Dobpergés és a többi, virágokat az öltözőmbe, igen, MOST 5
éve itt! Hihetetlen, mekkorát változott az élet 2010-ben, amikor egy bőrönddel
megérkeztem Európa szívébe. Mulatságos visszagondolni az akkori állapotokra, az
első (hó)napok fejetlenségére, meg arra a naivitásra, amivel mindig
reménykedtem. Bekötik az internetet, tudni
fognak angolul, lesz még repjegy arra a hétvégére, nem törnek be hozzám, megértem az ülésen az
osztrákokat, stb... FAIL, FAIL, FAIL.
Azóta?! Hát, a naivitásomat, azt elvesztettem.
Részben megtaláltam a magam kis megoldásait. Elköltöztem Flandriába (ügyintézés,
közbiztonság, nyelv...). Repjegyet kíméletlenül fél évre előre. Osztrák meg – mindenkinek
lesz előbb-utóbb egy gyenge C-nyelve, csak én ezt mindjárt az elején letudtam,
aggodalmak listájáról ki is húzható.
Van pár dolog mondjuk, amire nincs megoldásom. Aránylag rosszban vagyok a
konyhásokkal (a menzán örökké úgy érzem magam, mintha Piper lennék az Orange is
the New Black-ben az elején: csak kajához jutni és túlélni!). Mindig utálni
fogom, hogy Brüsszelben bárhol parkol az ember, nyitva kell hagyni a
kesztyűtartót üresen, hogy lássák, nincs értelme feltörni az autót (nem egy,
nem két feltörést láttam saját szemmel). Továbbra is rühellem a francia karattyolást magam körül. És persze rendszeresen kaphatnám az agyérgörcsöt a
hétvégi repjegyárakon.
De az ilyen apró bosszúságokon túl, megszámlálhatatlan
sikeresen letolmácsolt mondattal, annál kicsit kevesebb belga sörrel és néhány
táncfellépéssel később elmondható, hogy boldog vagyok.
Mikor 5 éve valóra vált, ami addig a jövő volt, hirtelen nem
lett helyette másik jövő. Csak „akkor” volt. Csak az abban a
pillanatban kiküszködött mondat volt. Csak a mélypont volt, ha nem ment jól, és
csak a sikerélmény, ha igen. Én korábban mindig pontosan tudtam, hol leszek öt
év múlva: a tolmácsképzőben, mert szinkrontolmács szeretnék lenni; aztán multicégnél/fordítóirodánál,
mert az EU túl lassú ahhoz, hogy rögtön az legyek; végül pedig Brüsszelben,
mert márpedig mégiscsak az leszek. Azóta, hogy 2010-ben márpedig mégiscsak az
lettem, állandó jelleggel képtelen vagyok válaszolni arra a kérdésre, hogy hol
leszek öt év múlva.
Hát, azóta legalábbis mára megvan a válasz: ez idő szerint ugyanitt.
Persze, akkor is lesz valahogy, ha az ember nem tervez. Így tehetünk szert például görög pasira...
De azt sem képzeltem volna 2010-ben, hogy nemcsak folytatom a táncot, hanem
felvesznek egy fellépőcsoportba. (Engem. Külföldön. Ilyen még táncosfilmben
sincs.) Aztán persze ne feledkezzünk meg az új barátokról sem, akik mellettem voltak-vannak
itt jóban-rosszban! És azt gondoltam volna, hogy öt éven belül egyszer csak
eljutok Hawaii-ra?!
Továbbra sem tudok tervezni, a következő öt évről se
kérdezzetek. Csak legyen az is ilyen jó.
Utóirat: ezzel a szép kerek évfordulóval le is zárom a
blogírást. Öt év alatt megírtam-jellemeztem-érzékeltettem innen, amit érdemes is
volt és lehetett is – amit érdemes lenne, de tolmácstitoktartásilag nem lehet,
azt meg ugye nem lehet... Személyes élménybeszámolók persze annál inkább
lesznek ezután is! (Egy csésze tea / korsó sör mellett mégiscsak sok mindent lehet...) :) Puszi
mindenkinek!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése