Ingajárat

A június az az izgalmas hónap itt, amikor talán a legtöbb a munkánk: egyszerre van elnökségzárás - épp a dánok készülnek megkönnyebbülni és a ciprusiak kerülgetik az elnöki széket - és Luxembourgba járás.
Minisztereink ilyenkor itt üléseznek, mi pedig ingázunk. Az elmúlt bő egy hetet oda-vissza költözéssel töltöttem, vigasztal, hogy az extra napidíjakból nagyon jól fogom majd érezni magam nyáron, Luxembourgra nyomokban sem emlékeztető helyeken :)

Mostanában olyan jól megy az európai adófizetőknek, hogy nemcsak a szállodaipart tartjuk el Luxembourgban, hanem idénre felépülhetett a hegytetőn az új konferenciaközpont is (nehogy egyszer még valaki ráébredjen, hogy teljesen felesleges oda járni). OK, mindenképp jobb, mint az előző, ami kívül gumiszobára, belül istállóra emlékeztetett. Szóval az új létesítmény dizájnos, túlméretezett, viszont még gyerekcipőben jár: ott töltött 4 napomból 2-n omlott össze a tecnika mikrofonostul, tolmácsrendszerestül. Először még 20 perc alatt megjavították, de másodszor menthetetlennek bizonyult, és át kellett költözni egy másik terembe. A napidíjat már csak az iratkupacok átcipelésével kiérdemeltük volna, és akkor még el se kezdtek felolvasni belőlük.

Az egészről egyébként mindjárt majdnem lemaradtam. Este 10, robog velem a vonat, bújom a másnapi okosságokat, mikor bemondanak valamit. Franciául persze, mert több többnyelvű országon átmenő vonaton miért is ismételnék el bármi más nyelven?! Franciatudásom az elmúlt két évben olyan magasságokba szökött, hogy néha már percekig idegroham nélkül elviselem, ha mások beszélik körülöttem, így aztán megértettem annyit, hogy Luxembourg. Szóval kérdezősködés. Mindjárt a második megkérdezett értette, hogy mi van, így még időben futottunk előre csoportosan, mert azt a kocsit, amiben én is ültem, épp lekapcsolni készültek. Buli lett volna éjszakára egy kelet-vallóniai faluban ragadni.

Érkezés a célba, szánalmasan ostoba párbeszéd. Recepciós: "Ic fóh tunájt?" Hát nem csak tunájt, péntekig maradok. Recepciós papírt lobogtat, mondván, az összes EU-snak tunájtra foglalt az iroda. Kötöm az ebet a karóhoz, hogy de én csak pénteken mehetek haza (higgye el, legszívesebben tunájt se maradnék :D), mire nagyvégre kiderül, hogy a tunájt az nem tonight hanem two nights, csak a négycsillagos szálloda recepciósa még a többes szám előtt kibukott az angoltanfolyamáról.

Na, a kitartó küzdelem gyümölcse: megvan a szoba, íme a kilátás a vasútállomásra alkonyatkor:

Relatíve kellemes látvány. Viszont a képen látható téren hajnali 1-ig őrjöngtek a portugál

futballhuligánok, így sokkal jobban értékeltem az ingajárat következő felvonásában azt a

szobát, ami ide nézett:

Na és akkor nézzük, mi a jó Luxembourgban?

Az egyik a Sephora bolt, isteni kozmetikumokkal, sminkkel, fürdőcuccokkal, vigyázat, egy

betéréssel az aznapi napidíj mindjárt el is hagyja a zsebünket. Másik az Oberweis cukrászda,

mesebeli sütikölteményekkel. A délutái ülésszakra általában már mindenki a fenti két bolt

szatyraival sorjázik vissza. Íme egy példa, valami mangós finomság:

Bónusz: amikor életed legfinomabb csoki mousse-ával véletlenül összekened az országspecifikus ajánlásokat, aztán körbepislogva megnyugszol, hogy a többi kabinban is pont ezt csinálja mindenki.
Hát igen, a legjobb a hamisítatlan osztálykirándulás-fíling: csapatostul jövünk-megyünk, már a vonaton összekacsintunk egy-egy irányelv fölött, a száműzetésben töltött esték pedig kitűnő csapatépítő alkalmak. Nagy szívfájdalmamra a mostani szezonban kihagytam az iszogatást a kollégákkal, mert olyan vihar kerekedett pont ahol én laktam (na, még ez is...), hogy kilépni nem tudtam a hotelből. De máskor volt már olyan, hogy szlovén kollégával az indiai étteremben diskuráltunk angolul a magyar magánnyugdíjpénztárakról - Luxembourgban. Majd megírom, októberben mire jutunk.

Több is sikerült

A sokkoló hétfő reggel tipikus alapesete volt, amikor megpillantottam a keddi programomat: kipróbálhatom magam konszekutív tolmácsolásból, magyarról angolra (is), egy könnyed bilaterális ülésen. A bilaterális azt jelenti, hogy az asztal egyik oldalán a Bizottság ül, a másikon pedig adott tagállam, azaz Magyarország, és csak úgy röpködnek az eurómilliók, szakkifejezések és cirkalmas körmondatok. Mi meg nem a tolmácskabin üvege mögé bújunk, hanem ott ülünk minden védőpajzs nélkül, a baráti, léleksimogató, feszült és tétre menő vita kereszttüzében: jegyzetelünk, kihámozzuk miről lehet szó, megpróbáljuk kiolvasni amit remegő kézzel összekapartunk, és bravúrosan kivágjuk a másik nyelven.

Több kedves kollégám őszintén örvendett, mondván, végre látják valami hasznát annak, hogy fél éve gyakorlóbeszédeket gyártanak nekem, hogy kiképződjek magyarról angolra, ráadásul közben az adófizetők pénzét is fogyasztom itt.
Ezt persze nagyra értékelem, mindamellett ilyen ülések előtt rutinos és kötélidegű kollégáim se nagyon tudnak ebédelni, szóval ezt az óriási örömöt csak beárnyékolta egy kis parázás.

Édesapám azt javasolta, mosolyogjak kedvesen és sokat, akkor nem lesz baj. Ööö... A kishúgom meg azt, hogy vigyek egy laposüveget, azt húzzam meg néha az asztal alatt, a maradék időben meg nézzek értetlenül, mint Helena Bonham-Carter az Éjsötét árnyakban. Öööööö...

Az összes fentiekre tekintettel végül azt a megközelítést választottam, hogy így a tűzkeresztség alkalmával a túlélésre megyek: nem leblokkolni, nagyjából elmondani, botrányt nem okozni / amekkora lesz, azt nem fokozni. Ha ennél több is sikerül, annak meg majd utána örülni.
Persze készültem becsületesen, a rikító zöld körömlakkomat is lemostam, mert elég határeset volt, ezen ne múljon a magyar kistermelők sorsa. Mosolyogni sajnos elfelejtettem, a laposüveget meg végül etikai okokból hagytam otthon, pedig nem is lapos, hanem szép kerek üveg karibi rumom van ám még az Antillákról :P

Az értetlenül nézés viszont mindjárt az elején megvolt. Ugyanis ott voltak az asztal egyik oldalán a magyar küldöttek, másik oldalon a Bizottság. Utóbbi állt egy magyar és egy talán görög úrból, áh, akkor nyilván neki kell tolmácsolni. Talán görög úr viszont mindjárt azzal indított, nem tudnánk-e inkább franciára dolgozni, mint angolra? Gyorsan tisztáztuk, hogy NEM (nem fejtettük ki, hogy főleg mivel angolos tolmácsot kértek, meg esetleg a végén még az az aprócska körülmény is akadályozhatná a dolgot, hogy nem tudunk franciául).
Innentől talán görög úr a passzivitást választotta, míg a bizottsági magyar és az otthoni magyarok tárgyaltak egymással, angol tolmácsoláson keresztül. Ez komoly. És ha bármit kifelejtettünk, vagy nem úgy mondtunk, ahogy elképzelték, akkor ki is javítottak. Mivel mindenki mindkét nyelvet értette, inkább éreztem magam valami durva vizsgán, mint különböző azonos anyanyelvűek közti kommunikáció előmozdítójaként.

A helyzet összes paraméteréből adódóan nem fürdőztem végig sikerélményekben, de azért homályosan dereng pár olyan pillanat, amikor mintha élveztem volna, hogy végre angolul is értekezhetek. Kitartó munkával pedig végül több is sikerült, mint pusztán túlélni, ugyanis az utolsó pár percben elnyertem talán görög úr figyelmét és szemkontaktusát. Hátha mégiscsak elégedetten ment haza, hogy angolos tolmácsot kapott ;)