Harry, hol vagy?!

Fantasztikus londoni hetem vasárnapján elbúcsúztam a hazainduló lányoktól, majd Paddington állomáson Londontól is. Hosszabb zötyögés után megérkeztem Oxfordba, amit alig vártam: a vonaton hideg volt, gyökkettővel vánszorgott, háromnegyed órát késett, előttem meg futballrajongók itták sorra a cidereket. Este 9-kor, még épp illő időben oda is találtam a vendéglátó családomhoz – bizony, bevállalós voltam, ne egy hotelszobában üljek már egyedül, hanem csacsogjon csak szépen velem egy igazi angol család.

Igazi angol család angol pasiból és perzsa feleségéből állt. Első este csak a hölgy volt otthon, és rendesen ijesztő volt, amikor ajtót nyitott – csak másnap derült ki, hogy szegény inszomniás, és 1 órát alszik per éjszaka, ezért vág állandó jelleggel olyan fejet, amilyet. Azt, hogy honnan érkezhetett, egy napig találgattam, aztán mire magamban végleg elkönyveltem portugálnak, közölték, hogy ja egyébként ő iráni. Oké… :D

Amúgy relatíve jól éreztem magam náluk: perzsa hölgy jól főzött, angol pasi meg jól gitározott. Egy dologgal borítottak csak ki: éjszaka egyáltalán nem fűtöttek, sőt nyitott ablakkal aludtak (igen, január van…) Én meg egy szobával odébb 2 paplan alatt vastagzokni+pizsama+pulóver+sál kombinációban. Ha véletlen ki kellett mennem éjjal a tizenegykét fokjukba, úgy remegtem, hogy attól féltem, leesek a lépcsőn. Fel nem foghatom, ez miért jó… Más baj amúgy nem volt velük, az olyan apró érdekességeken, mint hogy teából és kólából is (!) koffeinmentest tartanak otthon (Istenem, add hogy én sose legyek ilyen álmatlan), már nemigen akadtam fenn.

Oxford amúgy cuki. A londonihoz hasonló emeletes buszok járják, itt a piroson kívül van belőlük zöld és aranyszínű is, és a színüktől függ, melyik merre megy, sőt, egyféle bérlet csak az egyik színűre jó. Van szép óváros, és ott a híres Christchurch katedrális és főiskola: na annak már a kertjében is olyan érzés fogja el az embert, hogy biztos mindjárt megjelenik Harry herceg. Vagy Harry Potter. Aztán egyik se jött :(

A város egyébként ahogy van, az oktatásból él. A főiskolák-egyetemek jó hírét ügyesen kihasználják a különböző nyelviskolák, amik egymást érik a belvárost a kertvárossal összekötő sugárúton. Valóságos iparág ez ott, nem beszélve arról a ki tudja hány száz helyi családról, akik diákok elszállásolásával egészítik ki jövedelmüket. A nyelviskola tele volt argentin és kolumbiai, spanyolul őrjöngő tinédzserekkel, akiket jólszituált szüleik ugyan tanulni küldtek oda, de ennél minden mást sokkal látványosabban csináltak. Frissen (át)alakult párok, másnapos arcok, na meg a toalettben pityergő csajok… kész!

Áldom az eszem, hogy nem csoportos, hanem magánoktatást kértem, ez nagyon hatékony volt: minden délelőtt 3 óra szókincsfejlesztés, jogi angol, és tolmácsgyakorlás: ehhez vittem a magyar beszédeket a laptopon, a tanárok meg javítgatták az angolomat.

Amúgy a dél-amerikai tiniktől eltérően én kifejezetten unalmas öt napot töltöttem Oxfordban, köztük a szülinapomat is. Már előre sajnáltam magam, hogy pont aznap egyedül fogok ülni egy ismeretlen városban, így eldöntöttem, hogy nem is foglalkozom az egésszel, úgy teszek, mintha nem is szerdán lenne, hanem majd a következő két hétvégén. Volt pár kósza gondolatom, hogy esetleg a nyelvsuli kiszúrja az adataim közt, és esetleg szól igazi angoléknak, vagy netán szóljak nekik én hogy hé, koccintsunk már egyet… De aztán magától nem történt semmi, így praktikusabbnak láttam összeszorítani a fogamat és a házival foglalkozni.

Angliából úgy általában elég nehéz engem bármivel is arra motiválni, hogy távozzak bárhova is, de ugye most kilátásban van két hétvégényi ünneplés, így aránylag túlélhető volt a hazaút. Amikor kényelmesen elhelyezkedtem a Londonba tartó vonaton (Agatha Christie rajongóknak: 12:01 to Paddington), megállapítottam, hogy Oxford alkalmas hely egy kis tanulós remeteélethez, de valószínűleg van egy rejtett, sokkal varázslatosabb arca is, az ódon kollégiumok falai mögött. Ott biztos tényleg szembejön Harry. Mindkettő.

Londoni kalandok

Január közepén eljött az angol képzésemhez tartozó tanulmányi szabadság, hurrá, irány Anglia két hétre! Egy átbulizott hétvégét (mi mást…) követően majd kicsattantam az energiától persze, amikor hétfőn 5-kor keltem, hogy átvonatozzak a La Manche csatorna alatt. Az út 2 óra, de odafele nyer az ember egyet, azaz 7-kor elindul a vonat Brüsszelből, 8-kor pedig kiszállás a St Pancras International-ön. Na ez azért fílinges. Az már kevésbé, hogy a hajnali kelés miatt kb a fejemet is elhagytam volna, a tárcámat sikerült is (ugye-ugye 2009-es bandám, a történelem ismétli önmagát). A metróban vettem észre, hogy nincs meg, és nagyjából 10% esélyt adtam neki, hogy ha visszatépek a Dickens Múzeumba, akkor majd pont meglesz, mert majd pont ott hagytam el és majd pont meg is őrizték. Azért csak nyomás vissza, merev rémületben persze – de ezúttal szerencsém volt, már az ajtóban azzal fogadtak, hogy én vagyok-e az (az észlény) aki otthagyta a tárcáját. Huhh. Ezek után, hogy első nap kis híján ott álltam mindennemű pénz, kártya, irat, sőt az állomás megőrzőjében lévő bőröndöm jegye nélkül (ha azt is viszik, még egy váltás zoknim sincs…), bevettem magam a Topshopba terápiás shoppingolni, és úgy döntöttem, innentől csak jó dolgok történhetnek.

Logisztikailag egyébként is bonyi egy hét volt. Hétfő este Dóri barátnőmnél aludtam, aztán kedden beköltöztem egy hotelbe, ahova szerdán megjött a Gyöngyvér. Pénteken a hotelen belül szobát váltottunk, mert megjött az Eszter is, vasárnap pedig búcsú a lányoktól és menet Oxfordba (összesen 4 költözés kétheti téli cuccal). Ráadásul a londoni bevásárlóutca az olyan, amilyen, ergo már kedden nyilvánvaló volt, hogy a következő körben nem fogok beleférni a bőröndbe, szerencsémre Eszter kisegített egy plusz sporttáskával…

A jó dolgok meg jöttek bőven. Hajnalig beszélgetés nagyon rég látott, „mindig ott folytatjuk ahol abbahagytuk” barátnővel, hát ez felbecsülhetetlen… („minden másra ott a Mastercard” ugye, ha el nem hagyja az ember :S). Aztán shopping, múzeumok, esti séta a Temzénél. Újabb barátnők, színház, kirándulás Windsorba, igazi angol pub-este, na és a hét tortáján a hab: vasárnapi teadélután a Fortnum&Mason luxusáruház galériáján - igen, pont mint Miss Marple, bár én inkább úgy éreztem magam, mint Aliz Csodaországban. A hófehér kendőt konkrétan a pincér teríti az ember ölébe, egy egyszemélyes uzsonnamenü 3-emeletes tálcán érkezik, a sajttálhoz először kihozzák az összes sajtot egészben amit találnak, hogy válogass belőle, a csokitorta óriási és mennyei, na és az ezüstszínű, cirádás teáskészletről meg a zavarba ejtően sok tartozékáról ne is beszéljünk... Egyedül annyi szépséghibája volt az egésznek, hogy a számla tetemes késéssel talált oda hozzánk, de nyilvánvalóan sorsszerű okból: Eszternek aznap kellett elérnie a vonatot vissza Brüsszelbe (ld. szeptemberi ottragadós sztori, ez úgy látszik már örökké kísérteni fog minket).

Közben persze nem ám csak úgy pubozgattam meg teázgattam, hanem kőkemény tanulás is zajlott. Találtam a neten egy csodaiskolát, ahol azt ígérték, akcentuscsökkentő tréningjükkel mindenféle rosszul berögzült kiejtés helyébe gyönyörű brit angolt képesek varázsolni – azonnal tudtam, hogy ez kell nekem. A varázslatot kb aranyárban mérték, így osztás-szorzás után napi két órát rendeltem tőlük, öt napra, és reménykedtem, ennyi idő alatt képesek lesznek kezdeni velem valamit. Hát ez a suli maga a profizmus a köbön: igazi akcentusspecialisták magyarázták el mesteri részletességgel, melyik angol hang képzésénél hova kell tenni a nyelvemet, és mennyire kell leejteni az államat. Azt már addigra úgyis a padlón kellett keresni, mert teljesen érezhető módon percről percre egyre szebb lett a kiejtésem. Elképesztő felfedezéseket tettem, belegondolni is rossz, eddig mit hogyan mondtam, most hogy tudom, hogyan kéne. Egyébként a tolmácsképzős beszédtechnika órák nyomasztó emléke miatt előre még eléggé fáztam a dologtól, így aztán amikor kiderült, hogy az egész nemigen emlékeztet azokra a kellemetlen, megalázó és nagyrészt értelmetlen gyakorlatokra, maradt a bámulat... Ja meg adtak egy szintén igen impresszív, több száz oldalas tananyagot gyakorló CD-vel és felettébb röhejes mondatokkal, ezeken a lányok esténként jókat derültek.

És hát annak is megvolt a hangulata, amikor napról napra egyre szebb brit angolsággal osztottam ki a hotel lengyel és indiai, az angollal felületes ismeretségben lévő személyzetét. A lift, a fűtés és a meleg víz csak úgy nagyjából működtek, a fürdőszoba (Eszter szerint egy toitoi-ba szerkesztett zuhany :D) kb a vicc kategória volt, de ezeken még túltettük magunkat. Az már kissé felnyomta a vérnyomásomat, hogy pénteken, amikor a 2-ágyasból a 3-ágyasba költöztünk, kora reggel ki kellett bőröndölnünk, felvonszolni a kétheti cuccomat a lépcsőn a félemeleti tárolóba, majd délben át az újabb szobába, mert képtelenek voltak megoldani, hogy egyből oda mehessünk. Én ugyan suliban voltam délelőtt, de pl Gyöngyvért kitették az utcára. A csúcs sztori meg a szombat reggel volt: egyrészt fél 10-kor nem adtak reggelit nekünk (láttatok már olyat, hogy az 9:15-ig van?!), majd éhesen visszatérve döbbenten észleltük, hogy közben már a szobából is kizártak – se szó, se beszéd, ohne zsinór, a 3-napos ottlétünk 2. reggelén, csak mert még nem fizettünk. Ez aztán a bánásmód. Szóval a hotel mindjárt rengeteg alkalmat adott az újonnan tanult angol hangok szép, határozott gyakorlására (vö.: éles kontraszt a migráns munkavállalók tehetetlen, réveteg és nyelvileg inadekvát reakcióival...)

Hát így teltek napjaim egészen addig, amíg elindult velem a gőzös Oxfordba – folytatása következik!

És megint...

… itt vagyok! Egész hihetetlen, hogy 2012 van, pedig de. Mintha most lett volna a 2011-záróbuli a lányokkal itt nálam, na meg hogy Fruzsival együtt repültünk haza és hullafáradtságunkban idétlenül végigvihogtuk a kétórás utat :D Bár szerencséjükre nem a közelünkben ültek, számos kolléga és egyéb ismerős is velünk tartott – a feeling ilyenkor mindig a Harry-Potter filmekből emlékeztet a karácsonyi hazavonulásokra.

Szóval innentől otthoni kis világomat élveztem két héten át: család-nagyszülők-barátok-kocsikázás-korizás-bulizás, azaz szeretet-boldogság :) Mígnem január 1-jén délután felderengett, hogy mintha másnap menet lenne, és be kéne pakolni. A szokásos válltáska helyett az ünnepekre közepes bőrönddel érkeztem haza. Akkor gyanakodnom kellett volna, és átpakolni a nagyba, amikor már Brüsszelben alig tudtam becsukni. Az ajándékozás ugyanis trükkös dolog: a vitt meglepetések térfogata egyáltalán nem tud megegyezni a kapottakéval, miközben kis szívünk úgy örül mindnek, hogy nyilván nem hagyunk otthon nagyjából semmit sem. És akkor még a szaloncukor-, szalámi- és egyéb beszerzésekről nem is beszéltünk. A végeredmény az lett, hogy visszafele a közepes bőrönd mellé lógott rólam egy teletömött sporttáska, egy kistáska, meg a laptop. Nagyjából úgy éreztem magam, mint valami birodalmi cirkáló. De volt még jobb is: mivel már kis túlzással fél Magyarország külföldön dolgozik és nyilván otthon volt az ünnepekre, Liszt Ferihegyen január másodika délutánját mindenkinek a fantáziájára bízom… Talán annyit, hogy 10 percig tartott átvágni a mozdulatlan embertömegen a business sorig (hála Istennek, meg a Malévnek a jólmegérdemelt ezüstkártyáért, nagyon lerövidíti ám az ember szenvedéseit :D), bár már az is csoda volt, hogy a fele cucc le nem szakadt rólam közben.

Itt Európa szívében minden rendben várt, a ház idén betörésmentes téli ünnepkörnek örvendett (a biztonsági ajtó szerencsére meghaladni látszik az átlagos megélhetési bűnözők képességeit), és Maria elzárta ugyan a fűtést, amíg nem voltam itt, de nagy kedvesen kinyitotta, mielőtt érkeztem. Már csak az lett volna jó, ha a 2-es fokozat helyett az 5-öst találja meg, mert így didergés volt jó ideig, de hát az ember ne legyen telhetetlen.

Közben pedig észrevétlenül dán elnökség lett! Tényleg: mióta itt vagyok, ez az első észrevétlen elnökségváltás – mert ugye a belga-magyar és a magyar-lengyel cserék nyilván feltűntek az embernek, míg a lengyel-dán váltás így karácsony és szilveszter után bevallom, kevéssé foglalkoztatott. Dán barátainknak viszont elfelejtettek ám szólni, hogy január első hetében mi inkább csak regenerálódni megyünk vissza, és nem illik minket dolgoztatni :) Hát én mindjárt mára kifogtam kezdésnek a pénzügyi tranzakciók megadóztatásáról szóló ülést, származékos ügyletekkel, értékpapírosítással és nettósítás előtti bruttó tranzakciókkal. Erősen sokkoló volt, ráadásul estig tartott. Szóval ennél csak jobbakat kérünk majd!

Végül egy kép: kamion az Európai Tanács épületében, pakolják ki a dán dekort :) Puszi mindenkinek Brüsszelből, hajrá, 2012!