Jó dolgokról

A malévcsőd és a gálafelkészülés idetapasztottak két álló hónapra, és mivel az elmúlt másfél évben megszoktam, hogy ennyi időn át sosem ülök egy helyben, erősen vártam a végét. De ezt is kibírtam valahogy. Sőt, momentán az sem zaklat fel túlzottan, hogy az OTP ugyan visszafizette a malévjegyeim árát, viszont elkavarta a papírjaimat, és most nem tudja magának bizonyítani, hogy jogosan utalta vissza nekem a pénzt. Inkább a röhögőgörcs fog el, ha arra gondolok, hogy ez február eleji történet, holnap meg június van.

A gálavíkend egyébként príma volt, és még vendégjárás is kísérte: Etus barátnőm és az ő Eszter barátnője vették be pár napra a főhadiszállásomat. Kirándulás Brugge-be és a tengerhez, móka és kacagás hajnalig...

Mindez a főpróbákkal és a showval tűzdelve nagyon feldobott a két hónap állóvíz után, de ugyanezzel a lendülettel úgy le is harcolt, hogy hétfő reggel azt éreztem, pihenni megyek be a kabinba, és ahhoz is energiaitalt kell innom, hogy le ne forduljak a székről az átlagos mezőgazdasági birtokméretek ecsetelése közben.

Szuper időszak kezdődött viszont! Először is, innentől újra normálisan időnként járok haza. Aztán vár még rám két táncgála, a leendő belga és a volt magyar sulimé. Ezeken a 3 napos kőkemény Jazzmijn-menet után végtelenül fogom élvezni, hogy nézőként lazulhatok, ha kedvem tartja, szentimentálisan elmerülve a múltamban illetve bepillantva a jövőmbe :P Utána pedig már ott kopogtat a hat napos, középkori tortúrának beillő luxembourgi tanácsülés NYÁR!!! Koncentráljunk a jóra, ugye. Na és mióta a balga egészségügyi ellátóm is kinyögte végre, hogy egészséges vagyok, mint a makk és csak pénzt akartak keresni rajtam, pláne rengeteg energiám van.

Nem is tudom, mit kezdenék magammal, micsoda szerencse, hogy a zilletékesek lassanként megbirkózni látszanak az angol képzésem második felével, a szinkronnal. Pár hete egy szép hétfőn délben minden előzetes figyelmeztetés nélkül egyszer csak megláttam a programomban, hogy másnap kezdjük. Így utólag már látom is lelki szemeim előtt a bürokrácia malmait, ahogy roskadoznak hónapokig az óráim megszervezése alatt, majd megkönnyebbülten fellélegeznek :) Innentől szegény magyar kollégáim bíbelődhetnek a beszédírással, meg szegény angol kollégáim hallgathatják, amit produkálok. A további részleteket majd egyszer-máskor, különben itt a végén még nem lennék hű a bejegyzés címéhez...

Táncgála meglepetésekkel

Sok mindent gondoltam az idei tanévvégi tánc-show előtt, de azt nem, hogy azok után, amennyire nem szerettem ezt a sulit az utolsó hetekben, ilyen jól fogom magam érezni. Azt meg, hogy végül szólókarriert futok be a kerekesszékes tánccsoportban, na azt még annyira sem!

De nézzük szépen sorjában. A suli a gála előtti hetekben teljesen fanatizálódott, mivel 30

éves lett az idén, ennek már csak meg kell adni a módját. Teljesen idétlen szabályokkal

bosszantottak minket, a 3 oldalas brosúrában közreadottakon túl is mindig kitaláltak még

újabbakat. Én persze dacoltam a szigorral és becsempésztem egy tábla karamellás milka csokit, meg némi datolyát az öltözőbe :D

Az egész műsort 5x nyomtuk le 3 nap alatt, melegítéssel, nyújtással, átöltözésekkel, parázással és miegymással együtt. 2x színpadbejárásnak hívtuk (podiumgewenning, lám milyen szavakat megtanul itt az ember :D), 1x főpróbának, na és volt 2 show élesben. Ennek eredményeképp a vasárnap délutáni show-ra, amire a lányok is jöttek nézőközönségnek, már flottul ment minden, csak az addigra kialakult merevgörcsszerű izomlázat kellett kezelni.

Szuperül éreztem magam a színpadon! Végre sikerült nem elizgulni, mint tavaly. Amelyik

táncot szerettem és tudtam is, az kifejezetten nagyon jól sikerült; amelyiket meg nem

szerettem és nem is tudtam, az meg ehhez képest sikerült jól.

A suli amúgy vagy 400 fős, és itt most idegen tollakkal ékeskedem, de muszáj idéznem egy

kedves kolléganőm blogjából: "a totyogóktól a röpködőkig mindenki fellépett (a

versenyaerobicosokra tényleg nem tudok más szót)" :D

Na és akkor a gurulókról még nem is beszéltünk. Mert itt ilyen is van ám: kerekesszékesek

járókkal együtt táncolnak, párban, pörögnek-forognak, meg báboznak a kezükkel közben. Két hete történt, hogy a felnőtt csoportból odajött hozzám valaki, hogy ő a kerekesszékesekkel is táncol, és hogy keresnek egy segítőt: nem lenne-e kedvem a táncuk végén befutni a színpadra és beborítani őket egy nagy, áttetsző fátyollal. Hát miért is ne, gondoltam, és kifejezetten megtisztelve éreztem magam, hogy épp engem kértek meg erre.

Aztán a főpróbán kiderült, hogy a mozgásukban korlátozottakhoz prímán passzolok, mint

nyelvileg korlátozott: az ő edzőjük francia volt, ráadásul az a "kedvenc" típusom, akinek hiába magyarázom minden más nyelven, hogy nem értem, folytatja lassabban, hátha mégis. Többedszerre sem fogtam, mit szeretne, a végére valószínűleg engem is sérültnek nézett :S

Na de eljött a show élesben, ahol kisebb bajom is nagyobbnak tűnt annál, mint hogy mi lesz a szerencsétlen fátyollal, inkább lefoglalt az ilyenkor sztenderd, "csak látványosat ne bakizzak a koreográfiákban" típusú fohászkodás.

Azért persze ott álltam kötelességtudón, amikor begördült ez a csoport, így volt szerencsém

pár méterről végignézni őket. Ezt nehéz szavakba önteni. Volt egy fiatal lány, aki a nagymamájával táncolhatott, elképesztő volt közöttük az összhang, sosem felejtem el, micsoda szeretet volt a szemében egész végig, ahogy a nénit pörgette. A táncnak pedig története is volt: a kerekesszékeseken először maszk volt, majd a zene csúcspontján ezt a párok együtt letépték, kifejezve, hogy a saját lábaikon táncolók mintegy felfedezik maguknak a kerekesszékeseket, mint táncpartnert és embert. Elképesztően megható volt, hátrapillantottam magam mögé a színfalak közt, és azt láttam, hogy az összes technikusnak (megtermett, ötvenes pasik) potyognak a könnyei!!! Ehhez ekkor már én is egészen közel álltam, de tudtam, mindjárt be kell futnom (a szólókarrieremet), most nem pityereghetek itt kórusban a hangosító bácsival.

Úgyhogy el is indultam, és miközben ugrottam egy hatalmasat, úgy éreztem, az égig repülök...

A produkció őrületes vastapsot kapott, és tudom, hogy nem az én őzikeugrásom miatt. Ez így van jól, nekem elég az élmény, amit kaptam.

Nincs kategória...

Kötelességemnek érzem szólni, hogy aki belgiumi egészségügyi szolgáltatók markába kerül, vonjon gyököt mindenből, amit hall, mielőtt meg talál ijedni. Ezt ugye már a tavalyi fogorvosi látogatásom óta tudhattam volna, mikor is találtak nálam 10 lyukas fogat, amiből 10 volt fiktív (mert hát jó arc az a Barrosso, fizeti az összes tömést minden alkalmazottjának...).

Dehát az ember feledékeny meg hiszékeny is, szóval már megint rám bírtak ijeszteni. Az úgy volt, hogy lett a múltkor egy nem egyértelműen jó szűrővizsgálati leletem, ezt fél év elteltével megismételtük, abban a reményben, hogy majd most negatív lesz.
Meg is jött az eredmény, csütörtökön egész nap csörgött a mobilom, már itt rosszat sejtettem, csak a miniszteri tanácsülés nem arról szól, hogy telefonálgatunk közben. Így aztán péntek reggel 8-kor találtak meg a rendelőből, hogy az orvos személyesen szeretne beszélni velem, és menjek be azonnal délben. Továbbra is miniszteri tanácsülés forgott fenn, szóval azonnal hétfőn tudtam bemenni.

A köztes hétvége alatt leadtam két kilót és öregedtem öt évet, mígnem ma falsápadtan bevonultam a rendelőbe. Azt mondja az orvos, hogy a laboratórium további vizsgálatokat javasolt, és ezeket akarja ő most megdiskurálni velem. Mivel ugye egész hétvégén rendellenes sejtelváltozásokról olvastam a neten, csak ennyit tudtam kinyögni:

- Hányas kategória?

Válasz:

- Nincs kategória... a lelet az negatív.

Na most ugye kis hazánkban anno még felszorozni kellett, amit mondtak az embernek az esztékában, mert ki tudja, megtalálták volna-e, ha van is valami, vagy nem volt pénz rá és nem is nézték meg. Ha meg is találták, sanszos, hogy további vizsgálatra már nincs keret, és különben is másfél év múlvára kapnánk újabb időpontot, amikor meg már mindegy.
Aki ilyen rendszerben szocializálódott, azt a belga szolgáltatók parádésan meg tudják ijeszteni, szóval most szólok minden errefelé élő magyarnak: ne rémüldözzünk, itt normális, hogy negatív lelettel szövettanra küldenek.

Üdv mindenkinek a ló túlsó oldaláról, és persze ízi rájder.

Éljen május elseje :S

Nem kedves ez a mostani hét. Otthon nyár volt és hosszú hétvége, ide egyikből se jutott, ráadásul keddre torokgyulladásom lett (éljen május elseje). Persze a Facebook hemzsegett az olyan képektől, hogy XY éppen megy befelé a Balatonba, QZ meg éppen jön ki belőle, nem beszélve a vitorláson állandó jelleggel benn lévőkről... Miközben itt 12 fok volt, az eső meg csak szakadt lefelé a sötét belga égből.

Bár beteg lettem a munka ünnepére, azért dolgoztam egy kicsit. Aznapra virradólag meglátogattak néhányan a Brüsszelben élő egymillió patkány közül, és kirágták a teraszon a szemeteszsákot, szóval szétcincált, rohadó hulladékokat takaríthattam (éljen...). Azt, hogy egymillióan vannak, a helyi híradóból (Brussel Vandaag, azaz Brüsszel Ma) tudtam meg még ideköltözésem hajnalán, sőt, konkrétan ez volt az első információ amit sikerült belőle megértenem. Mindjárt be is láttam,  mennyire hasznos, ha az ember megtanulja legalább az egyik helyi nyelvet.
Egyébként az egymillió patkány valószínűleg megfogyatkozna némileg, ha nem hetente kétszer lenne szemétszállítás, azaz nem kéne napokig rohasztani a zsákokat, majd utána még egy napig az utcán a rágcsálókat kajáltatni velük, mire kegyeskednek elvinni. Ilyenkor érzem, hogy a Kelet- és Nyugat Európa relatív, és a sok közül csak egy síkon földrajzi fogalmak.

Na de gyógyulás: hát ez mérsékelt ütemű, olyan minden nyelés, mintha egy nagy seb lenne a torkom, de mivel két hét múlva táncgála, ha tántorogva is, de ott kell lenni az órákon. És ha már táncolni "tudok", akkor már dolgozni menni is illik ugye, mert rendes kislány vagyok (ugye). Így aztán csak a társasági programokat hagyom ki, ami viszont nem tesz jót a kedvemnek.

Viszont jelentem: tegnap elértem a mélypontot. Konkrétan azzal, hogy a júniusi amszterdamozásra kinézett hétvégémet körbebástyázták luxembourgi tanácsülésekkel. Pfff... Luxembourg 3 óra az egyik irányba, Amszterdam 2 a másikba, nemfogmenniii :( Ez önmagában véve bosszantó, mégis megnyugtató, mert innen bármilyen út csak felfelé vezethet.

Táncláz, nem egészen azért, amiért kéne

Na végül mégsem dobtak ki a tánciskolából, de még a haladó csoportból sem, hurrá. Jó, azért a pénteki óráról való kivonulásom után két nappal megjött a rivalló a tanártól. Facebook-üzenet formáját öltötte, és arról szólt, hogy ő mennyire nagyon nem örült ennek az akciómnak, és most akkor így fogalmam sincs, meddig is jutottak az akrobatikával. Szerintem jobb így. Alig egy szűk órámba került hollandszótárral felfegyverkezve megfogalmazni valami olyan választ, mintha a mesebeli okos lány írta volna: megértő és udvarias legyen, de bűnbánó már ne (bánja a fene), és érje el, hogy ne kelljen ezentúl se szaltózgatnom, de a koreográfiából azért ne tegyenek ki.
Miután ez sikerült, gondolom mondanom sem kell, milyen büszke vagyok magamra :D

Aztán megkaptuk a tudnivalókat a gáláról, papíralapon. Szimpla sorközzel három A4-es oldal, lecke flamand precizitásból. Lesz például színpadbejárás a gála előtt, péntek este. Úgy vagyunk beosztva színpadbejárni, hogy minden csoportnak 12 perc jut, az egyikkel 18:54-kor lesz jelenésem, a másikkal meg 21:28-kor, óramű pontossággal. A gálára vigyünk társasjátékokat meg képregényeket (a belgák kényszeresen rajonganak a képregényekért), hogy lekössük magunkat, amíg nem mi táncolunk. Viszont ne vigyünk se üdítőt, se sportitalt, se csokit, mert még összefoltozzuk a fellépőruháinkat, majd adnak ők vizet mert az egészségesebb, és ha jók leszünk, száraz kekszet is hozzá. Ez komoly.

Mire hazaért velem a 64-es busz, az összes ilyen elmés szabályon végigrágtam magam, sőt, még arra is volt időm rádöbbenni, mennyire nem szeretem ezt a Jazzmijnt most úgy igazából. Na nem a flamand precizitás meg a száraz keksz miatt, az korrekt. Inkább úgy érzem, nem ebben a suliban van az én helyem. A pénteki óra haladó ugyan, de nagyon nem az a stílus amit táncolni szeretnék, mellé legfeljebb feleannyi idős mindenki, mint én. A hétfőin meg jófej felnőtt csoport van, az óra is egész klassz lenne, de rajtam kívül mindenki kezdő (és egyesek kétszer annyi idősek, mint én). Egyre erősebb lett a késztetésem, hogy ősztől táncsulit váltsak. A minap is nekifogtam itthon gyakorolni, de képtelen voltam azt csinálni, amit kéne, arra a világfájdalmas zenére, helyette betettem a Love Dealert és spontán koreografáltam rá egy olyat, amilyet jól esett :P Na és amikor már napok óta ez ment, akkor fel is bukkant egy ígéretes táncsoport-jelölt. Vagy egészen véletlenül, vagy egészen nem véletlenül... hát ennek készülök most utánajárni. Egy netes videó alapján áááh-nekem-ez-kell érzés van, meglátjuk, milyenek fizikai valójukban. Addig meg azzal a fura érzéssel kell együttélni, hogy szinte jobban várom látni egy másik suli gáláját, mint táncolni a sajátomén.