Amikor fokozódik a nemzetközi helyzet

Így az év végére szűkebb és tágabb lakókörnyezetem is nagyon elkezdte hozni a formáját. Azzal kezdődött, hogy Belgium miután világrekordot döntött, ötszázvalahány nap kormánytalanság után megegyezett magával. Pontosabban az a két ország, amiből értelmezésem szerint Belgium áll (Flandria és Vallónia), megegyezett egymással. Hirtelen lett egy miniszterelnökük is, aki egyébként olasz származású és valami menekülttáborban született Svájcban. Jót mosolyogtam az egyik flamand párt vezetőjének a nyilatkozatán, miszerint az ő nigériai takarítónője két éve van Belgiumban, de már jobban beszél hollandul, mint a miniszterelnök. Ma hallottam egyébként az úriembert, és megnyugodtam, hogy én is (a miniszterelnökkel szemben alulmaradni még hagyján lett volna, de a nigériai takarítónővel?!). Szóval vannak itt csemegék.
Megalakult tehát a kormány úgy két hete, egy szép szerdai napon. 2 nap telt bele, meg is bénult a város a tüntetéstől.
Ha ez nem lett volna elég, akkor jöttek a kongói választások. Brüsszel ugye tekintélyes kongói kolóniával büszkélkedhet, akik erősen elégedetlennek bizonyultak az otthoni voksolás eredményével, és ennek itt a közeli Luxembourg téren találtak hangot adni, a magamfajta békés fiatalok által látogatott bárok körül. Kongói barátaink filmbe illő összecsapásokat tartottak a belga rendőrséggel, szívmelengető az ilyesmi így karácsony előtt Európa elvileg-közepén, távol otthonunktól (meg Afrikától, hahaha, ez nagyon rossz, de nem hagyhattam ki).
És hát akkor jött a csúcsok csúcsa, az eurót, és talán az egész EU-t megmenteni hivatott állam- és kormányfői találkozó. Az ilyeneken én egyelőre nem tolmácsolok, szóval a dicsőség sokat tapasztalt régi kollégáimé. Nekem is jut azért egy-két fura velejárójából, amikről talán még nemigen meséltem. Onnan tudom biztosan, hogy két nap múlva csúcs lesz, hogy reggel munkába menet azt látom, egy kamion belefarolt a Tanács épületébe, gondolom hozza a mindenféle műszaki berendezéseket. Bizarr látvány tud ám lenni! Aztán a csúcs előtti este elkezd nem megállni a metró a Schuman téren. Pontosabban megáll, hogy tartsa a menetrendet, de ajtót nem nyit. Ezt be is mondják franciául, hollandul és angolul is – örök rejtély marad számomra, hogy a megállóban a padokon békésen ücsörgő emberek mit várnak ott ennek ellenére, talán a csúcs végét, hogy felszállhassanak?! A csúcstalálkozó idején egyébként nagyon kevés egyéb ülés van, szóval ilyenkor gyakran örülhetek egy-egy szabadnapnak. Amiből alvással nem sokat vesztegetek: mivel kőhajításnyira lakom a Tanácstól, már kora reggel ébreszt a lovasrendőrök patadobogása, amint az utcámat járják. 10 óra felé kialakul a dugó is az erkélyem alá terelt buszokból. Aztán megjelenik a rendőrségi helikopter, ez meg legjobban a másik oldalon, a teraszom fölött szeret állomásozni és szép hangosan zúgni, naphosszat, elnyomva nemcsak az alattam lakó francia bolond ordítozását, hanem olykor még a szomszéd házban lakó amatőr zongorista délutáni gyakorlását is. Az utolsó felvonás pedig, amikor véget ér a csúcs, a szirénázó, egyre halkuló autókonvojok. Ilyenkor percek kérdése, és helyreáll az EU-negyedben a béke.

Mindezen túlvagyunk tehát. Már csak a mai Liege-i lövöldözés és kézigránátdobálás hírét kell megemészteni, és a célegyenesbe jutunk. Az összpontosításban segítségünkre lesz még egy-két kedves tanácsülés, többek közt a jövő évi halászati kvótaosztás (hurrá, lehet halfajtákat magolni százával), de közben végig tudjuk: eljön a szombat. Szombaton pedig óriási bulival búcsúztatjuk 2011 Brüsszelben töltött részét, majd pakolás, és irány HAZA :)

Egy újabb december

Ismét visszaszámlálás van, több fronton is. Egyrészt mindjárt vége a lengyel elnökségnek, a lengyel kollégák már lelkesen vágják a centit. Úgy van ez, hogy az év második felében elnöklő országoknak lényegesen rövidebb idejük van csodát csinálni: mire átvették tőlünk nyáron a stafétabotot, kitört a cirka másfél hónapos nyári szünet, aztán halottak napja körül egy hét csend, december 22-én pedig bezárunk. Ehhez tegyük hozzá, hogy a lengyel elnökség terveibe szépen beleszólt az euróválság (huhh, mekkora szerencsénk, hogy nem most kellett elnökölnünk, mert ugyan nem is vagyunk az eurózónában, de nyilván az is a mi hibánk lett volna…) ami többször is újratervezéseket igényelt. Így aztán alig meglepő ami most zajlik: nekem pl a következő 6 munkanapomból 5 miniszteri szintű tanácskozás lesz, ennek minden velejárójával – webes közvetítés, 3 perc alatt hadarva felolvasott, amúgy 10 percesre megírt beszédek, és több száz oldalnyi jogszabály egy-egy napra, hogy még a készülés is reménytelen legyen.

Pozitívum, hogy relatíve kipihent vagyok, hosszú hétvégét tartottam otthon, ami ugyan rövidnek tűnt, mert a felét átaludtam, de nagyon jól esett!

Visszaérkezve sajnos váratlanul kitört rajtam a brüsszeldepresszió. Ez a probléma nálam a város mint frankofón, piszkos, idegenszerű és életveszélyes lakókörnyezet kiváltotta szomorkás, fojtogató érzést jelenti, és a „miért pont ide kellett az EU-nak települni és nem Londonba/Amszterdamba/bárhovamáshova” őrlődést, ami mellesleg teljesen értelmetlen és haszontalan, a zsákutca iskolapéldája. A brüsszeldepresszióra végleges ellenszert eddig nem találtam (a jövőbeni, ködös „Flandriába költözök” vízión kívül), váratlanul szokott rám törni, de ha elég sok jó dolog történik, akkor azért tartósan tünetmentessé tehető. Ezúttal az akut fázis szerencsére csak egy napig tartott, köszönhetően a jövő év eleji utazásaim konkretizálódásának (részletek később), no meg itteni kedves barátaimnak.

Szóval ismét jól vagyok és kicsattanok az energiától! Jöhetnek a miniszterek! :D

És persze van mit várni közben: mindjárt karácsony! Eleinte nemigen akartam hangulatba jönni, de aztán kedden egy barátnőnk olyan kedves, igazi szívmelengető mikulás-bulit tartott, karácsonyi dekorral, zenékkel, csokis sütikkel és forralt borral, hogy hazaérkezve – pontosabban másnap, már kikerülve a forralt bor hatása alól – mégiscsak felmásztam a szekrény tetejére azokért a csillogó díszcsodákért, amiket még tavaly, az első pár EU-s fizum okozta EUfóriámban vásároltam.

És persze ne felejtsük el azt sem, ami már hagyomány itt nálunk, furcsa ugyan, de másfél év után ilyenről is beszélhetünk már itt, szóval a karácsonyi vásárt :) Ide szigorúan Fruzsival és Beussal megyünk, és a dolognak két kötelező eleme is van. Az egyik a forralt meggysör (Kriek), amiből az első korty nagyjából gyermekkori kanalas orvosságokat idéz, de mire elfogy, megy vissza az ember még egy bögréért. Különösen, hogy idén rájöttünk, cukrot is kell tenni bele, akkor még jobb.

A másik, ami kihagyhatatlan: az óriáskerék. A tavalyi élményeink (némi rémület a kocsink kilengése okán) és Fruzsi kategorikus „soha többet” nyilatkozatai után reménykedni sem mertem benne, hogy idén is felülünk rá, szóval némi elfojtott vágyakozással fotózgattam az esti fényekben a gyönyörű kereket. Fel sem vetettem volna a témát, de ahogy közeledtünk, Fruzsi a rend kedvéért ismét megjegyezte, hogy nem ül fel rá, így adta magát, hogy rávágjuk: dehogynem! Szó szót követett, és mire a tövébe értünk, láttam, hogy csak annyi kell a dolognak, hogy megvegyem azt a három jegyet – és már lendültünk is a magasba újra! A „soha többet” kifejezést mintha most is hallottam volna utána párszor, úgy látszik, ez is a hagyomány része lett ;-)

Óevőh és jú are

Ennek a munkának az egyik különös szépsége, hogy idővel kiválóan felismeri az ember egy fél mondatból, hogy milyen nyelvet is hall. Két éve még biztosan nem tudtam volna, hogy dánul vagy éppen portugálul beszél a szónok, ma már az első szavaikat is értem: azt, hogy köszönöm a szót, elnök úr, lassan mind a 22 hivatalos nyelven tudom.

Aztán ami ennél izgalmasabb: egyes küldöttek, na meg főleg bizottsági szakértők előszeretettel nyilatkoznak más nyelveken, mint amelyeken igazán jól tudnak. A kiejtések és akcentusok kavalkádja ez, végtelen számú variációval. Kezdőknek maga a pokol. Mert ugye tudatlanul ki gondolná, hogy ha azt halljuk: óevőh, zizíz frekón, akkor semmi baj, csak egy francia azt mondta: however, this is frequent. Vagy hogy amikor egy finn beszél, akkor a cserrrrmán az nem Chairman, hanem German. Az első időkben izzadtam a vért, ma már néha arra is marad energiám közben, hogy találgatni kezdjem, ugyan mi lehet az illető anyanyelve. Ez a játék egyébként bámulatos módon a teljes háromfős teamünket képes órákig lekötni: vajon melyikünk tippel jól?!

Középhaladó verzió: kitalálni, mi a beszélő anyanyelve, és mi a legerősebb tanult idegen nyelve, ami hatott arra, ahogy éppen mondjuk angolul beszél (eg. áh, litván ő, csak Párizsban tanult…). Higgins professzor itt nagydoktori disszertációt írhatna!

Végképp csak haladóknak ajánlott a nevekkel való küzdelem, itt lényegében csak veszíteni lehet. Mert hát szegény Barabás Miklós nevét mondjuk kiejti először a teremben egy svéd résztvevő, belátása szerint. Az angol kollégáim – svédről angolra tolmácsolnak ugye – ehhez hozzáteszik a magukét, lesz belőle Mikösz Berbesz. Én már csak ezt hallom a fülesben, ebből kell tovább dolgoznom, és a Mikösz Berbesz alapján nem valószínű, hogy gyanakodni kezdenék, hátha magyar, akit emlegetnek :D A százfős résztvevői listából meg amúgy sem lenne időm kikeresni azalatt a két másodperc alatt, ami a következő mondatig (névig/jogszabályrészletig stb) hátra van. Ergo ismételem, mint a papagáj: Mikösz Berbesz, bárki is legyen. Kellemetlen, ha épp szót adok neki, de hát majd csak felismeri magát, és rájön, hogy rá gondoltunk. És akkor még egyszerű példát hoztam, nem a kedvencemet, Madame Kozakovax-ot, azaz Kósáné Kovács Magdát...

Már csak egyet sajnálok. A küldöttek ugye megengedhetik maguknak ezt a sokszínű akcentuskavalkádot, mi tolmácsok viszont nem. Nekem egy ilyen óevőh-ért tuti a fejemet vennék a retúrvizsgán. Bár erről most eszembe jutott, amit édesanyám tanácsolt, amikor szeretve aggódott, hogy túlterhelődöm, ha belefogok a magyarról angolra képzésbe: „mondd nekik kislányom, hogy jú are… akkor inkább lemondanak rólad, és békén hagynak”. Néha el is játszom a gondolattal, hogy meglépem... :)

Ilyen-olyan meglepetésekről

Mivel a Bizottságnál nemcsak november 1., hanem 2. is szünet, ám ezek így együtt a hét közepére estek, előtte és utána is kevés idő maradt dolgozni, így a héten nagyjából a fű se nő. Cirmogtam ugyan egy sort azon, hogy minek is ülök itt egy kerek hetet, mígnem holnap végre hazamehetek a víkendre, de aztán jól elfoglaltam magam kellemes és még kellemesebb programokkal.

A kellemes az egy hirtelen jött angliai utazás tető alá hozása, még annál is hirtelenebbül. Múlt héten ugyanis egy délután az angol képzésem koordinátora ráébredt, hogy már az első (konszekutív) vizsga előtt is jár nekem 3 hét Anglia. Ha menni akarok – márpedig akarjak, rám férne – azonnal szervezzem meg, mert 10 héttel előtte le kell adni a papírt, viszont ha nem megyek január közepén, akkor az egész képzés csúszik, vizsgástul. Na és akkor ők még a februárra tervezett nyaralásomról (ugye Gyöngyvér?) nem is tudnak ;-) Átnyálaztam az előttem ilyen utakat megjártak jelentéseit, amikből rögtön kiderült, nem is olyan egyszerű az egész: az egyetemek januárban szünetelnek, a nyelviskolák többsége meg ugye tehetetlenné válik, ha felsőfok fölötti nyelvtudást lát... Nagyjából a magánoktatás az egyetlen opció, ennek az árfekvését (Angliában…) mindenkinek a fantáziájára bízom. Sebaj, fizetik. Több körös intézkedés, árajánlatok, böngészés fél éjszakákon át, Istenem-milesz-mindjárt-le-kell-adni-a-papírt állapot. Aztán pár napra rá az is kisült, hogy nagyjából 1 hétre való pénzt adnak 3 hétre, és ami még mélyebben érint: a buli fele lesz tanulmányi szabadság, a felét saját szabiból kell kivenni. Ekkor ismét olyan gondolatok kezdtek gyűlni a kis fejemben, hogy mennyire kell nekem ez az angol B, vagy netán a szabadságomon inkább a Balcsin kéne vitorláznom. Olyan ez, mint a viccben: „a javadat akarom… add ide mindet!” :D Aztán végül kompromisszumot kötöttem magammal, mint ahogy egy igazi derék tanácsülésen szokás, szóval végül megyek két hétre, akkor a gatyám és a szabim se megy rá, viszont mégiscsak lát az angolom egy kis anyanyelvi környezetet. Ma végre rábírtam mindkét kinézett sulit, hogy küldjenek el mindent ami kell, és határidő előtt 1 nappal, megkönnyebbült sóhaj kíséretében leadtam a paksamétát. Már csak azzal az aprósággal kell megbarátkozni, hogy a következő szülinapom Oxfordban fog érni…

A még kellemesebb programokról is szóljunk azért: végre megláttam a belga tengerpartot, élőben!!! Erről tudni kell, hogy hideget-meleget hallottam már róla. A kollégáim nagyobbik fele úgy utálja, hogy rá se bír nézni, mert ez a szürkeség ez szerintük nem tenger, és legfeljebb nyáron jusson eszembe odamenni, mert minden más évszakban még gusztustalanabb. (Kíváncsi volnék, ugyan milyen lett volna, ha eljutok oda nyáron, tekintve, hogy itt akkor rosszabb idő volt, mint most.) Mások váltig állítják, milyen hangulatos. Most már biztos, hogy én is az utóbbiakat gyarapítom: talán a régi finnországi nyarak emléke miatt nekem nemcsak a mediterrán tenger a tenger, hanem ez a szürkébb, ködös, északi változat is. A kiruccanást amúgy sikerült vasárnapra, egy több napig tartó napsütéses időszak közepén beállt egyetlen borongós délutánra időzíteni, de így is szuper volt: homokos part, finom sültkrumpli, gyönyörű flamand kisvárosok, és VASÁRNAP IS NYITVA VAN MINDEN, A RUHABOLTOK IS (Brüsszel után ez maga az Eldorádó)!!! Érdekesség: a kisvárosokat a világ leghosszabb villamosvonala köti össze („Kusttram”), amivel 2.5 óra alatt lehet végigutazni a parton, és megfigyelni szép kis dűnéket, meg szép nagy komphajókat. Bravó Belgium, tudsz te, ha akarsz :)

Hullámvasúton az euró meg én is

Izgalmas napok járnak erre ismét, biztos gyakran látjátok most a hírekben kedvenc munkahelyemet, az Európai Tanácsot.

A múlt hét egyenesen csúcs volt, szó szerint: a rendes heti munkaadag végeztével szombaton és vasárnap (!!!) csúcstalálkozót tartottak, az euró megmentése érdekében. Nekem ebből a beosztásból nem jutott, de előtte azért kellően brutális hetem volt – magától értetődően azok a kollégák, akiket hétvégén berendeltek, előtte kellett, hogy szabadnapokat kapjanak, tehát akkor meg nekünk többieknek akadt elég ülés.

Egyéni pechem a dolog mellé, hogy én már hétfő estére „jól” voltam. Történt, hogy ezúttal hétfőn is volt képzésem, és az aznapi angol tréner úgy gondolta, nem feltétlenül azért ülünk ott egész délután, hogy én sikerélményeket gyűjtögessek, ő meg kesztyűs kézzel bánjon velem. Egy dolognak örültem a három órás agyhalál és kíméletlen kritika után: hogy az előző blogbejegyzést még előtte való nap megírtam és fellőttem, mert aznap este szerintem olyat gépeltem volna, hogy magam is megbánom :) Hétfő estére olyan fáradt voltam, hogy egyrészt azt hittem, péntek van (ezt a két napot összekeverni azért gáz). Másrészt ottfelejtettem a sarki boltban az ásványvizet sorbaálláskor, majd dühödten számonkértem szegény pénztároson, hogy hova lett :D Kevésbé vicces, hogy a stressznek köszönhetően ismét nem sikerült eleget aludni, na ez a legrosszabb kombináció ami létezik: kedd reggel agyhalottnak és mellé kialvatlannak lenni – hurrá, előttünk még az egész hét, innen szép a győzelem.

Ezek után megfogadtam keresztmamám tanácsát, és beszereztem a levendula illóolajat, ami a hálószobában zsebkendőre cseppentve csodát tesz, mármint úgy értem, alszik tőle az ember :D Péntekre így gyönyörűen regenerálódtam, pedig közben megkaptam a rendes heti büntetőjogi ülésemet is (ezzel újabban minden héten büntetnek, nem tudom, mit követtem el), sőt, csütörtökön-pénteken Barrosoval prezentáltuk a 2014-2020-as pénzügyi perspektívát, és csak ezek után jött még a péntek délutáni képzés. Hihetetlen, de ezúttal csoda történt: jól ment! Hahaha, örültem is magamnak vagy három napig, mígnem megszületett az aznapi angol tréner tollából a jelentés: most hogy már ilyen jól megy az egész, be kellene keményíteni (tessék?! még???) és nehezebb beszédekkel gyakorolni. Nem akartam elhinni, mikor ezt elolvastam – addig erőlködök, hogy egyszer végre megütöm a szintet, erre ők: gyerünk, rugdossuk még jobban… Tudom, tudom, mielőtt újra megkapnám: én akartam ;-)

Ja, közben biztos hallottátok, hogy még mindig nem mentettük meg szegény eurót. Úgy volt, hogy majd ma, ráadásul a mentőakcióra engem is beosztottak. Na itt se hittem a szememnek, még egyetlen pénzügyi tanácsot sem csináltam, nyilván jó ötlet lett volna mindjárt ezzel kezdeni… De aztán mégsem ma mentjük meg, hanem majd valamikor később – semmit sem tudni, a beosztásunk percről percre változik, nagyjából az euróárfolyammal együtt.

Szóval olyan most itt, mintha valami gigantikus hullámvasúton ülnék… de hát én szeretem az ilyesmit, ugye ;-)

Képződöm

Többen is ostromoltatok már a retúrképzésem részleteiért, hát tényleg lapítottam eddig, de mielőtt azt gondoljátok, hogy nyilván az egész olyan könnyű és olyan jól megy, hogy írni sincs miről (hahaha), tényleg mesélek már egy kicsit.

Most ugyebár az eddigi angolról magyarra és németről magyarra kombinációmat bővítjük a magyarról angolra változattal. Hetente fél napot azzal töltünk, hogy egy magyar kolléga gyakorlóbeszédeket tart nekem, én azokat felmondom angolul, majd egy angol kolléga tételesen felsorolja, mit sikerült hibázni.

Anno otthon szívem csücske volt a magyarról angolra kombináció, csupa sikerélményre emlékszem vissza, meg a tolmácsolások utáni döbbent, „mégis hogyan lehet ilyen jól megtanulni angolul?” típusú kérdésekre. Ebből, na meg némi kollegiális és főnöki „rugdosásból” ered a bátor ötlet, hogy vágjunk bele. Csak hát itt ugye más világ van.

Kezdjük azzal, hogy itt idegen nyelvre is nagyjából olyat kell produkálni, hogy (leegyszerűsítve a dolgot) alig legyen észrevehető a különbség egy anyanyelvi beszélőhöz képest. Aztán nekem pont az angol ez a bizonyos B-nyelv, ami a legfontosabb eleme az egész rendszernek: amikor magyar felszólalás van a teremben, az észttől a portugál kabin legénységéig nagyjából mindenki az angol változatot hallgatja és abból dolgozik tovább a saját anyanyelvére, tehát ami angolul félremegy, az aztán minden más nyelven is -> jön a megszokott stressz többszöröse... Ráadásul a magyar csapatban kizárólag virtuóz, profi, és gyönyörű akcentusmentes nyelvtudással megáldott angol B-s kolléga van, akikre én egyelőre messziről sem hasonlítok.

Dióhéjban ennyi a feladvány :) Persze őrült kíváncsi voltam, hogy fog menni majd a képzés. Szerencsére inkább jól megy, mint rosszul. Az eddigi pár alkalom meglepő tanulsága, hogy az angolom nem annyira gyenge, mint vártam, az idegeim viszont sajnos sokkal gyengébbek még annál is, amit sejteni véltem. A beszédek visszamondása közben az energiám nagy része eleve rámegy arra, hogy azon cirmogok magamban, hogy az angol kollégának nem lehet elég jó, amit csinálok (ld. a fent ecsetelt mércét), meg arra, hogy ezt a parázást palástolom. Mert épp a magabiztos prezentáció az első számú elvárás, értsd: úgy nem adhatom elő a szövegeket, mint ahogy érzem magam közben :D Ergo ha csak kicsit is jobban bírnám a stresszt, sokkal több energiám maradna, amivel aztán ki tudja, milyen gyönyörűen tolmácsolhatnék… Mert persze van, ahol tényleg az angolom a túl rövid a dologhoz, pl. azt hogy sütőolaj, meg hogy Odüsszeusz, egész egyszerűen nem tudtam és kész, ezen ott helyben nem lehet segíteni. De a teljesen buta, nyelvvizsgán is bukásgyanús hibák nyilván a stressz termékei.

Egyébként jobb pillanatokban – amikből remélem, majd egyre több lesz – nagyon élvezem ezt az új kihívást. És itt is igaz az, ami egyébként az egész munkára: az elvárások mellé a feltételek is adottak. Munkaidőt kapok a dologra, nem is keveset, a kollégák pedig – magyarok és angolok egyaránt – nagyon kedvesek, és bármit megtennének, hogy segítsenek. Sőt, akik a tavasszal nagyon biztattak, hogy nekem ezt csinálni kéne, na ők is lelkesek még mindig, és ahányszor azzal jövök nekik, hogy ez nem is volt ám olyan nagyon jó ötlet, annyiszor mondják el újra, hogy de igen. Egyszóval, ilyen légkörben élmény tanulni. Eddigi legnagyobb sikerélményem pedig, hogy az egyik angol kolléga végtelen kedvességből írt rólam egy spontán jelentést a képzés szervezőjének, amiben egy egész bekezdésen keresztül dicsért :) Kérdés persze, hogy az ilyenektől, ha elég lesz belőlük, vajon kinőnek-e a kötélidegeim?

Európai lettem, ja és persze Bankhorror, 2. rész

A múltkori kisebb identitásválságom után bölcs édesapámtól és egy szintén bölcs volt tolmácsképzős csoporttársamtól egyaránt megkaptam, hogy tekintsem magam egyszerűen európainak, akkor nem kell a továbbiakon kínlódni. Van benne valami – végül is ha az elmúlt évemet végiggondolom, nagyjából úgy utazgattam Európán belül ide-oda, mint korábban a Budapest-Cegléd-Balaton háromszögben.

Aztán ezen a héten mindjárt kiderült, hogy azért ezt is túlzásba lehet vinni. Úgy történt, hogy otthon voltam a hétvégén, a hétfő reggel 7 órás géppel jöttem vissza. Mikor már megvolt ez a repjegyem, a beosztástervezők gondoltak egyet: biztos élvezném én, ha kedden Svédországban kéne dolgoznom (Régiók Bizottsága kihelyezett ülése) és már hétfő délután odautazhatnék. Ennek az volt az eredménye, hogy felkeltem hétfő reggel 4:40-kor Budapesten, 10-re hazaértem Brüsszelbe, délután fél 3-kor pedig indultam is vissza a reptérre. Az egyszerűség kedvéért Koppenhágába kellett repülni, onnan vonattal mentünk át Malmöbe, ahol már éjfélkor álomba is szenderülhettem. 1 nap alatt 4 országban is jártam, igazi jó, határokon átnyúlóan mobil európai munkaerő módjára :D Más kérdés, hogy közben úgy éreztem, napok óta ébren vagyok és csak reptereket látok…

Szemfüles olvasónak viszont szemet szúrhat, vajon mi jót csináltam Brüsszelben 10 és délután fél 3 közt. Beosztva szerencsére nem voltam, talált viszont elfoglaltságot nekem a bank.

Az előző részben elmeséltem három lakbérátutalási kísérletemet, nos a harmadik sikere után ugye fellélegezve hazarepültem a víkendre. Az, hogy a Camponában nem működött a kártyám, még nemigen volt gyanús, az viszont, hogy pénzt felvenni se tudtam vele, már inkább. Így aztán Brüsszelbe érkezés után első utam ismét az ING-be vezetett. Okulva a péntekből, ezúttal saját számlavezető fiókommal próbálkoztam, jéé, itt van sorszámosztó automata, kéri a kártyát, tegyük bele. Automata percekig darál, majd lassan elkezdi ontani magából a számlakivonatomat. Óh, hogy fagyna le, ez nem sorszámosztó automata (csak halkan kérdem: mi lett volna, ha ráírják, hogy micsoda?!). Hosszú percek múlva kijön az utolsó papír, na végre, dühödten bevonulok a pulthoz, első felvonás:

-        Nem működik a kártyám, biztos blokkolódott a Home Banking összeomlásakor.

-        Adja ide… … … Nincs ezzel semmi baj.

-        Akkor miért nem működik?

-        Próbáljon pénzt felvenni az itteni automatából, ha nem sikerül, jöjjön vissza.

Második felvonás:

-        Nem sikerült.

-        Mennyit akart felvenni?

-        100 eurót.

-        Önnek 10 euró van a számláján, valószínűleg ezért.

Mivaaaan?!?!?! Hova tűnt a pénzem?! Hirtelen a kezemben lévő papírokra meredtem, hát ott virít a számlakivonaton: a három lakbérutalási kísérletből végül kettő is összejött. Harmadik felvonás:

-        Óh jajj, nézze, az van, hogy kétszer ment el a lakbérem, nem lehetne visszaszerezni valahogy az egyiket? Két óra múlva indulnom kell Svédországba és 10 euróm van…

-        Nem, az két órán belül nem megy. Viszontlátásra.

Teljes pánik, ráadásul pont a magyar kártyámon sincs pénz… Itt csak a ház jótündére, Maria segíthet. Riasztottam telefonon, rá jellemző módon egy óra múlva meg is jelent nálam 400 euró készpénzzel, nekem nagyjából elsüllyedni volt kedvem persze, hogy már megint csak a baj van velem, ő meg persze megint csak nyugodtan mosolygott, mint mindig.

Igazi slusszpoén, hogy ezek után elindultam abba a két országba, ahol aztán az euróval nem sokra mentem. Dánia és Svédország saját külön-külön koronájukat használja, a pénzváltó pedig ritkább, mint a fehér holló, mert ugye mindenkinek kártyája van (és másoknak pénz is van rajta). Helyenként elfogadják ugyan az eurót, de az érméket nem, csak a bankjegyeket, viszont adnak vissza az embernek jó sok koronát, kizárólag érmékben :S így elég drága történet volt ez. Azt hiszem, bármilyen hitel(kártya)ellenes is vagyok, most elérkezett az idő a bizottsági dolgozóknak járó hitelkártya kiváltásához. Ilyen tempó mellett anélkül nem leszek igazi európai…

Bankhorror, 1. rész

Pár hete kezdődött. Kis csomagot kaptam belgiumi bankomtól, egy zsebszámológép kinézetű kütyü volt benne, az ismertető pedig azt írta, hogy mostantól majd csak ezzel lehet használni a Home Banking rendszert. Hurrá, mire végre megtanultam a régi változatot, tovább bonyolítjuk.
Csütörtökön eljött a lakbérfizetés ideje, nézzük, hogy szuperál ez a valami. Informatikai analfabétáknak, mint pl nekem, a dolog nagyjából olyan komplikált, mintha a NASA rendszerébe akarnék belépni, nem is tudom hányszor kell kódszámokat küldözgetni a kütyü meg az online rendszer között. Sebaj, átrágtam magam az útmutatón, egészen az átutalásig – mire viszont már mindent értettem, az utolsó fázisnál menthetetlenül feldobta a talpát az egész, és sokadszorra se vette be azt a kódszámot, amivel pipálhattam volna az ügyet.

Másnap délután irány a Schuman téri ING fiók, mert hát lakbért fizetni csak kell valahogy. Először az automatánál próbálkoztam, szépen kitöltöttem mindent, aztán feltett egy számomra értelmezhetetlen kérdést, majd minden amit addig beírtam, elszállni látszott.

Utolsó mentsvár: majd a pultnál. Kígyózik a sor, lincshangulat, előttem mindenki a kütyüt szidja, amint sorra kerül (huhh, legalább hozzászoknak, mire én jövök). Előadom a problémát a hölgynek.

-        Magával hozta a kártyaolvasót?

-        Öö, nem.

-        Akkor nem tudjuk megnézni, mi a baj vele.

-        Nem érdekes, csináljuk meg itt most az átutalást. (Bánom is én a kártyaolvasójukat.)

-        Próbálta az automatánál?

-        Próbáltam azt is, nem működött, csináljuk meg itt most.

-        De az pénzbe kerül.

-        Nézze, valahogy ki kell fizetnem a lakbért…

-        Önnek ugye nem ez a számlavezető fiókja? (Már bocsánat, de ez hogy jön ide? ING ez is, az is…)

-        Nem.

-        Akkor nem tudjuk megcsinálni. (Tessék?!?)

-        Nézze, 4 hónapig Home Bankingem se volt, és az EU összes alapító atyjának szellemére esküszöm, hogy mind a négyszer itt álltam ennél a pultnál, mikor a lakbért átutaltam. Hátha most is sikerülne?

-        Próbáljuk meg. Mennyit szeretne átutalni?

-        X eurót.

-        Azt nem lehet. (Kezd ez groteszk lenni.)

-        Ugyan miért nem?

-        Mert feleannyi a limit.

-        Nézze, egészen biztos vagyok benne, hogy az első 4 hónapban is pont ugyanennyi volt a lakbérem meg a rezsim. Nem lehetne, hogy mégiscsak megpróbáljuk?

Csodák csodája: siker. Jöjjön a végszó:

-        Önnek egyébként kényelmesebb ebbe a bankfiókba befáradni, mint a sajátjába? (Hogy mivanmármegint?!?)

-        Öö, nem. A sajátom az, amelyik 20 méterre van innen, ott szemben… valamiért azt feltételeztem, hogy mindegy, melyikbe is fáradok be…

-        Nos, ebben a fiókban elsősorban saját ügyfeleink kiszolgálásával foglalkozunk, de ha van időnk, akkor persze azért máskor is szívesen segítünk.

Az említett ING bankfiókra az van kiírva nagy betűkkel: European branch – szegény Robert Schuman meg forog a sírjában.

És akkor kisétáltam a napfénybe... Folytatása következik.

Itt vs. itthon. Avagy „Where are you from?” - és ez a könnyebbik kérdés

Az első év eufóriája (hurrá, sikerült, itt vagyok, és imádom) és az újdonság varázsa után az ember kezd egy kicsit megmelegedni az új helyén, kezdi érezni az új hely és az új élet előnyeit és hátrányait is. Ami jó, azt mostanra szépen megszoktam – mint tudjuk, a jót könnyű, pedig hosszú listám van ám itt belőle – ami rossz, azt viszont még messze nem. Nem mindig kellemes kombináció.

Mellé az első év ugye arról szólt, hogy tüzet oltottam minden fronton: legfőképp munkában, ahol nagyon mély vízben kellett nagyon gyorsan feltalálni magam, és napról napra hozni legalább a minimálisan elvárt teljesítményt. Mellette, csekély fennmaradó időmben-energiámból meg elkezdeni egy önálló életet annak minden velejárójával, ráadásul mindjárt egy idegen városban/országban. Nagyon sok filozofálásra nem volt idő, na. Ahogy viszont kezdek túllenni a tűzoltáson, időnként nekifogok gondolkozni, vegyes eredménnyel...

Még a tavasszal történt, hogy Brugge-ben – ami ugye Flandria, Belgium holland nyelvű fele – rám került a sor az óratorony jegypénztáránál, kértem is szépen hollandul egy jegyet. A pénztáros erre megkérdezte az irányítószámomat (nyilván piackutatnak/statisztikát gyártanak). Adta magát, hogy „1000 Brussel”, eszembe sem jutott a 1221-gyel jönni, sőt, közben szó nélkül elintéztem az itteni típusú kártyaolvasóval a fizetést. Magyarországi vendégeim nyilván angolul próbálkoztak, meg is kérdezték tőlük: „Where are you from?”. Engem meg eltöltött egy kis jóérzés: háhá, nyilvánvaló volt neki, hogy Belgiumban élek, háhá, látszik, hogy beilleszkedtem.

Aztán múlt héten Villersben – ami ugye Vallónia, Belgium francia nyelvű fele – totál összezavartak. Nem nevetni, ez komoly :) Apátság jegypénztára, helyi nyelvismeret híján kértem a jegyet angolul. Pénztáros erre: „Where are you from?”

És akkor én itt lefagytam egy pillanatra. Angolul valahogy nem jött, hogy brüsszeli lennék, ez hirtelen túl komplikáltnak tűnt, meg tudat alatt biztos attól is tartottam, hogy akkor majd franciául akarna beszélni velem (ergo becsődöl a kommunikáció, és még a sort is feltartom). Magyarnak meg nyilván magyar vagyok, de ha ezt mondom, akkor turistának fog nézni – hoppá, ez meg miért is zavar engem újabban?!?! Több lennék már itt, mint turista?! Persze a munkámnak köszönhetően jól megy a „fogalmam sincs, de valamit gyorsan mondani kell műfaj”, meg hát egyébként se akkora ügy az egész, már ki is csúszott a számon, hogy Hungary. Haladjunk, fizessünk. De csak nincs vége: a pénztáros ekkor lelkesen magyarázni kezdte, hogyan is működik a belga kártyaolvasó. Nyilván mire elmondta, csukott szemmel is végeztem, és már rég azon gondolkoztam, hogy ez meg most milyen disszonáns már, hogy magyar turistaként így értek ehhez a kütyühöz.

Nyilván apróság az ilyesmi, meg amúgy is sejtem, hogy sokan szeretnének ilyen „problémákat”, de talán értitek, mire akartam ezzel rávilágítani: mostanában egyre kevésbé tudom a választ az olyan egyszerű kérdésekre, hogy honnan is jöttem, na meg hogy hol is van az otthon. Rendre megijedek magamtól, amikor egy beszélgetésben észrevétlenül nem azt mondom, hogy „akkor nem leszel itt?” hanem, hogy „akkor nem leszel itthon?”. És akkor az még hagyján is, hogy honnan jöttem (majd legfeljebb mindig onnan, ami előbb eszembe jut épp :D), de vajon hová tartok? Ahogy baktattam hazafelé hétfőn a táncedzésről, ahol pedig kivétel nélkül mindig jól érzem magam (és előbb-utóbb majd biztos mindkét tanárnak minden szavát érteni fogom), azon gondolkoztam, azért sosem leszek igazán belga, de ugyanolyan magyar se, mint eddig… de akkor mi? 1/2 magyar, 1/4 belga, 1/4 eurokrata? És mindig itt leszek most már? Nem rövid ahhoz az élet, hogy pont Belgiumban éljem le? Vagy ez jó lesz nekem? Vagy nem leszek mindig itt? Na és az jó lesz nekem?

És vajon eddig csak halogattam, hogy újradefiniáljam itt magam (másoknak pl. sokkal nehezebb volt az első évük itt), vagy úgyis hiába erőlködnék, mert nincs aranyszabály, meg gyors megoldás? Nem mondom, hogy kérném vissza az első évet, de meglep, hogy a második is nehéznek tűnik, csak alattomosabban.

Szerencsére a beosztástervezők nagyon jó megoldást tudnak az ilyen átmeneti identitásválságra: kiosztanak egy-két húzósabb ülést az embernek, ami után garantáltan képtelen lesz gondolkodni. Holnap szerencsére miniszteri szintű versenyképességi tanács - épp jól jön :D

Utána irány haza a hétvégére (ööö, az eredeti haza, jó lesz nagyon, majdcsak nem kavarodok össze még jobban?!), majd éles váltásban repülés Svédországba. Mert hát nem oda bírtak beosztani keddre, pont mikor épp csak visszaesek Budapestről? És akkor így ne kavarodjak össze - már annak is örülni fogok, ha a fele holmimat / a fejemet el nem hagyom :D Szóval szép hétfőm lesz három különböző európai repülőtéren. :)

Aztán pedig, tadáááámm: jövő hét végén vár az abszolút citromdíjas úticél, régi olvasóim gondolom sejtik is, mi az: Luxembourg. Bár a jókedv garantált lesz, mert már ma megbeszéltünk egy vacsorát az akkor épp ott állomásozó kollégákkal. Mégis, már előre várom azt az érzést, ami – ha máskor még nem is – Luxembourg után garantáltan hatalmába szokott keríteni Brüsszelben: „végre itthon vagyok!”

"Kell egy kis áramszünet"

Bő két hónap jövés-menés után túl vagyok az első Brüsszelben töltött hétvégén, amin (nem is mi lennénk…) nyilván mindjárt buliztunk egy óriásit. Mondjuk úgy, hogy bőven (bűvön?! vagy hogy is kell mondani, Fruzsi? :D Istenem, mindig elfelejtem!) bepótoltuk a kimaradt időszakot… de mivel mégiscsak itt voltam legalább fizikailag, most már jutott idő mosni, aludni és hasonló unalmas, de azért szükséges dolgokra. Aztán a beosztásom is egész kellemes lett erre a hétre, OK, nyilván az is segít, hogy nem hétfő hajnalban vágtam neki a dolognak Londonból, mindjárt helyzeti hátrányból :D (vö. múlt hét).

Hétfőn szociális kérdések munkacsoportján ültem, de fél 12-kor berekesztették. Mintha csak érezték volna, hogy délután ha akarnán(a)k, se tudnánk ülésezni: kisvártatva kiégett egy trafóház az Európai Parlament közelében, minek köszönhetően szinte az egész EU-negyedben megállt az élet. Engem ez már otthonom magányában ért. Először csak az tűnt fel, hogy nincs áram, aztán megjelent a csúcstalálkozók idejéből ismerős helikopter a teraszom fölött, itt már gyanítottam, hogy HELYZET van. Gondoltam, addig is elbaktatok a postára, mert van egy szerencsétlen adó (érdemes megjegyezni: egyetlenegyféle ám, összege évente 89 euró - vö. Magyarország…) amit nekünk, ide importált eurokratáknak be kell fizetni, na és ehhez jött egy rózsaszín csekk, hát egye fene, intézzük el. Mikor odaértem, épp ragasztották a cetlit az ajtóra, hogy áramszünet miatt zárva. Utána nem sokkal hallottam, hogy az EU-s épületek nagy részében megállt az élet, a Tanácsból és a Parlamentből is mindenkit evakuáltak – jó buli lehetett, csak azt nem értem, ez miért nem olyankor bír lenni, amikor éppen nekem kéne dolgozni? Bár, adózás helyett se rossz (abból otthon épp elég volt).

Arra tekintettel, hogy ez év végéig igyekszem felére csökkenteni a Brüsszelre mint lakókörnyezetre való panaszkodásomat (olyasmi ez nálam, mint az EU széndioxid-kibocsátáscsökkentési célkitűzései :D), a rosszmájú fejtegetéseimet a helyi karbantartók/szerelők stb munkamoráljáról (esetleg ramadam lehet megint?!) és a trafók vélhető állapotáról most lenyelem, úgyis tudjátok...

Kárpótlásként kedden standby-on voltam = shopping-nap. :) És bár ezt két elég küzdelmes munkanap követte az EGSZB maratoni plenáris ülésével, és a kettő közt aludni is elég gyéren sikerült (csajos este volt nálam, főzés-dumaparty-házimozizás), a második nap legalább már rövid volt: konkrétan csütörtök délben végeztünk, és kikiáltottam a hétvégét.

Illetve kikiáltottam volna: igaz, hogy holnap nem dolgozom, nagy élményben lesz részem. Holnap, kérem szépen, elkezdenek kiképezni kőkemény, higgadt és virtuóz (hahahaha) magyarról angolra dolgozó tolmáccsá, akin a világ füle, ha Magyarország megszólal. Meglátjuk sikerül-e, vagy inkább én tanítom majd a lelkes angol kollégákat türelemre és elnézésre, míg fel nem adják :D Bármelyik is lesz, ígérem: megírom.

Visszarázódás

Mivel szeptember közepe van, úgy sejtem, illene magam mögött hagyni a vakáció-hangulatot, de ez valamiért most nem megy épp zökkenőmentesen. Az első héten négy napot dolgoztam, ami öt hét szünet után egyes pillanatokban még jól is esett. Amikor meg nem, akkor meg éltetett a hétvégi londoni kiruccanás.

Hát az óriási volt: vidámpark, shopping, Tower, csapolt cider és ale, életem legfinomabb fish & chips-e, reggelente pedig lustálkodás egy pazar hotelszoba deluxe ágyában, a város felett. Ahogy jött a vasárnap délután, egyre határozottabban éreztük, hogy Londonban akarunk maradni. Hát, megkaptuk. Persze mi szépen időben visszamentünk a hotelbe, kértünk egy taxit, és belenyugodtunk, hogy most lelkiismeretesen visszatérünk Brüsszelbe, reggel ott a helyünk a munka frontján. Akkor is így gondoltuk, amikor 25 percig vártunk a taxira, akkor is, amikor angolul nem beszélő, Londont csak nagyjából ismerő, és vezetésből is harmatgyenge arab taxisunk a harmadik dugóból fordult vissza hogy másfelé próbálkozzon. Akkor is, amikor a második kört tettük a Buckingham-palota körül. És még akkor is így gondoltuk, amikor a Green Parknál (nem túl érzékeny) búcsút vettünk tőle, és a gyorsabb haladás érdekében metróra váltottunk, aztán több száz métert tettünk meg futva különböző aluljárókban, csomagostul. Szóval egészen addig a pontig lelkiismeretesek voltunk, amikor a nemzetközi vasútállomáson közölték velünk a végítéletet: a check-in zárva. A jegyirodában szerencsére ingyen, némi szánakozó mosoly mellett átírtak minket a hétfő hajnali vonatra, huhh, megkönnyebbülés. Sorra felhívtuk másnapi kabintársainkat, egy-egy adag bűnbánással ecsetelve, hogy hát mi Londonban ragadtunk, és a nap legelején még ne nagyon várjanak minket. Végül szépen bevettük magunkat az állomás melletti szálloda 12. emeletére, ahol lábunk alatt hevert az esti London, premier plánban egy tüzijátékkal, sőt, egy alkalmas pubot is sikerült találni bónusz esténk megünneplésére. Na, ekkorra már nagy nehezen csak elhallgatott az addig hevesen lázadozó lelkiismeretünk ;-D Hétvégénk mottója pedig egy ősi kínai közmondás lett: vigyázz, mit álmodsz, mert valóra válik!

Zárójelben: nem tudom, miért várom Brüsszelben, hogy beszéljenek már angolul a taxisok. Egyes londoni kollégáik sem beszélnek. Zárójel bezárva.

A visszarázódással meg az van, hogy a hétfő reggeli ötórás kelés óta egyfolytában tart, de nem tudom, mikorra történik majd meg úgy igazán. Ráadásul a heti beosztásom nagyon messze volt a kellemestől: faltól falig meló, két este is negyed 7-ig. És addig csűrték-csavarták, míg az exporthitel-munkacsoportot is csak megnyertem – az egy olyan ülés, hogy senki nem érti, miről van ott szó, nálam sokkal hadviseltebb kollégák se. Mára embertelenül elfáradtam, majdnem annyira, mint a szépemlékű magyar elnökség végére. Ez egyrészt azért aggasztó, mert a jövő heti beosztásom se fest jobban, másrészt pedig azért, mert egy hét múlva indul a magyarról-angolra képzésem (nincsenek illúzióim, hogy az mennyire lesz kíméletes). Szóval a kínai közmondás mellé jöhet mindjárt egy magyar is: Vigyázz, mit álmodsz, mert valóra válik, utána meg jön a feketeleves.

Újra ITT

Augusztus 28-án, miközben elmélyülten csodáltam a krétai hegyeket és az Égei-tengert, észrevétlenül 1 éve múlt, hogy Brüsszelbe költöztem. Hallottam már olyanokról itt, akik az ilyen évfordulóikon bulit tartanak, nekem ehhez képest csak napokkal később, már Magyarországon jutott egyáltalán az eszembe ez a dátum, ami gondolom érthető. Aztán most, egy óriási vakáció után újra ITT vagyok, Európa szívében. A vasárnap esti megérkezés – ha nem is volt olyan izgalmas, mint az egy évvel ezelőtti - azért hangulatos volt. A késett gép és a 24 kilós bőrönd hazahurcolása után a hűtőmben kizárólag alkoholt leltem (leszámítva a tavaszi grillpartyra vett ipari mennyiségű virsli utolsó mohikánjait), így mindjárt irány az arab bolt és az indiai étterem (ugye mi van itt nyitva vasárnap este……) A lépcsőházban sikerült megismerkednem az időközben fölém költözött görögökkel, sőt közben még Mariáék is befutottak. Utóbbiak szegények aznap este még egyszer örülhettek nekem: vásárlásból visszatérve nem tudtam bemenni a belső üvegajtón, mert minden ajtót újrafestettek, és sikeresen leragasztották a zárat, szóval nagyjából az ágyból ugrasztottam ki őket. Mondtam is nekik: alig jöttem vissza és máris a baj van velem… :D

A hétfő ütősen indított: mezőgazdasági különbizottsági ülés, téma: szerződéses kapcsolatok a tejágazatban – hmm, már úgysem tudtam másra gondolni az egész nyaralás alatt! Kicsit féltem előtte, hogy vajon mennyire jöttem ki a gyakorlatból, 5 hét az mégiscsak 5 hét. Nem is igen akartam kezdeni, gondoltam, hallgatom egy ideig a kabintársakat előbb, az egyik már egy hete visszajött, a másik meg úgyis profi. Hahaha, úgy kell nekem: egyikük sem németes – így aztán az angolos bemelegítés helyett kezdhettem mindjárt a mély vízben, Németországgal és Ausztriával :S És mire megnyugodtam volna, jött a Bizottság képviselője. Ilyenből nagyjából mutatóba lehet kifogni évi 1-2 olyat, akinek németül támad kedve húszperces fejtegetésekhez, hát most mindjárt ez is összejött. Ráadásul pont a szónoklata elején benn sem voltam, azaz közben, beesve kellett átvennem az angolból dolgozó kollégától (aki ugye alapból egy-két mondattal hátrébb jár, na az az igazi bűvészet, ledolgozni a relé miatti késést…) ráadásul úgy, hogy azt se tudtam, egyáltalán ki ez aki beszél ott lenn, mert a képernyők meg valamiért nem működtek :S

Este aztán startolt a tanév a Jazzmijnben. A suli szépen előre elküldte az infókat, postán, örültem is neki. Más kérdés, hogy az órarend alapos tanulmányozása után sem sikerült a megfelelő időpontban megjelennem – gondoltam, biztos ennyire elfelejtettem hollandul a nyáron, hogy már ennyit se értek meg, és egy órával hamarabb megyek, mint kéne. Aztán kiderült, hogy nem velem volt a baj, mert a recepció sem tudta, mi hogy is van és mikor, és a tavalyiak se értették meg, huh, megkönnyebbülés. Aztán a suli kávézójában töltött egy óra ücsörgés (=hollandtanulás, biztos ami biztos) után végre táncoltunk is, és isteni volt!!! Új tanárom van egyébként, sőt, úgy néz ki mindjárt kettő is. A hétfőit Mellorynak hívják, gyönyörűen táncol, és egy tündér – folyton csivitel meg poénkodik, majd meglátjuk, mikorra fogom minden szavát érteni :D Nagyon tetszett a stílus is, amit vettünk, és leírhatatlanul jól esett újra táncolni! Szóval szép befejezése volt ez az új évad első igazi brüsszeli napjának.

És ha minden igaz, csupa jó áll előttem így az első héten. Holnap találka az itteni csajokkal… akikről úgy érzem, itt és most hivatalosan is deklarálnom kell: hiányoztak. Éééés aztán a bónusz: pénteken megyek Londonba!!!!!! Igen, újra. Eszterrel a nyári eset ellenére nem adtuk fel, most már ő is kapott szabit, úgyhogy semmi sem állíthat meg minket. Az az év pedig, amelyikben a nyarat Londonnal kezdi és zárja az ember, az csakis jó lehet :)

Menjünk már innen

Szeptembertől egészen június végéig nagyon repült az idő. Na de ez a július, hát ez valami rettenetesen vánszorgott, egyenesen taszigálni kellett. A magyar elnökség és az angol felmérővizsga után eleve garantált volt a végkimerülés, a nyári vakációig viszont még egy egész hónapot túl kellett élni. Egy ideig reménykedtem, hogy munka ezalatt már nemigen lesz, de aztán akadt még bőven. Ezen nemigen enyhített az sem, hogy Lengyelország közölte: mosolygós elnökséget szeretne és minden munkacsoport első ülésén mézbort és lengyel édességeket szolgálnak fel :) Némi NYÁR még csak-csak javíthatott volna az összképen, de ilyesmiről itt hetek óta nem beszélhetünk: 11-17 fok közt ingadozunk, és napi szinten esik is. Már meg sem bámulom, akin csizma van, a bőrdzsekim szinte hozzám nőtt, és csak azon ütközöm meg némiképp, amikor még abban is fázom. A túlélést lényegében néhány fergeteges bulinak köszönhetjük, de mostanra többünk szervezete (bámulatos, de tényleg) inkább alvásra, csöndre, valamint napra és vízre vágyik. Társasági eseményeken már hetek óta az a csevegés alapkérdése: „és te mikor indulsz?”. Vágjuk tehát a centit – és ahogy a barátok lassacskán elröppennek, úgy lesz egyre még jobban elege annak, aki még itt van.

Aztán a héten újabb típusú idegi megpróbáltatások elé is néztünk. Történt, hogy egy kolléganőmmel kitaláltuk már jó pár hete, hogy ezen a héten átugrunk Angliába. A csütörtök nekünk szünet (valami belga ünnep), vegyük ki a pénteket, csapjuk hozzá a hétvégét, hurrá, lesz 4 napunk. És hurrá, Eta barátnőm is pont akkor lesz London környékén, majd kirándulunk jókat együtt. A 4-napos víkendre persze mások is rájöttek már előttünk, mondhatni alig dolgozik valaki is pénteken, ergo a mi szabink engedélyezését finoman szólva már nem kapkodták el az illetékesek. Hétfő este még csak vakartuk a fejünket, hogy akkor vegyünk-e vonatjegyet, meg foglaljunk-e szállást szerdától (!). Kedden aztán már a hajunkat is téptük: nekem megadták a szabit, Eszternek meg nem (!!). Hogy ez mennyire végtelenül kedves tőlük. Persze, Etus azért vár, és őt ugyebár nem is láttam, mióta Angliában van… Kicsit fájt a szívem attól, hogy Esztert itthagyjam, de legalább ennyire kerülgetett a gutaütés attól, hogy engedélyezett szabival itt üljek négy teljes napot a közben félig már kiürült városban. Végül a gutaütés győzött :D és egy fél éjszakás egyeztetés, meg a mai melóadag után el is téptem a délibe megvenni a vonatjegyet. Aranyárban persze, meg nem is a legpatentebb időpontokra – ezúton köszönöm a vacakolást az EU-nak… ez a last minute alapon való működés bizonyára a szabimon kívül más, netán fontosabb ügyeknek is rendkívülimód használhat.

No de július, eső, meló, fáradtság, kiszúrás ahol még lehet – egyszer mindennek vége. Holnap reggel irány a csodás Anglia! Aztán jövő hét elején még visszanézek ide Európa szívébe, de előre szólok, hogy leginkább a vakációzós bőröndöm pakolgatásával óhajtok foglalkozni :) Blogbejegyzés sem lesz, mert remélem, nem lesz miről írnom… egészen szeptemberig. Azt már most biztosan tudom, hogy akkor úgyis lesz ;-) Addig meg inkább élőben, veletek… jövő csütörtöktől :)

A reflektorfény vége

Január elseje óta minden reggel úgy kezdődött a Tanácsban, hogy az ember a magyar kultúrtörténeti szőnyegen át sétált be az ülésterembe, magához vett egy Kékkúti Theodora ásványvizet, és jó eséllyel az ülés első szavait (jó reggelt, kérem foglaljanak helyet, kezdenénk, és hasonlók) is magyarul hallotta a teremből. Most vége. Fura, absztrakt mintás lengyel szőnyeg van, az ásványvíz nevét még nem jegyeztem meg, mindenesetre a relégombot gyorsan meg kell találni, mert különben az álmos reggelek első hangjai lengyelül jutnak el az emberhez.

Kis hazánk fél évig volt az EU élén, mi magyar tolmácsok pedig igyekeztünk megtenni, amit csak megtehetünk ez ügyben. Nagyobb volt a tét, mert mindig az elnök hallgatott minket. Több volt a munka, mert mi voltunk a tolmácscsapatban is a felelősök. Mégis, az egészet jobban magaménak éreztem, mert bár a tolmács mindig pártatlan, azért lelkem mélyén nyilván kívántam a sikert Magyarországnak. Az olyan mondatokat valahogy mindig könnyebb volt meggyőzően előadnom, hogy „a magyar elnökség kitűnő munkát végzett, és dicséretet érdemel rendkívüli erőfeszítéseiért”, mint amikor egy-egy frusztrált küldött dühét kellett megfelelően közvetíteni: „nagyon elégedetlenek vagyunk azzal, ahogy a magyar elnökség az egész ülést levezette, meg egyáltalán ahogy az ügyet kezelte”.

Az ülések körül gyakran beszéltünk az elnökökkel és csapatukkal, no meg informálisan, egy-egy bulin vagy rendezvényen is összeismerkedtünk néha az elnökségi csapat némely tagjával, szóval tanúsíthatom: embertelen melót végeztek. Nem ritkán egész éjjel fogalmazták a jogszabályokat, aztán bementek egész napra ülést vezetni.

De meglett az eredmény: van Duna-stratégia, roma-stratégia, lezártuk a csatlakozási tárgyalásokat Horvátországgal, döntöttek a gazdasági válságok megelőzéséről, miközben sürgősségi üzemmódban kellett foglalkozni olyan ügyekkel, mint az atomkatasztrófa, az arab tavasz és a kólifertőzések. Élmény volt kézbe venni egy-egy magyar újságot, és elolvasni, mi mindennél bábáskodtunk ott az üvegfal és a mikrofonunk mögött. És hogy ne csak a hírekből is folyó dolgokat említsük: a kevéssé látványos, de megfeszített háttérmunkát végző tanácsi munkacsoportok a magyar elnökség idején kétszer annyi (!!!) dossziét zártak le sikeresen, mint az előttünk lévő belga félév alatt. Nna, ehhez szóljatok – pedig Belgium valójában legalább két ország (még ha kormánya az épp egy sincs neki) :D

Ne hallgassuk el, voltak persze mélypontok is. Örök emlékem marad például az egyik ülés magyar elnökének a bekapcsolt mikrofon melletti töprengése: „Most pedig megadom a szót… ööö … hogyishívják ezt,... Anglia?!... … … ööö… … … Egyesült Kiráálysááág!!!!” :D

Mélypontok és csúcspontok, sok munka, pluszmunka, nehéz munka… aztán egyszer csak vége lett és ünnepeltünk. Elnökségzáró utcabál, magyar piac a belvárosban, elnökségtemető vacsora a tolmácscsapattal... Utóbbi több dicséretet is bezsebelt az elmúlt félévért, személyes kedvencem az volt, amikor egy vezető magyar politikus ellátogatott a kabinunkba, végignézett rajtunk, és közölte: „az egy heroikus munka, amit itt maguk végeznek”.

Egy hete még nem biztos, hogy ezt mondtam volna, de ma már - nem mellesleg elég alvás és egy otthoni hosszú víkend után - úgy érzem, életreszóló élmény volt az elmúlt félév, és örülök, hogy itt élhettem át. Nagyjából 14 év múlva újrázunk, mármint Magyarország az elnöki székben, és vele a magyar tolmácsok is a reflektorfényben. Addigra már csak átmegyek az angol retúrvizsgán - és akkor már "elnökölhetek" is majd, magyarról angolra. Úgy gyanítom, az is életreszóló lesz, és annak is inkább utólag fogok örülni... ;-)

Ez megvan :)

Az elmúlt 3 hetet nagyjából azzal töltöttem, hogy tekintélyes mennyiségű munka mellett igyekeztem rég feledésbe merült aktív angolomat szintre hozni a mai vizsgára. Eközben végighallgattam minden korábbi sikertelen próbálkozó rémtörténetét arról, hogyan nem lehet angolra itt egyáltalán átmenni. Kezdve onnan, hogy valakit azon húztak el, hogy nem tudta, hogy van az hogy hörgő hangot ad a csap, egészen odáig, hogy egy másik kolléga éveket töltött angol nyelvterületen, és ezzel együtt sokadszorra se találtatott elég jónak a kiejtése; az angol kabin végtelen változatossággal buktatja a delikvenseket.

Persze most hogy megszáradt a tinta a kinevezésemen, nyilván nem volt óriási tétje a vizsgának, de egyrészt nagyon szerettem volna átmenni, másrészt annyira szorítottak nekem olyan sokan, köztük kollégák is, hogy ez nagyon húzott felfelé. Általában konkrétan ez tartotta bennem a lelket. Viszont stresszelt is, úgy éreztem, így már itt dolgozva extrán kellemetlen lesz megbukni. Márpedig – lásd rémtörténetek……

Miután sikerült mára fél egytől fél hatig 5 órát aludnom húszpercenkénti megszakításokkal, 9-re átbukdácsoltam a kordonokkal tarkított Schuman tér túloldalára. Jött két magyar kolléga beszédet mondani, meg két angol, engem hallgatni. Az első beszéd egy interneten értékesítő cégről szólt, számokkal tűzdelve. Olyan ideges voltam közben, hogy alig tudtam írni, így még attól is tarthattam, hogy utána nem fogom tudni kiolvasni. Aztán felmondtam, de úgy, hogy már biztos voltam benne, reménytelen a dolog, mert az egyik vizsgáztató olyan komoran nézett meg a fejét fogta közben. Ettől meg persze még rosszabbul lettem. Aztán kizavartak a folyosóra, mondván, megbeszélnek. Szépen felkészültem a hírre, amikor jött értem a magyar kolléga, már higgadtan kérdeztem: megbuktam, ugye? Erre kinevetett: „dehogy buktál, odáig vannak meg vissza!”

A második beszéd – demográfia, öregedő lakosság, születéskor várható élettartam – jegyzetelése közben azon gondolkodtam, ezt a fentit vajon komolyan mondta-e a kolléga, és akkor hurrá, még nyerhetek, vagy csak bátorítani akart vele, és azért továbbra is baj van. Így ennél a másodiknál eleve nem figyeltem eléggé a beszédre, úgy meg nehéz visszamondani :S Maradék életösztönömmel igyekeztem néhány szép kifejezést elsütni, na meg palástolni, hogy legszívesebben hörgő hangot adnék, mint a csap. Újabb kiküldés után visszahívtak, és mondták, hogy MEGVAN.

Még a nyáron megkezdik a képzésemet, azaz ha minden jól megy, úgy fél év múlva már tolmácsolhatom is a magyar küldöttek fejtegetéseit angolra. Most már jobban bízom magamban, mert tudom: ami hibákat felsoroltak – mert felsorolás azért mindig van – annak jó része az idegesség, az alváshiány és a 3 hetes last minute felkészülés terméke volt. Mire leesik az idei hó, gyakorlott és higgadt leszek, és húú milyen jó lesz fél évig az angol kollégáktól tanulni!!!

Reggel óta még nem tudtam abbahagyni a vigyorgást. J Ez különösen az utcán volt vicces: mindenki megbámult, hogy mitől ér nekem fülig a szám, ahogy egyedül kaptatok a szakadó esőben. Aztán amikor olyan sms jön egy régi, nagyon profi kollégától, hogy „büszkék vagyunk rád”, hát az verhetetlen érzés. Csak kívánni tudom mindenkinek, bármilyen szakmában.

Mentőhétvége

A múltkori részben ecsetelt iramnak a munkahét végére meg is lett az eredménye: péntekre olyan fáradt voltam, hogy szédültem és attól tartottam, bármelyik percben elvágódhatok a Tanács kövén, vagy stílusosan a magyar kultúrtörténeti dekorlinóleumon - apropó, ez utóbbira már nem is sokáig lesz lehetőségem :D Erre, na meg az előttem álló emberpróbáló hétre tekintettel a hétvégére bulistopot hirdettem. A többiek péntek este mentek ugyan egy cseh utcafesztiválra, de olyan állapotban voltam, hogy még kísértésbe se nagyon tudtam esni, hogy kidugjam az orrom.

Szombaton jókislányos programot tartottunk: elmentünk a városszéli mozikomplexumba megnézni a Karib-tenger kalózai 4-et, 3D-ben.

A komplexumról még nem is meséltem; Kinepolis névre hallgat és óriási. Az egész szőnyeggel van borítva, amin az előadásra várakozók kedélyesen el-elhevernek, és minden úszik a popcornban. A büfé önkiszolgáló, mint a szupermarket: te magad gyűjtöd be a popcornt, a nachost, a gumicukrot és a hasonlókat, ez a rész aztán végképp úszik mindegyikben. Jegyet automatából is lehet venni, még ülést is választhatsz. Apropó: a fotelok nagyjából olyanok, mint otthon legfeljebb az Aréna Pláza VIP-ben: hatalmasak és nagyon kényelmesek. Érdekesség még, hogy a film közepén egyszer csak eltűnik a kép, villany fel, és közlik, hogy 10 perc szünet. És ha már a szünetnél tartunk, a wc ajtaján az alábbi piktogram okítja a kulturált illemhely láttán esetleg elbizonytalanodó, tanácstalan (élek a gyanúperrel, hogy úgyszólván újdonsült európai) mozilátogatókat:

Nem tudom, ha Budapesten kitennének egy ilyen táblát, az mekkora közröhej lenne…

A film szuper volt, utána pedig jókislányosan beültünk egyetlen szolid pohárka málnás sörre, megvitatni az élet aktuális kérdéseit, és 11-kor már otthon is voltam, reménykedve, hogy szombat este dacára ezúttal nem jelenik meg nálam egy partiarc sem, hogy akkor irány az éjszaka.

Ezen kívül nagyjából angolt gyakoroltam a vizsgára, egészségesen táplálkoztam (a mozi nem számít!!! ;-) ugye Fruzsi???) na meg aludtam. Sőt, hirtelen ötlettől vezérelve kocogni is voltam a közeli parkban a tó körül. Mivel nyáron nincs tánc, a konszekbeszédektől meg egy idő után a falat kaparja az ember, nagyon jól esett kicsit meghajtani magam – a park dombos részén egész úgy éreztem magam, mint Rocky, amikor felfut a philadelphiai lépcső tetejére!

Mentőhétvége volt ez, most fizikailag és lelkileg is jól vagyok, sőt, már látok esélyt rá, hogy ezzel a héttel is megbirkózok. Kezdésnek ma 3-kor „osztálykirándulás”, azaz indul a tolmácsbusz Luxembourgba, a miniszteri vacsira :)

Küldjetek energiát (ha van, angoltudás is jöhet)!

Két csodás víkend után (Róma és Budapest, utóbbin Laukrisz-gála...), hirtelen köszöntött be eddigi itteni fennállásom legkeményebb három hete. Mint bizonyára sejtitek, dübörög a leköszönő magyar elnökség fináléja. Ami munkacsoport és miniszteri formáció csak létezik, az bizony még összeül gyorsan, megpróbálva elérni még az elérhetetlent is. A készenléti állapot – amikor nincs az ember beosztva, mondjuk otthonában pihenget, és csak rendkívüli esetben hívják be – az jelenleg nagyjából emlékeinkben él. Egy méltán népszerű, korábbi miniszterelnökünktől vett idézettel: ülésezünk „reggel, éjjel, meg este” :D Aztán valahogy mintha az ülések témái is összeesküdtek volna ellenünk. Csak hogy néhány dolgot említsek: múlt heti növényegészségügyi ülésen a szegfűsodrómolyt és a kaliforniai pajzstetűt kellett tudni, tegnapi technikai harmonizációson a motorgépjárművek lökettérfogatát, a ma délelőtti rendészetin a rádiófrekvenciák műszaki jellemzőit, a délutáni vámügyin pedig a prekurzorok átrakodását (mindet több nyelven persze). A magyar elnökség állandónak bizonyuló öröméből, a Head of Team-ségből is kijut: én pl. a héten 3 nap alatt 4 különböző ülésen töltöm be ezt a megtisztelő feladatkört, a felmerülő ügyes-bajos sztorikból lassan többkötetes komédiát thrillert írhatnék.

Aztán a torta krémje: a magyar elnökség utolsó hónapja pont június, ami pedig csiribú-csiribá: luxembourgi hónap! Azaz minden, ami miniszteri szintű, az költözik. Mivel egy-két tolmácsteam egymást váltva, lényegében állandóan ebben a szép barátságos rettenetes közeli három óra vonatozásra lévő városban üdül ilyenkor, ettől itt is csak még inkább megszakadunk a munkában. És last minute utak is vannak ám: engem pl. tegnap este bedobtak egy hirtelen elhatározott hétfő esti luxembourgi miniszteri vacsorára. Akkor még naivan azt gondoltam: na, még egy pofon az adófizetők pénzének, egy vacsoráért megint több száz eurós vonatjegyek és szállodai szobák… Aztán mára kiderült, tévedtem: szabad szállodai szoba már Luxi száz kilométeres körzetében nincs, most fő az illetékesek feje, állítólag buszt próbálnak bérelni nekünk, ami odavisz és rögtön haza is szállít majd minket a tanácskozás végén (hajnal felé). Tiszta Harry Potter feeling lesz - vagy inkább zombijárat… J

A krém tetején pedig a hab a jövő pénteki angol felmérővizsga (lásd a korábbi bejegyzésekben). Ezt az időpontot valami rendkívüli éleslátással tűzték ki nekem, erre a kellemes, laza időszakra. Emiatt jelenleg dupla műszakban működöm, mégpedig úgy, hogy a fenti mókák után hazacsámborgok, veszek egy frissítő fürdőt, majd nekiülök angolra gyakorolni. Jobb pillanataimban még hajt valami lelkesedés, amiről általában már nem is értem, miből táplálkozik, mert valami embertelenül fáradt vagyok. A rosszabb pillanataimat meg inkább hagyjuk is. Mert hát rendben van, hogy egy angol B-ért meg kell szenvedni, na de ennyire?!

Nagyjából válságállapot van tehát – még szegény barátnőimet is totál elhanyagolom :( Szóval ha ennek vége lesz, sőt, netán jó vége, akkor óriási bulit kell tartani!

Márpedig ott a fény az alagút végén. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy ma megláttam az első júliusi beosztásomat, ahol bizony már egy kedves lengyel kolléga neve virított, mint Head of Team. Asszem már az alagút vége előtt is érdemes megtanulni örülni az apróságoknak.

Próbaidő OFF :)

Ez a június olyan hónap, hogy az első és az utolsó napja is jeles nap. Hogy az utolsó miért is, azt gondolom sokan sejtik: bizony, leköszön a magyar elnökség a Tanácsban. Majd kellő időben erről is beszámolok, az viszont már biztos kevesek fejében fordult meg, többek közt az enyémben sem :D hogy mi is történt június elsején. Június elsején, kérem szépen, ünnepélyesen lejárt a 9 hónapos, maratoni próbaidőm.

Pár hete még eszemben volt ez a dolog, mert kellett magamról írni próbaidős önértékelést. Aztán a főnök is írt rólam próbaidős értékelést. Sőt utána a főnök főnöke is, aki még sosem látott, pláne nem hallott, minden bizonnyal fogalma sincs róla, ki is vagyok. Vicces adalék: a ctrl-c ctrl-v billentyűkombinációt nagyon szerethetik az ilyen értékelések megírásakor – így került az a mondat a rólam szóló szövegbe, hogy nyáron kezdek franciául tanulni. Az értékelés végén még egyszer írnom kellett, ekkor már magáról az értékelésről (nem mondom, megadjuk a módját). Be is véstem, hogy egyetértek én mindennel, ha úgy akarják csiholok az angol C-mből B-t, de akár még A-t is*, csak ezt a franciát töröljük, de nagyon gyorsan!

Aztán feledésbe merült az egész procedúra, és már nagy erőkkel készülődtem a múlt heti római utamra, amikor a számítógépteremben összefutottam egy másik velem-együtt-újonccal. Épp lázasan tanulmányozott valami papírt, majd ahogy meglátott, elújságolta, hogy megjött a kinevezésünk, és hogy mától tisztviselők vagyunk. Menjek el a postaládámhoz, nekem is ott lesz. Jé, tényleg, június elseje van… Istenem, mintha tegnapelőtt lett volna szeptember elseje... Meg is kaptam a papirost, meg egy másikat is, amit aláírva vissza kellett küldeni, igazolva, hogy tudomásul vettem a kinevezésemet. Gondolom, még senki sem merte kipróbálni, mi történik, ha nem veszi tudomásul :D

Igazi derék, európai uniós tisztviselő vált tehát belőlem, akiről már határozat is kimondja: hasznos építőköve az egy(b)esült Európának. Vagy valami ilyesmi ;-) Aztán most már az első után jöjjön az a bizonyos utolsó júniusi nap is!!!

*C-nyelv: amiről az anyanyelvünkre dolgozunk, B-nyelv: olyan erős idegen nyelvünk, amiről/re oda-vissza dolgozunk, A-nyelv: anyanyelv

Egye fene

Hűséges olvasóimmal a múltkor már megosztottam az örömteli hírt, hogy szerencsét próbálhatok az angol B-vel (azaz magyarról angolra), na meg a kevésbé örömtelit, miszerint mindjárt június 24-én kell megugranom az első lécet – egy felmérővizsgát annak kiderítésére, hogy foglalkozzanak-e velem a továbbiakban.

Nos, eleinte nagyon fáztam a dologtól. Először is kegyetlenségnek éreztem, hogy 1 hónapot kaptam rá, miután évek óta nem gyakoroltam ezt a nyelvkombinációt. Aztán az is bosszantott, hogy ha megbuktatnak, akkor jó ideig semmit sem tanulhatok, mert a hollandot épp amiatt nem engedélyezték, hogy az angolt igen. És egyáltalán: még túl friss a felvételi versenyvizsga élménye, nota bene a próbaidőm sem járt le, őszig igazán hagyhattak volna nyugalomban melegedni, anélkül hogy újra neki kelljen feszülnöm a gyakorlásnak, meg egy újabb embertelenül nehéz vizsgának.

Külön említést érdemelnek a kollégák. Kettőt beosztottak a vizsgámra beszédmondónak – és ekkor szembesültem azzal, milyen más lesz így vizsgázni, hogy már itt vagyok. Aki a felvételit bukja el, az talán sosem látja többé a vizsgáztatóit, és valószínűleg az a legkisebb baja utólag, hogy személy szerint kik is ültek ott akkor. Itt viszont előtte és utána is együtt dolgozunk, nap mint nap kisegítjük egymást a legnehezebb helyzetekben, együtt nevetünk és sírunk... Namármost ez a két kolléga kitűnő humorérzékkel bír, és alapesetben is puszta szeretetből naphosszat cikizi az embert; hogy a vizsgával kapcsolatban miket hallgatok tőlük, azt mindenkinek a fantáziájára bízom! És akkor arról a két vizsgáztatóról még nem is beszéltünk, akik majd az angol kabinból érkeznek annak megállapítására, hogy kellően közelít-e a produkcióm egy angol anyanyelvűéhez :S

Így aztán elég mélyen kellett keresni magamban már a csíráját is annak az érzésnek, hogy én ezt akarom. Azért meglett valahogy. Egyrészt ha megbukok, ki tudja mennyi időre vágom el magam ettől a lehetőségtől, amit ha kicsit később is, azért mégiscsak szerettem volna, szóval muszáj belevágni. Másrészt nem volna fair elhallgatni, milyen elképesztő támogatást kapok egy-két régebb óta itt dolgozó kolléganőtől. Rendszeresen meglepnek azzal, mennyire elhiszik hogy ez nekem menni fog, és biztatnak. Sokszor nem is értem miért, hiszen nagyjából annyit hallottak eddig tőlem angolul, hogy A pint of cider, please! :D Mégis nagyon sokat jelent, ahogy mellettem állnak.

Összeszedtem tehát még a nem létező energiáimat is, és nekifogtam a gyakorlásnak. Mivel a napi szinkrontolmácsolás-munkaadag után legtöbbször inkább csendben és kifejezéstelenül bámulni van energiám, nem pedig angolra gyakorolni; sanszos, hogy idővel az idegeimre menne a projekt. Így jobb is, hogy épp idő nem lesz erre: szerdán indulok Rómába Gyöngyvéremmel, pünkösdkor pedig irány haza és Laukrisz-gála! :) Juhééé!!!