Hullámvasúton az euró meg én is

Izgalmas napok járnak erre ismét, biztos gyakran látjátok most a hírekben kedvenc munkahelyemet, az Európai Tanácsot.

A múlt hét egyenesen csúcs volt, szó szerint: a rendes heti munkaadag végeztével szombaton és vasárnap (!!!) csúcstalálkozót tartottak, az euró megmentése érdekében. Nekem ebből a beosztásból nem jutott, de előtte azért kellően brutális hetem volt – magától értetődően azok a kollégák, akiket hétvégén berendeltek, előtte kellett, hogy szabadnapokat kapjanak, tehát akkor meg nekünk többieknek akadt elég ülés.

Egyéni pechem a dolog mellé, hogy én már hétfő estére „jól” voltam. Történt, hogy ezúttal hétfőn is volt képzésem, és az aznapi angol tréner úgy gondolta, nem feltétlenül azért ülünk ott egész délután, hogy én sikerélményeket gyűjtögessek, ő meg kesztyűs kézzel bánjon velem. Egy dolognak örültem a három órás agyhalál és kíméletlen kritika után: hogy az előző blogbejegyzést még előtte való nap megírtam és fellőttem, mert aznap este szerintem olyat gépeltem volna, hogy magam is megbánom :) Hétfő estére olyan fáradt voltam, hogy egyrészt azt hittem, péntek van (ezt a két napot összekeverni azért gáz). Másrészt ottfelejtettem a sarki boltban az ásványvizet sorbaálláskor, majd dühödten számonkértem szegény pénztároson, hogy hova lett :D Kevésbé vicces, hogy a stressznek köszönhetően ismét nem sikerült eleget aludni, na ez a legrosszabb kombináció ami létezik: kedd reggel agyhalottnak és mellé kialvatlannak lenni – hurrá, előttünk még az egész hét, innen szép a győzelem.

Ezek után megfogadtam keresztmamám tanácsát, és beszereztem a levendula illóolajat, ami a hálószobában zsebkendőre cseppentve csodát tesz, mármint úgy értem, alszik tőle az ember :D Péntekre így gyönyörűen regenerálódtam, pedig közben megkaptam a rendes heti büntetőjogi ülésemet is (ezzel újabban minden héten büntetnek, nem tudom, mit követtem el), sőt, csütörtökön-pénteken Barrosoval prezentáltuk a 2014-2020-as pénzügyi perspektívát, és csak ezek után jött még a péntek délutáni képzés. Hihetetlen, de ezúttal csoda történt: jól ment! Hahaha, örültem is magamnak vagy három napig, mígnem megszületett az aznapi angol tréner tollából a jelentés: most hogy már ilyen jól megy az egész, be kellene keményíteni (tessék?! még???) és nehezebb beszédekkel gyakorolni. Nem akartam elhinni, mikor ezt elolvastam – addig erőlködök, hogy egyszer végre megütöm a szintet, erre ők: gyerünk, rugdossuk még jobban… Tudom, tudom, mielőtt újra megkapnám: én akartam ;-)

Ja, közben biztos hallottátok, hogy még mindig nem mentettük meg szegény eurót. Úgy volt, hogy majd ma, ráadásul a mentőakcióra engem is beosztottak. Na itt se hittem a szememnek, még egyetlen pénzügyi tanácsot sem csináltam, nyilván jó ötlet lett volna mindjárt ezzel kezdeni… De aztán mégsem ma mentjük meg, hanem majd valamikor később – semmit sem tudni, a beosztásunk percről percre változik, nagyjából az euróárfolyammal együtt.

Szóval olyan most itt, mintha valami gigantikus hullámvasúton ülnék… de hát én szeretem az ilyesmit, ugye ;-)

Képződöm

Többen is ostromoltatok már a retúrképzésem részleteiért, hát tényleg lapítottam eddig, de mielőtt azt gondoljátok, hogy nyilván az egész olyan könnyű és olyan jól megy, hogy írni sincs miről (hahaha), tényleg mesélek már egy kicsit.

Most ugyebár az eddigi angolról magyarra és németről magyarra kombinációmat bővítjük a magyarról angolra változattal. Hetente fél napot azzal töltünk, hogy egy magyar kolléga gyakorlóbeszédeket tart nekem, én azokat felmondom angolul, majd egy angol kolléga tételesen felsorolja, mit sikerült hibázni.

Anno otthon szívem csücske volt a magyarról angolra kombináció, csupa sikerélményre emlékszem vissza, meg a tolmácsolások utáni döbbent, „mégis hogyan lehet ilyen jól megtanulni angolul?” típusú kérdésekre. Ebből, na meg némi kollegiális és főnöki „rugdosásból” ered a bátor ötlet, hogy vágjunk bele. Csak hát itt ugye más világ van.

Kezdjük azzal, hogy itt idegen nyelvre is nagyjából olyat kell produkálni, hogy (leegyszerűsítve a dolgot) alig legyen észrevehető a különbség egy anyanyelvi beszélőhöz képest. Aztán nekem pont az angol ez a bizonyos B-nyelv, ami a legfontosabb eleme az egész rendszernek: amikor magyar felszólalás van a teremben, az észttől a portugál kabin legénységéig nagyjából mindenki az angol változatot hallgatja és abból dolgozik tovább a saját anyanyelvére, tehát ami angolul félremegy, az aztán minden más nyelven is -> jön a megszokott stressz többszöröse... Ráadásul a magyar csapatban kizárólag virtuóz, profi, és gyönyörű akcentusmentes nyelvtudással megáldott angol B-s kolléga van, akikre én egyelőre messziről sem hasonlítok.

Dióhéjban ennyi a feladvány :) Persze őrült kíváncsi voltam, hogy fog menni majd a képzés. Szerencsére inkább jól megy, mint rosszul. Az eddigi pár alkalom meglepő tanulsága, hogy az angolom nem annyira gyenge, mint vártam, az idegeim viszont sajnos sokkal gyengébbek még annál is, amit sejteni véltem. A beszédek visszamondása közben az energiám nagy része eleve rámegy arra, hogy azon cirmogok magamban, hogy az angol kollégának nem lehet elég jó, amit csinálok (ld. a fent ecsetelt mércét), meg arra, hogy ezt a parázást palástolom. Mert épp a magabiztos prezentáció az első számú elvárás, értsd: úgy nem adhatom elő a szövegeket, mint ahogy érzem magam közben :D Ergo ha csak kicsit is jobban bírnám a stresszt, sokkal több energiám maradna, amivel aztán ki tudja, milyen gyönyörűen tolmácsolhatnék… Mert persze van, ahol tényleg az angolom a túl rövid a dologhoz, pl. azt hogy sütőolaj, meg hogy Odüsszeusz, egész egyszerűen nem tudtam és kész, ezen ott helyben nem lehet segíteni. De a teljesen buta, nyelvvizsgán is bukásgyanús hibák nyilván a stressz termékei.

Egyébként jobb pillanatokban – amikből remélem, majd egyre több lesz – nagyon élvezem ezt az új kihívást. És itt is igaz az, ami egyébként az egész munkára: az elvárások mellé a feltételek is adottak. Munkaidőt kapok a dologra, nem is keveset, a kollégák pedig – magyarok és angolok egyaránt – nagyon kedvesek, és bármit megtennének, hogy segítsenek. Sőt, akik a tavasszal nagyon biztattak, hogy nekem ezt csinálni kéne, na ők is lelkesek még mindig, és ahányszor azzal jövök nekik, hogy ez nem is volt ám olyan nagyon jó ötlet, annyiszor mondják el újra, hogy de igen. Egyszóval, ilyen légkörben élmény tanulni. Eddigi legnagyobb sikerélményem pedig, hogy az egyik angol kolléga végtelen kedvességből írt rólam egy spontán jelentést a képzés szervezőjének, amiben egy egész bekezdésen keresztül dicsért :) Kérdés persze, hogy az ilyenektől, ha elég lesz belőlük, vajon kinőnek-e a kötélidegeim?

Európai lettem, ja és persze Bankhorror, 2. rész

A múltkori kisebb identitásválságom után bölcs édesapámtól és egy szintén bölcs volt tolmácsképzős csoporttársamtól egyaránt megkaptam, hogy tekintsem magam egyszerűen európainak, akkor nem kell a továbbiakon kínlódni. Van benne valami – végül is ha az elmúlt évemet végiggondolom, nagyjából úgy utazgattam Európán belül ide-oda, mint korábban a Budapest-Cegléd-Balaton háromszögben.

Aztán ezen a héten mindjárt kiderült, hogy azért ezt is túlzásba lehet vinni. Úgy történt, hogy otthon voltam a hétvégén, a hétfő reggel 7 órás géppel jöttem vissza. Mikor már megvolt ez a repjegyem, a beosztástervezők gondoltak egyet: biztos élvezném én, ha kedden Svédországban kéne dolgoznom (Régiók Bizottsága kihelyezett ülése) és már hétfő délután odautazhatnék. Ennek az volt az eredménye, hogy felkeltem hétfő reggel 4:40-kor Budapesten, 10-re hazaértem Brüsszelbe, délután fél 3-kor pedig indultam is vissza a reptérre. Az egyszerűség kedvéért Koppenhágába kellett repülni, onnan vonattal mentünk át Malmöbe, ahol már éjfélkor álomba is szenderülhettem. 1 nap alatt 4 országban is jártam, igazi jó, határokon átnyúlóan mobil európai munkaerő módjára :D Más kérdés, hogy közben úgy éreztem, napok óta ébren vagyok és csak reptereket látok…

Szemfüles olvasónak viszont szemet szúrhat, vajon mi jót csináltam Brüsszelben 10 és délután fél 3 közt. Beosztva szerencsére nem voltam, talált viszont elfoglaltságot nekem a bank.

Az előző részben elmeséltem három lakbérátutalási kísérletemet, nos a harmadik sikere után ugye fellélegezve hazarepültem a víkendre. Az, hogy a Camponában nem működött a kártyám, még nemigen volt gyanús, az viszont, hogy pénzt felvenni se tudtam vele, már inkább. Így aztán Brüsszelbe érkezés után első utam ismét az ING-be vezetett. Okulva a péntekből, ezúttal saját számlavezető fiókommal próbálkoztam, jéé, itt van sorszámosztó automata, kéri a kártyát, tegyük bele. Automata percekig darál, majd lassan elkezdi ontani magából a számlakivonatomat. Óh, hogy fagyna le, ez nem sorszámosztó automata (csak halkan kérdem: mi lett volna, ha ráírják, hogy micsoda?!). Hosszú percek múlva kijön az utolsó papír, na végre, dühödten bevonulok a pulthoz, első felvonás:

-        Nem működik a kártyám, biztos blokkolódott a Home Banking összeomlásakor.

-        Adja ide… … … Nincs ezzel semmi baj.

-        Akkor miért nem működik?

-        Próbáljon pénzt felvenni az itteni automatából, ha nem sikerül, jöjjön vissza.

Második felvonás:

-        Nem sikerült.

-        Mennyit akart felvenni?

-        100 eurót.

-        Önnek 10 euró van a számláján, valószínűleg ezért.

Mivaaaan?!?!?! Hova tűnt a pénzem?! Hirtelen a kezemben lévő papírokra meredtem, hát ott virít a számlakivonaton: a három lakbérutalási kísérletből végül kettő is összejött. Harmadik felvonás:

-        Óh jajj, nézze, az van, hogy kétszer ment el a lakbérem, nem lehetne visszaszerezni valahogy az egyiket? Két óra múlva indulnom kell Svédországba és 10 euróm van…

-        Nem, az két órán belül nem megy. Viszontlátásra.

Teljes pánik, ráadásul pont a magyar kártyámon sincs pénz… Itt csak a ház jótündére, Maria segíthet. Riasztottam telefonon, rá jellemző módon egy óra múlva meg is jelent nálam 400 euró készpénzzel, nekem nagyjából elsüllyedni volt kedvem persze, hogy már megint csak a baj van velem, ő meg persze megint csak nyugodtan mosolygott, mint mindig.

Igazi slusszpoén, hogy ezek után elindultam abba a két országba, ahol aztán az euróval nem sokra mentem. Dánia és Svédország saját külön-külön koronájukat használja, a pénzváltó pedig ritkább, mint a fehér holló, mert ugye mindenkinek kártyája van (és másoknak pénz is van rajta). Helyenként elfogadják ugyan az eurót, de az érméket nem, csak a bankjegyeket, viszont adnak vissza az embernek jó sok koronát, kizárólag érmékben :S így elég drága történet volt ez. Azt hiszem, bármilyen hitel(kártya)ellenes is vagyok, most elérkezett az idő a bizottsági dolgozóknak járó hitelkártya kiváltásához. Ilyen tempó mellett anélkül nem leszek igazi európai…

Bankhorror, 1. rész

Pár hete kezdődött. Kis csomagot kaptam belgiumi bankomtól, egy zsebszámológép kinézetű kütyü volt benne, az ismertető pedig azt írta, hogy mostantól majd csak ezzel lehet használni a Home Banking rendszert. Hurrá, mire végre megtanultam a régi változatot, tovább bonyolítjuk.
Csütörtökön eljött a lakbérfizetés ideje, nézzük, hogy szuperál ez a valami. Informatikai analfabétáknak, mint pl nekem, a dolog nagyjából olyan komplikált, mintha a NASA rendszerébe akarnék belépni, nem is tudom hányszor kell kódszámokat küldözgetni a kütyü meg az online rendszer között. Sebaj, átrágtam magam az útmutatón, egészen az átutalásig – mire viszont már mindent értettem, az utolsó fázisnál menthetetlenül feldobta a talpát az egész, és sokadszorra se vette be azt a kódszámot, amivel pipálhattam volna az ügyet.

Másnap délután irány a Schuman téri ING fiók, mert hát lakbért fizetni csak kell valahogy. Először az automatánál próbálkoztam, szépen kitöltöttem mindent, aztán feltett egy számomra értelmezhetetlen kérdést, majd minden amit addig beírtam, elszállni látszott.

Utolsó mentsvár: majd a pultnál. Kígyózik a sor, lincshangulat, előttem mindenki a kütyüt szidja, amint sorra kerül (huhh, legalább hozzászoknak, mire én jövök). Előadom a problémát a hölgynek.

-        Magával hozta a kártyaolvasót?

-        Öö, nem.

-        Akkor nem tudjuk megnézni, mi a baj vele.

-        Nem érdekes, csináljuk meg itt most az átutalást. (Bánom is én a kártyaolvasójukat.)

-        Próbálta az automatánál?

-        Próbáltam azt is, nem működött, csináljuk meg itt most.

-        De az pénzbe kerül.

-        Nézze, valahogy ki kell fizetnem a lakbért…

-        Önnek ugye nem ez a számlavezető fiókja? (Már bocsánat, de ez hogy jön ide? ING ez is, az is…)

-        Nem.

-        Akkor nem tudjuk megcsinálni. (Tessék?!?)

-        Nézze, 4 hónapig Home Bankingem se volt, és az EU összes alapító atyjának szellemére esküszöm, hogy mind a négyszer itt álltam ennél a pultnál, mikor a lakbért átutaltam. Hátha most is sikerülne?

-        Próbáljuk meg. Mennyit szeretne átutalni?

-        X eurót.

-        Azt nem lehet. (Kezd ez groteszk lenni.)

-        Ugyan miért nem?

-        Mert feleannyi a limit.

-        Nézze, egészen biztos vagyok benne, hogy az első 4 hónapban is pont ugyanennyi volt a lakbérem meg a rezsim. Nem lehetne, hogy mégiscsak megpróbáljuk?

Csodák csodája: siker. Jöjjön a végszó:

-        Önnek egyébként kényelmesebb ebbe a bankfiókba befáradni, mint a sajátjába? (Hogy mivanmármegint?!?)

-        Öö, nem. A sajátom az, amelyik 20 méterre van innen, ott szemben… valamiért azt feltételeztem, hogy mindegy, melyikbe is fáradok be…

-        Nos, ebben a fiókban elsősorban saját ügyfeleink kiszolgálásával foglalkozunk, de ha van időnk, akkor persze azért máskor is szívesen segítünk.

Az említett ING bankfiókra az van kiírva nagy betűkkel: European branch – szegény Robert Schuman meg forog a sírjában.

És akkor kisétáltam a napfénybe... Folytatása következik.