2015. szeptember 29., kedd

5 év - a záróepizód

Dobpergés és a többi, virágokat az öltözőmbe, igen, MOST 5 éve itt! Hihetetlen, mekkorát változott az élet 2010-ben, amikor egy bőrönddel megérkeztem Európa szívébe. Mulatságos visszagondolni az akkori állapotokra, az első (hó)napok fejetlenségére, meg arra a naivitásra, amivel mindig reménykedtem. Bekötik az internetet, tudni fognak angolul, lesz még repjegy arra a hétvégére, nem törnek be hozzám, megértem az ülésen az osztrákokat, stb... FAIL, FAIL, FAIL.

Azóta?! Hát, a naivitásomat, azt elvesztettem.

Részben megtaláltam a magam kis megoldásait. Elköltöztem Flandriába (ügyintézés, közbiztonság, nyelv...). Repjegyet kíméletlenül fél évre előre. Osztrák meg – mindenkinek lesz előbb-utóbb egy gyenge C-nyelve, csak én ezt mindjárt az elején letudtam, aggodalmak listájáról ki is húzható.
Van pár dolog mondjuk, amire nincs megoldásom. Aránylag rosszban vagyok a konyhásokkal (a menzán örökké úgy érzem magam, mintha Piper lennék az Orange is the New Black-ben az elején: csak kajához jutni és túlélni!). Mindig utálni fogom, hogy Brüsszelben bárhol parkol az ember, nyitva kell hagyni a kesztyűtartót üresen, hogy lássák, nincs értelme feltörni az autót (nem egy, nem két feltörést láttam saját szemmel). Továbbra is rühellem a francia karattyolást magam körül. És persze rendszeresen kaphatnám az agyérgörcsöt a hétvégi repjegyárakon.

De az ilyen apró bosszúságokon túl, megszámlálhatatlan sikeresen letolmácsolt mondattal, annál kicsit kevesebb belga sörrel és néhány táncfellépéssel később elmondható, hogy boldog vagyok.

Mikor 5 éve valóra vált, ami addig a jövő volt, hirtelen nem lett helyette másik jövő. Csak „akkor” volt. Csak az abban a pillanatban kiküszködött mondat volt. Csak a mélypont volt, ha nem ment jól, és csak a sikerélmény, ha igen. Én korábban mindig pontosan tudtam, hol leszek öt év múlva: a tolmácsképzőben, mert szinkrontolmács szeretnék lenni; aztán multicégnél/fordítóirodánál, mert az EU túl lassú ahhoz, hogy rögtön az legyek; végül pedig Brüsszelben, mert márpedig mégiscsak az leszek. Azóta, hogy 2010-ben márpedig mégiscsak az lettem, állandó jelleggel képtelen vagyok válaszolni arra a kérdésre, hogy hol leszek öt év múlva.

Hát, azóta legalábbis mára megvan a válasz: ez idő szerint ugyanitt.

Persze, akkor is lesz valahogy, ha az ember nem tervez. Így tehetünk szert például görög pasira... De azt sem képzeltem volna 2010-ben, hogy nemcsak folytatom a táncot, hanem felvesznek egy fellépőcsoportba. (Engem. Külföldön. Ilyen még táncosfilmben sincs.) Aztán persze ne feledkezzünk meg az új barátokról sem, akik mellettem voltak-vannak itt jóban-rosszban! És azt gondoltam volna, hogy öt éven belül egyszer csak eljutok Hawaii-ra?!

Továbbra sem tudok tervezni, a következő öt évről se kérdezzetek. Csak legyen az is ilyen jó.

Utóirat: ezzel a szép kerek évfordulóval le is zárom a blogírást. Öt év alatt megírtam-jellemeztem-érzékeltettem innen, amit érdemes is volt és lehetett is – amit érdemes lenne, de tolmácstitoktartásilag nem lehet, azt meg ugye nem lehet... Személyes élménybeszámolók persze annál inkább lesznek ezután is! (Egy csésze tea / korsó sör mellett mégiscsak sok mindent lehet...) :) Puszi mindenkinek!




Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése