terhelni, mert jön a szakszervezet a konyhássztrájkkal. (Én meg megint azzal jövök, hány magyar munkanélküli sütne szívesen krumplit akárhány fokban és szolgálna ki három nyelven annyiért, amennyiért ők itt egyiket sem teszik.)

- A munkahely belső weboldala is hemzseg az okosságoktól, például: ne menj ki az épületből 11 és 3 között. Aha, mikor bent meg nincs csirke, csak tonhalas tészta. Meg hogy változasd meg a munkarendedet, és kezdj pl. reggel 7-kor. Utóbbit a tolmácsoknak szóló portálon (nyilván nem okoz gondot, ha az ülés csak 10-kor van).

- A pálmát a Bizottság főhadiszállása viszi, ahol egy barátnőmnek van most szerencséje dolgozni. Ott felmondta a szolgálatot a légkondi, a magyarázat pedig így hangzott: „Túl meleg van, ilyenkor leáll.” Lehet ebben valami, mert az áprilisi 21 fokból bezzeg mindig bírnak 16-ot csinálni.

Magam részéről jól mulatok, és kimondhatatlanul élvezem az évnek azt a 4 napját, amelyiken szandálban csattoghatok Belgaföldön. Szombaton a hőmérséklet még a tengernél is megütötte a 28 fokot, így strandolást irányoztam elő. Alexandroszt azért meg kellett győzni – mert ő meg a belgákhoz képest a skála másik vége, neki ez az időjárás tavasz, ennek a tengernek meg a közelébe se megy, nemhogy bele. Na azért felkeltünk szombat reggel 7-kor, tekintettel arra, hogy a tengerre vezető autópálya úgy bír bedugulni, mint otthon az M7-es, azzal súlyosbítva, hogy itt egy hétig van nyár, ergo aki egy évben egyszer megy a tengerhez, az is ezen a szombat reggelen teszi.

Még jó, hogy korán mentünk, mert így elcsíptük a két órán át tartó napsütést és 28 fokot, gyönyörködtünk a végtelen tengerben és a fűcsomókkal tarkított homokdűnékben, sőt, sikerült egyszer olyan 10 másodpercre meg is mártóznom a jéghideg vízben.

Az ilyen élvezetek itt nem tartanak sokáig. Mire vizes lett a fürdőruhám, megjöttek a felhők. Miközben az ország belsejéből még mindenki harmincegynéhány fokokról siránkozott a facebookon, ránk le-leszakadt egy-egy kisebb zápor. Alex a víztől biztonságos távolságban tanyázva hősiesen állta a strandolási igényemet, de azért megjegyezte, hogy ugye ezt az időjárást szoktuk amúgy ősznek hívni. Szó ami szó, hazafelé jólesett egy finom meleg tea a benzinkútnál. Nem kellett sok belgával sorbaállnom érte ;)

Souvlaki, parakalo

Ma elnökséget váltottunk, leköszöntek a lettek – vége az angol csatornából jövő önbizalomépítő lettangolnak – és trónra került Luxembourg. Mostantól a nap nagy részében franciául fognak karattyolni, ami kényelmetlen lesz munkamegosztásilag. Mivel franciás majdnem mindig van hármunk közül 1, ő inkább csak elnökölni fog, elég az neki, a többi hozzászólást meg félóránként váltva osztjuk. Ha 2 franciás is van mellettem, akkor persze könnyebb nekik, de akkor matekzseni legyen a talpán, aki kiszámolja, hogyan kell elosztani a munkát három egyenlő részre, adott nyelvkombinációkkal. Meg akkor se egyszerű a munkát elosztani, ha az elnök mégse beszél sokat, és félúton rájövünk, hogy mégiscsak 20-percezni kellett volna, mert így meg semmit se csinál a franciás kolléga, csak szót ad. Sebaj, majd elügyeskedünk valahogy, csak annyit remélek, hogy Luxembourgnak a fél év alatt nem jut eszébe németül elnökölni. Mikor a luxembourgi száműzetéseken zsemlét veszek magamnak és jól jönne, akkor sose tudnak németül, úgyhogy reméljük, elnökölni sem támad kedvük.

A nemzetközi helyzet meg persze fokozódik. Pláne a görög. Adott ugye a patentre megszervezett nyári vakáció, A-ból B-n át C-be, majd D-n át vissza A-ba, ahol a bökkenő, hogy B = Görögország. Már jó büszkék voltunk Alexandrosszal, hogy sikeresen összekoordináltuk a projektet, igazi példamutató, határokon átnyúlóan mobilis európai fiatalokként, párhuzamos univerzumokban navigálva: ideértve mindent az EU és a NATO működésétől az augusztusi hollandiai tanulmányutamon meg édesapám Finnország-Balaton irányú mozgásán át az Égei-tengeri légitársaság menetrendjéig. Szóval kiokoskodtuk a dátumokat és repjegyeket minden irányba, temrészetesen mindent ki is fizettünk, aztán mire végre majdnem itt van, csak pislogunk, hogy mi lesz ebből.

Eddig annyi, hogy egyre jobban tudok görögül. Egyrészt minden este a görög tévé harsogja a lakásban a folytatásos dráma legfrissebb fejezetét, másrészt meg mielőtt még ez a balhé kirobbant volna, beszereztem és elkezdtem szorgosan tanulmányozni ezt az alábbi művet:

Azért vettem igazából, hogy tudjak magamnak majd a görög szigeten önállóan rendelni az étteremben meg alkalmasint szórakoztassam magunkat meg a görögöket egyéb jól irányzott megnyilvánulásokkal. Reméljük, nem olyan haszonkulcsú befektetés lesz ez a könyv is, mint amivel az EU meg az IMF próbálkoztak...

A tolmács és a felkészülés

1. Pánik. Kiderült, hogy két napon keresztül toxikokinetikus vizsgálatok részleteiről lesz szó. Mégis honnan fogok én ehhez érteni, teszem hozzá: három nyelven?!

2. Megkönnyebbülés. Óh, küldtek egy linket, ahol többszáz oldalnyi anyag van. Legördül a nagy kő: mire ezt végigböngészem, mindent tudni fogok. Valószínűleg nem is lesz erre az egészre szükség, amit ide felhánytak, de ez legyen a legkisebb baj! Mindet meg fogom tanulni, kívülről, ahogy van! (Ebben a szakaszban tényleg ezt képzeljük.)

3. Pánik. Megpróbáljuk kinyomtatni az anyagokat, és úgy a hatvankettedik oldalnál, amikor még a fájlok harmadát se nyitottuk ki, feltörnek a kétségek. Vajon a többi is ilyen hosszú lesz?! Nem biztos, hogy mindent végig fogok tudni olvasni... meg egyáltalán, ennyit nyomtatni... de ha nem nyomtatom ki, még annyira se fogom végigolvasni... Mi lesz ha pont arról beszélnek legtöbbet, ami kimaradt?!

4. Megkönnyebbülés. Itt a hétvége, vastag irathalom az asztalunkon, párunk is elfoglalta magát valamivel. Minden adott, most majd mégiscsak pengék leszünk. Mármint takarítás, bevásárlás, salátagyártás és táncpróba után (a halogatás szakasza).*

5. Pánik. Eközben valahogy vasárnap lesz. Alternatív módszereket kell keresni. 

Megkérdezzük a kollégát, ő hol tart (neki se fogott), próbálunk rendet rakni a fájlok közt legalább a gépen, és elhatározzuk, hogy visszük a laptopot a kabinba, és majd jó gyorsan kikeressük, ami épp kell (ezt minden egyes bevetés előtt elhisszük). Végül az utolsó pillanatban rákapcsolunk, csinálunk egy teát, nekiülünk „legalább a kulcsszavakat tudjam” felkiáltással, mintegy reményvesztetten, ám másfél óra alatt hirtelen annyit tanulunk, amennyit az elmúlt négy napban terveztünk. Fél éjjel kétségek közt vergődünk, hogy elég lesz-e.

6. Megkönnyebbülés. A munkanap végén, a mikrofon kikapcsolása után újra látjuk, amit ilyenkor mindig: a megtanult mennyiség egyszerre nem elég és elég. Mert úgyis lesz, amit a háromszáztizenöt oldalból is kihagytak. Lesz, ami benne volt, de úgy ejtik ki, hogy úgysem ismernénk fel, ha egy hétig mantráztuk volna naponta háromszor. A kínos pillanatok a jobb/rosszabb felkészülésünkön kívül még száz okból áradnak: beszédhibás, mikrofon mellé motyogó, bolgár akcentusú előadó, a kabinajtót csapkodó pincér, a kabinból egyáltalán nem is látható ppt-prezentáció, köhögő kolléga, hadarva felolvasott osztrák körmondatok, hogy csak párat mondjak. De a rutin, a technika, na meg a last minute felkészülési hajrá általában ellensúlyozza ezeket. Jó esetben észrevehetetlenné kendőzi –  ez maga a sikerélmény, amiért az egészet csináljuk.

* ez a blogbejegyzés is egy ilyen hétvégén készült el...

A szemétkupacokon is túlról

Miután az imént végre kilapátolhattam az elmúlt két hét (!) alatt felgyűlt konyhai (!!) szemetemet az utcára, úgy döntöttem: eljött az idő, boruljon a kuka a belgiumi hulladékkezelés gyönyöreiről. Négy és fél év gyűjtése következik.

Az alapok

Területenként változnak, de pl. Overijsében háztartási – értsd: büdös – hulladékot hetente egyszer visznek el. Háromféle szemetet kell gyűjteni (műanyag palackok és tetrapak; papír; háztartási vegyes), plusz az üvegek. Plusz akinek kertje van, ott van még pár kategória. A szemetet különböző színű, önkormányzatilag hitelesített, méregdrága nejlonban kell kipakolni az utcára. Nálunk egy tekercs kb. 30 euró. A közértben ezt külön kell kérni a pénztárnál, vagy az ügyfélszolgálaton - nyilván az egész boltból szemetesnejlont éri meg legjobban lopni... A háztartásin kívüli többi kategóriát végképp csak hébe-hóba viszik, papírt és műanyagot pl. 2-3 hetente. Év vége felé kapsz egy elsőre biztosan értelmezhetetlen jövő évi szemétkalendáriumot, színkódolva. A kötelező kategóriák évente 1-2x kiegészülnek olyanokkal is, mint fahulladék, meg ruha. Azt már nem írják rá, hogy az adott hét színkódjához tartozó szemétkategóriát minden utcából csak egy bizonyos napon viszik. Hogy az enyémből melyiken – pénteken – azt Flandriába költözésemkor 3 telefonba telt kideríteni, miután gyanús lett, hogy öt napja nem tűnik el a ház elől... De zöldek vagyunk, ez a lényeg.

A konténerpark

Még a költözés után történt, hogy felgyűlt jó sok nagydarab hulladék, meg a háztartási szeméttel is elmulasztottam egy elszállítási időpontot. Sebaj, ott a konténerpark, útban munka felé bedobok mindent. A konténerpark az zseniális. Hosszú, pöfögő dugó áll előtte (dezöldekvagyunk), mert csak néhány parkolóhelye van (nem is értem a környezettudatos jónépet, miért nem biciklin hordja oda a kidobandó bútordarabjait, ha már ilyen zöld?!). Egy autó ki, egy be. Ahogy a sorompón bejutottam, feltűnt, hogy fizetni is kell, persze az évi 30 eurós környezetterhelési adómon túl, ami még nem is az autóm miatt van, hanem csak úgy (talán a heti egyszeri nagy kegyes elszállításért). Igaz, potom 1 euró a móka, de az automata csak érmét fogad el, ha nincs, így jártál, pöfögsz haza meg vissza. Volt. Ezután a különböző kidobandóimmal felmászhattam mindenféle rozoga létrákon az óriási, bűzlő konténerek pereméhez, amúgy csúcstalálkozóra menet, kiskosztümben-fullsminkben-magassarkúban, nyalábomban a néhány köbméter ikea- és egyéb hulladék, behajigálni. De az agyam csak akkor durrant el, amikor teljes díszben, épségben lemásztam, és kiderült, hogy neeem, a háztartási hulladékot azt egyáltalán nem lehet a konténerparkban hagyni, azzal meg kell várni az esedékes elszállítást. Rothadó, tojáshéjjal és egyéb konyhai szeméttel teli zsák vissza a kocsiba, hazamenni nincs idő, irány a csúcstalálkozó. A tanácsi parkolóház kapujánál fohászkodás, hogy megelégszenek a fémdetektoros vizsgálattal, a csomagtartót nem nyittatják ki, és a szaglászkutya se kap idegrohamot :D

A háztartási hulladék elszállítása

Szóval ha elmulasztottad a megfelelő napot, így jártál, penészedik minden újabb egy hétig. Ha elutaztál, és beleesett az elszállítási nap, szintén. Ha az elutazás miatt hamarabb kikészítetted a zsákokat, mint az elszállítást megelőző nap délután 3 óra, akkor megbírságolnak. Megbírságolhatnak akkor is, ha mást tettél a zsákba, mint kellett volna. Enyhébb esetben csak nem viszik el – így jártunk, amikor a műanyagos szatyorba Alex naivan beledobott három műanyag fetásdobozt. Otthagyták az egészet, kaptunk piros matricát rá, és miután egész nap kinn volt az utcán és ráesett az eső / lepisilte a kutya / megrágta a patkány, cibálhattuk vissza a lakásba újabb két hétre. Nemcsak zöldek vagyunk, higiénikusak is. Csak találgattuk, mit szedjünk ki belőle, végül elsőre nyertünk a fetásdobozzal (mindig ezekkel a görögökkel van a baj ugye!...:D), anélkül - két hétre rá persze - már átment a rostán. És még vágjunk jó képet, mert nem bírságoltak meg. Aztán ünnepnapon sincs ám szállítás. Május elseje péntek? Akkor a pénteken soros utcákból két hétig nem visznek el háztartási szemetet. Megkérdeztem az alattam lakó nénit, ugyan mit csinál ilyenkor egy négyfős család, aki velem ellentétben naponta főz? Erre azt mondja, ő ugyan nincs négyen, de elmos mindent, ami húshoz meg halhoz ért, akkor nem lesz büdös. Elmossa. A szemetet. Azt már nem kérdeztem, hogy a tojáshéjat is?! Innentől nem érdekel, a megoldás: minden ilyesmit uzsonnászacskóban dobok ki. Amiből amúgy heti 3-at használnék, így 10-et. Éljen a környezet. A téli szünet külön parádés, mivel a karácsony és az újév szemtelenül képes kerek egy hétre lenni egymástól. Ha mindkettő péntek, akkor... ugye kitaláltátok: az én utcámban laza három hétig nincs szállítás. Abban a három hétben, amikor még az is főz, aki amúgy sose. És ha már karácsony: fenyő. A fenyőt a szemétkalendáriumban megadott egyetlenegy napon teheted ki, se előbb, se később. Ha nem bírod addig nézni, vagy épp tovább néznéd, netán merészen elutazol az elszállítási napra, akkor tárt karokkal várnak vele a konténerparkban – hetek óta száradó fa autóba tuszkolása, majd autó tűlevéltelenítése, valaki?!

És persze nem is Belgium lenne, ha mindenütt ugyanolyan szabályok lennének. Brüsszelben pl. mást se olvastam, mint hogy nehogy nedves papírt merj tenni a sárga zacskóba (annak a városnak a maga közbiztonságával és köztisztaságával érthető is, hogy ez a legnagyobb baja :D), mert jön a bírság. Flamand-Brabantban ehhez képest a papírhoz zacskó se tartozik -legalább ezért nem kell fizetni! ne mondjátok, hogy nem értékelek semmit... - kivágod a dobozokat a ház elé, esik rá az eső egész éjjel, jó az úgy. Valaki érti esetleg, hogy Flandria miért bír el az ázott papírral, és Brüsszel miért nem?

Klassz az is, amikor feltúrják az utcádat / kerékpárosverseny miatt nem tud bemenni a teherautó, és kapsz egy levelet, hogy x ideig a szomszéd utcába hordd a szemetedet. Ez kedves, és melyik ház elé tegyem?! Sasoljam az ablakokat, hogy hol nincsenek épp otthon? Mert egyszer volt eddig ilyen, akkor még csak a kezemben vittem a zsákot egy lakatlannak tűnő sarok felé, és a szomszéd utca egyik lakója már ezért megállított, hogy hová lesz a séta. Mi lenne, ha ilyenkor nekik is küldenének levelet arról, hogy mi utasításra szemetelünk oda, és ne utáljanak minket érte? És – gonosz leszek így a végére – mi van, ha pont ekkor talál bele a kék zsákba megint egy trójai fetásdoboz?

Sóhaj. Ezek után nincs mit csodálkozni, hogy minden félreesőbb környék tele van szórva fenyegető táblákkal ("illegális szemétlerakók: meglakoltok!")...

Az bőröndjavíttatásnak menetéről...

... és a magyar, illetve a belga ügyfélszolgálat közötti különbségekről. Vigyázat, másképp lesz, mint otthonról gondolnánk.

Alaphelyzet: a márciusi hazarepülés során letörtek egy kereket a bőröndömről; követendő eljárás: megnézik, hogy javítható-e, ha nem, adnak másik koffert. Nézzük, hogy zajlik ez két otthonomban.

Budapest

A reptéren felveszik a jegyzőkönyvet, majd azt ajánlják, ha csak egy hetet vagyok Budapesten, akkor inkább Belgiumban intézzem. Zsigerből tiltakozom, dörzsölt vagyok én már Belgiumból, maradjunk Pestnél.

Az egy hetet otthoni munkával töltöm: audit, ami közben persze egy percem sincs felhívni a megadott telefonszámot, így telik el 3 nap, lélekben belenyugszom, hogy ebből Belgium lesz. Egyszer csak magától felhív egy kofferjavító cég, afféle Józsibácsi és társa bété, és nekem szegezi a kérdést: ma elmehetnénk-e önhöz megtekinteni a bőröndöt? Vagy esetleg holnap? És akkor jövő hétre kész is lesz. Sajnos nekem addigra vissza kell tántorognom, tehát...

Belgium

Három laza, zenélős-várakoztatós, emeltdíjas telefonbeszélgetéssel indítunk. Az első két embernek ibolyája sincs, a harmadik már aránylag biztos benne, hogy ezt csak emailben lehet intézni. Küldöm a jegyzőkönyvet csatolva. Három nap múlva jön is a válasz, hogy keressem meg X céget. Megkeresem X céget, ahol egy hétig nem veszik fel a telefont. OK, töltsük ki a megfelelő online formanyomtatványt. Ezen olyan hülyeségeket kérdeznek, mint hogy délelőtt vagy délután hívhatnak-e fel, aztán közben egyáltalán eszük ágában sincs felhívni, semmikor se. Újra e-mailben támadok, csatolva minden cuccot, SOS segélykérésekkel.

Újabb egy hét múlva hirtelen a biobolt közepén felhív egy lengyelnek hangzó pasas Németországból hollandul, és elmondja, hogy jönnének a bőröndért, mert azt el kell vinni Németországba, ott döntik el, javítható-e. Babám, ha ti tudnátok, hogy az egész bőrönd nem ér annyit, mint a benzin a teherautóba, és csak abban a reményben fogtam bele a procedúrába, hogy nem javítható, és kapok újat. A bőröndelszállítók 9-5-ig dolgoznak, és csak napot lehet megbeszélni velük, órát nem (=ülj otthon a csengő mellett egy egész hétköznap). Mondom Piotrnak, hogy baromira nemtom megígérni, hogy egész nap otthon leszek, reakció (tessék kapaszkodni!): „Nem tudja kitenni az ajtó elé?” Hogytessééék?! Megriszkíroztam hát egy keddet, amin végül volt is akkora mázlim, hogy kifogyott az unió a munkából, és kitartóan ülhettem a csengő mellett. A bőröndelszállító megjött, nagyon problémázott valamin, de csak franciául beszélt, így nem derült ki, mi fájt neki, mindegy, ezen már blazírt pofával túllendültem. Alig egy hét múlva jön egy email, hogy adjam meg, hova kérem a szállítást, hozzám, vagy egy átvevőpontként is funkcionáló boltba a Brusselsesteenwegen (az itteni Budaörsi út). Jó lesz az átvevőpont, ott legalább ők ülnek a csengő mellett, én majd megyek, amikor tudok.

Pár nap múlva jön az email, hogy másnap kézbesítik a csomagot.

Másnap jön az email, hogy mégsem tudták kézbesíteni a csomagot. Menjek fel a netre és válasszak új szállítási opciót. Mivaaan?! A megadott link arról tájékoztat, hogy a bőröndöt visszavitték Németországba, és jelenleg nem kérhető új szállítási opció. Na azért itt már nem tagadom, elszállt a vérnyomásom, és felhívtam a kézbesítőcéget. Mondták, semmi gond, a bolt szabadság miatt zárva volt, de hétfőn kiviszik a bőröndöt.

Na a hétfő és az egész további hét úgy telt el, hogy nyitvatartási időben a tájukra se keveredtem, így péntek reggel direkt megálltam munkába menet megnézni, élnek-e ezek netán szombaton, hogy majd akkor elmennék érte. Hát látom az ajtón a cetlit: szabadság miatt április 21-ig zárva. Komolyan, ez hihetetlen, hogy itt egy kisbolt tulaja, ha el akar menni nyaralni, egyszerűen bezár, az meg se fordul a fejében, hogy talán be kéne állítani két diákot vagy valami... Még egyszer felhívtam a kézbesítőcéget, hogy akkor most árulják el, hol van a bőröndöm. Mondták, nyugi, valami depóban, és majd április 21 után keressem megint az átvevőpontban. Eddig itt tartunk – azt hittem, kivárom a blogbejegyzéssel a sztori végét, de nem. Nem bírtam ki.

Na ez volt a versenyen

Megjártuk a Dance Waves-t. Két értelemben is, egyrészt ott voltunk és egyben hazakerültünk; másrészt meg a kategóriánkban (jazz-kortárs-modern) sikeresen negyedikek lettünk. Négyből.

De ezen túl csak jót tudok mesélni. Kezdve onnan, hogy pár éve mit nem adtam volna, hogy egy ilyen válogatottban táncoljak. Aztán, hogy milyen érzés nem szurkolónak lenni (az is jó), hanem annak, akinek a suli többi tagjai szurkolnak és ezért Antwerpen északi külterületéig utaznak a dézsából ömlő esőben (szívmelengető). Folytatva azzal, hogy ügyesek voltunk, tényleg. Olyan ügyesek, hogy Ilse – eddig is szerettem, de mostmár egyenesen rajongásom tárgya – elment kérdőre vonni a zsűrit, hogy ezek miért lettek negyedikek!?:) És persze nem mondom, hogy fényes az az utolsó hely, de ha már a másik hármat jobbnak találták, sokkal jobb, hogy ez úgy történt, hogy egyikünk se bakizott. Egy icipicit se. Mert akkor rághatná magát az a szerencsétlen, hogy biztos rajta múlt, mikor nem is. És ránk nem annyira jellemző módon egyszerre is voltunk, a videót visszanézve alig találok késést-sietést. Na, a vezetőtanárok viszont felbátorodtak – hogy min, az előttem némileg homályos – és Stefanie közölte, jövőre egész nap itt leszünk és mindenki indul az összes kategóriában, még a hiphopban is (jajj). Fordítva Érdekesen működik náluk ez a motiváció-dolog.

Az egész nagyon klassz hangulatú volt egyébként. Az autóban azon szakadoztunk a nevetéstől Antwerpenig, hogy  próbáltunk elférni heten (na nem az enyémben...) és  a bukkanók közepette vörösre próbáltuk lakkozni a körmünket. Az öltözőn meg holland (hollandholland) csapatokkal osztoztunk, akik engem találtak meg olyan kérdésekkel, hogy hogy hívják Belgiumban az ilyen meg olyan bajnokságokat – általános volt a derültség, amikor kelet-európai akcentussal bevallottam, hogy én vagyok itt az egyetlen nem belga, és egyáltalán versenyt is most látok először :D Nemhiába mondta a kishúgom már egy régi kép alapján, hogy én nézek ki a csoportban a leghollandabbnak. Ebből a legszőkébb legalábbis biztos...

Eredményhirdetés után aztán jött az a történet, hogy kb. 20 ember beülne valahova, de egy helyet se ismer a környéken (Merksem, anyone?!), szakad az eső, mindenki fáradt, és a négy autó közt nagyon nem működik a koordináció. Nálam akkor beállt az adrenalin utáni kóma, úgyhogy nem állítom, hogy értettem, miért álltunk két autóval fél órát egy McDonald’s parkolójában. Aztán kiájulták, hogy gyűljünk Ilkénél és rendeljünk kínai kaját. Ehhez képest azt sem értettem, miért szédültünk be az első olasz étterembe, ami elénk került. Akkor még úgy volt, lejönnek az Ilkénél gyűltek is, de aztán mégse. Erre az étteremben lévők kicsit fejeket vágtak (én nem, nekem már elég volt, hogy van sör), de elveszhetett ott valami infó, mert meglepetésemre egy nappal később, balettórán az Ilkénél gyűltek is fejeket vágtak arra, hogy mi meg étterembe mentünk. Nem baj, a következő versenyig van még egy év helyreállítani a csapatszellemet. Amúgy ez az a ritka eset, amikor jó a hajszálnyit kilógó külföldinek lenni, aki szegény biztos nem vágta, ki kivel van, így senki se rója fel neki, hogy hol volt, vagy hol nem volt.

Az időzítés meg príma volt, mert este 11-kor értem haza fizikailag kimerülve és sörileg ellazulva, és másnap reggel volt a tanfolyamközi holland szóbeli vizsga (a háromból a második szint zárása), így legalább egészen a vizsga előtti órákig hollandul karattyoltam. Ennek már eredménye is volt: egészen hidegen hagyott, hogy öt percig magyaráznom kell valamit. Nemhiába lett belőlem tolmács - balerinát játszani meg ráérek esős belgiumi estéken.

Farsang

Brüsszelben nem sok izgalmas történik mostanában; azon kívül, hogy mi lesz Görögországgal, a fő beszédtéma, hogy egeret találtak a bizottsági menzán. Ha engem kérdeznek, aszondom, trójai egér lesz az! Viszont rég volt már táncos bejegyzés, nézzük, hogy is állunk most az X-plosion csapattal.

Idén minden korábbi órámat lecseréltem. A nyugdíjasklubra emlékeztető (mellesleg legalább térdbarát...) Latin Funk helyett House-ra járok. Ez nem olyan, mint ami erről a zenei stílusról eszünkbe jutna, inkább streetdance, a hiphopra emlékeztet, csak gyorsabb. A karunkkal kábé semmit nem csinálunk, viszont nonstop lábmunka. Ugrálunk ezerrel. Nem térdbarát, meg úgy négyen járunk órára, na ez így eseménytelen évben elmegy, jövőre viszont gálaév, akkor ezt dobom. Aztán kliptáncból átmentem a keddi, szintén nyugdíjasklub kezdőből a vasárnapi középhaladóba, főleg azért, mert akartam már nagykedvenc Ilsémhez klipre járni. Csakhogy a keddi kezdők közül többen így gondolkodtak, így a színvonal maradt, Ilsének meg hirtelen babája született, úgyhogy pár hónapra még a vezetőtanár is maradt (akit amúgy nagyon bírok, csak tudnám megfejteni a logikát a koreográfiái mögött). A legjobb cserét pedig azzal csináltam, hogy Ilkéhez kortárstánc helyett balettre járok. Arról csak áradozni tudok: nehéz, de sikerélmény, élvezetes, szuper edzés, és meseszép a tükörben az összkép. Szigorúan egy évre gondoltam belekóstolni, mert hétfőn 6.20-ra sokszor bravúros odaérnem, na meg kellően nehéz ahhoz, hogy gálaévben kétszer is meggondoljam, de időközben beleszerettem... És persze van a krémek krémje (időnként rémje), a fellépőcsoport, na azzal a nagy újdonság, hogy versenyre megyünk márciusban, hajjajj, na majd mesélek, ha ott tartunk. Ez az ábra, amúgy meg részben az óracseréim miatt, részben meg mert mások abbahagyták, sokakat nem látok mostanában, akiket kedveltem, így annak ellenére, hogy jobban tudok kommunikálni már, annyira nem nagy az eufória, mint két éve, de azért persze jól érzem magam.

Mint már arról írtam néha, itt a sportkörök úgy működnek, vagy legalábbis úgy tesznek, mintha nonprofit szervezetek lennének, szóval időről időre lehet mindenféle társadalmi munkát végezni, nálunk főleg a fellépőcsoportosokat zaklatják ilyesmivel. Azt már tudtam pár hete, hogy a farsangi rendezvényünkön pultoslány leszek, de aztán a Karib-tengerről már arra jöttem haza, hogy tulajdonképpen fel is kéne lépnem. Ez vidám, 1 hét van addig?! :)

A buli előtt nem tudtam, mi a nagyobb para: hogy a pultban állva a dübörgő zene és a százhúsz visító gyerek ellenére megértsem, mit kíván enni-inni az erősen helyi tájszólású jónép; hogy eközben valahogy kiderítsem, mikor hagyjak ott csapot-papot (szó szerint!) mert jelenésem van a színpadon; vagy hogy jól sikerüljön a produkció.

Ehhez képest a helyszínen egész más gondjaim voltak, úgymint kétszer elértem, hogy a kávéfőzőből mindenütt dőljön a víz, ahol nem kellett volna; illetve gumicukornyárs-gyártáskor rögtön az elsővel tenyéren szúrtam magam (még hogy ezt gyerekek kezébe szánjuk?!?). A többi ment, még a tánc is :) Na jó, egy helyi hölgy egyszer ki bírta ejteni a tea szót valahogy úgy, hogy amíg a három vizét és a két kávéját töltögettem, végig töprengtem, vajon mi lehetett az a valami amit még mormogott ezeken kívül, de mire a többivel elkészültem, szerencsére rájöttem.

A buli amúgy is nagyon laza volt, senki se stresszelt, mindenki beöltözött, a felnőttek is, ja és a kényszermunka előnye, hogy jelmezen nekem nem kellett agyalni, mert a segítőknek X-plosionös pólót kellett felvenni, amihez fekete paróka volt kirendelve (hogy ezeknél mik vannak raktáron......), na és a pultban pont azokkal a lányokkal voltam, akiket rég láttam és nagyon kedvelek :) Fotózni nyilván már nem volt időm, de ím pár másoktól összeszedett kép:

Ezek lettek...

A helyzet némileg lefelé ível. Esik a vízszintes eső (az az itteni fajta), aznap amikor nem veszek sapkát a hó is, szürkeség van, és sok munka. Csárli folyik a csapból is, ülésektől a hollandóráig, a munkahelyem környéke meg már mintha valami háborús övezet lenne: lépten-nyomon gépfegyveres katonák sétálgatnak kettesével. Vidám. Én mondjuk az az eset vagyok, aki szerint még mindig inkább legyenek ott, mint ne, csak hát nem túl lélekemelő a tudat, hogy sajnos kellhetnek.

(forrás: deredactie.be)

A lett elnökség kedves színfolt: ma bejött a kabinba az elnökségi teamtől két modellkinézetű lány, hogy hoztak nekünk ismertetőt a lett elnökségi logóról, ami egyébként egy malomkő, és egyelőre nincs konszenzus, hogy millstone-nak, vagy grinding stone-nak illik hívni. Meg hoztak csokit is. A kollégáim úgy döntöttek, én kóstoljam meg, ők majd csak ha én megmaradtam. Képzeljétek el azt a reggelt, amikor nagy erőkkel próbáljátok elhárítani az előző esti pubozás utóhatásait, mert mindjárt a transzferárképzésről meg az adóalaperózióról kell magyaráznotok, eközben gyanútlanul ráharaptok az elnökség által osztogatott csokira, és szétömlik a szátokban egy nagy adag tömény alkohol... ezek a balti népek...... :)

Úgy egyébként amikor már megy az ülés, akkor relatíve nyugalom van. Lettül ugye senki nem ért. Néha még a lettek se. Úgyhogy egyszerű a képlet: lett kollégáink mondják angolra, amit sikerül nekik, mi meg abból kényelmes csigatempóban működünk tovább. És jókat derülünk azon, hogy mivel a lett nyelvben nincs névelő, angolul véletlenül se találják el, hova kell the, és hova nem.

We like text. = Tetszik a szöveg. Viszont: következtetésképpen = in the conclusion.

Ezt hívom úgy, hogy önbizalomépítő angolratolmácsolás, gondolom nem kell magyaráznom, miért.

Very Nice

Micsoda első hét volt ez! Persze, visszaérkezős-hektikus, logisztikailag terhelt (autószerviz), pénzügyileg is terhelt (autószerviz, meg a hét végén egy kis antwerpeni shopping), de ezeknél most sokkal izgalmasabb, ami munkában volt munka helyett.

Ülések még nuku, a héten azok, akik nem húztak rá az ünnepekre otthoni szabival vagy egzotikus nyaralással, azok képződtünk. A franciásokat Luxembourgba vitték, én mivel németes is volnék, Berlinbe mehettem volna egy hétre, de voltam olyan mazochista, hogy az angol kurzust választottam.

Az angolosokat bezzeg nem vitték sehova (szóljon már, aki tudja: ugyan miért??), Brüsszel legdepresszívebb épületében trenírozódtunk reggeltől estig. Ráadásul előre elárasztottak az angol szervezők mindenféle emailekkel, hogy mikre készüljünk. Engem pl beosztottak szónoknak az aktuális geopolitikai témában tartandó vitához (szerintetek?!?!...) meg küldtek egy 10 oldalas szövegkönyvet egy színdarabhoz, hogy majd azt adjam elő. Január negyedikére nyilván hússzor megbántam, hogy nem Berlinbe mentem.

Aztán mégiscsak klassz volt ez. Az angolok rengeteg melót fektettek a szervezésbe, mellé tündérek voltak, hétfő reggel mince pie-t hoztak britzászlómintás szalvétával, péntek délután sört meg bort... Na meg megismerkedtem észt, lengyel és bolgár kollégákkal is, akik mind olyan cipőben járnak, mint én, azaz anyanyelvükről angolra dolgoznak.

Ezek a napközis foglalkozások, amikkel a mailekben riogattak, délutánonként voltak, közösen a többi kelet-európai kollégával. De szerencsére ezeket senki se stresszelte túl, az angolok meg sziporkázó angol humorral szórakoztattak minket közben. A színdarabról kiderült, hogy tényleg nem kellett megtanulni, a geopolitikai vitáról meg, hogy nekem csak össze kell foglalnom, amit a többiek mondanak. Huh. A délutánok legemlékezetesebb momentuma mindenképp a lying game volt. A játék lényege, hogy egy csapat minden egyes tagja elmesél egy-egy hihetetlen történetet, köztük az egyik kitaláció, a többi igaz, a többi csapatnak pedig ki kell találnia, ki hazudott. Na, rám igazmondás jutott, úgyhogy előadtam azt a régi esetet, amikor a BKV-n blicceltem és egy ismeretlen srác kifizette helyettem a bírságot, meg elküldte az ellenőrt melegebb tájakra. Az ÖSSZES résztvevő arra szavazott, hogy négyünk közül én hazudtam. Egész idáig azt hittem, én hazudni nem tudok valami ügyesen, erre most kiderül, hogy igazat mondani még annyira se :D

Délelőttönként meg tolmácsolást gyakoroltunk nyelvek szerinti bontásban, én ugye magyarról angolra. Végig voltak angol értékelőink, naponta mások – ha azt a tizenvalahány A4-es oldalnyi jegyzetemet feldolgozom, iszonyú penge leszek – akik nagyon-nagyon kedvesek voltak és ezúttal nem csak kritizáltak, hanem dicsértek is.

Péntekre pedig, kérem szépen, január 9-ikére (!), teljesítettem  idei egyik újévi fogadalmamat. Képzelhetitek, csak pislogtam én is... Ez úgy derült ki, hogy aznapi értékelőm az angol kabin egyik nagyjából istennőként számon tartott és ennek megfelelően igencsak szigorú tagja volt, akinek általában a nevét is elég meglátnom valahol leírva, és máris önkéntelenül összekapom magam. Na, végigküszködöm a beszédeket, majd nagyon kicsire zsugorodva odaülök az istennő mellé az értékeléshez, aki egyszer csak derült égből a következőt bírja nekem kinyilatkoztatni: „You have a very nice accent in English.” Így. Kérdés nélkül. (Nyilván tőle ilyet sose kérdeznék...) Ezt tényleg megértem volna?! Azt hittem, álmodom.

Ezen persze önmagában is örömködnék, de most a lényeg mégiscsak az, hogy még épp időben szólt. Ugyanis már rákészültem, hogy teljesítem egyik idei elhatározásom, és egyszer és mindenkorra rendbeszedem a kiejtésemet: konkrétan napok választottak el attól, hogy kifizessek még pár száz eurót egy újabb akcentustrénernek. Kész. Márpedig ami Mrs. A. E. szerint very nice, ahhoz egyenesen bűn lenne hozzányúlni;) - még belekontárkodna valami jöttment sarlatán! :D Úgyhogy akkor inkább nyaralok még egyet idén abból a kis pénzből. Legfeljebb majd angol nyelvterületre megyek...