2011. szeptember 28., szerda

Itt vs. itthon. Avagy „Where are you from?” - és ez a könnyebbik kérdés

Az első év eufóriája (hurrá, sikerült, itt vagyok, és imádom) és az újdonság varázsa után az ember kezd egy kicsit megmelegedni az új helyén, kezdi érezni az új hely és az új élet előnyeit és hátrányait is. Ami jó, azt mostanra szépen megszoktam – mint tudjuk, a jót könnyű, pedig hosszú listám van ám itt belőle – ami rossz, azt viszont még messze nem. Nem mindig kellemes kombináció.
Mellé az első év ugye arról szólt, hogy tüzet oltottam minden fronton: legfőképp munkában, ahol nagyon mély vízben kellett nagyon gyorsan feltalálni magam, és napról napra hozni legalább a minimálisan elvárt teljesítményt. Mellette, csekély fennmaradó időmben-energiámból meg elkezdeni egy önálló életet annak minden velejárójával, ráadásul mindjárt egy idegen városban/országban. Nagyon sok filozofálásra nem volt idő, na. Ahogy viszont kezdek túllenni a tűzoltáson, időnként nekifogok gondolkozni, vegyes eredménnyel...
Még a tavasszal történt, hogy Brugge-ben – ami ugye Flandria, Belgium holland nyelvű fele – rám került a sor az óratorony jegypénztáránál, kértem is szépen hollandul egy jegyet. A pénztáros erre megkérdezte az irányítószámomat (nyilván piackutatnak/statisztikát gyártanak). Adta magát, hogy „1000 Brussel”, eszembe sem jutott a 1221-gyel jönni, sőt, közben szó nélkül elintéztem az itteni típusú kártyaolvasóval a fizetést. Magyarországi vendégeim nyilván angolul próbálkoztak, meg is kérdezték tőlük: „Where are you from?”. Engem meg eltöltött egy kis jóérzés: háhá, nyilvánvaló volt neki, hogy Belgiumban élek, háhá, látszik, hogy beilleszkedtem.
Aztán múlt héten Villersben – ami ugye Vallónia, Belgium francia nyelvű fele – totál összezavartak. Nem nevetni, ez komoly :) Apátság jegypénztára, helyi nyelvismeret híján kértem a jegyet angolul. Pénztáros erre: „Where are you from?”
És akkor én itt lefagytam egy pillanatra. Angolul valahogy nem jött, hogy brüsszeli lennék, ez hirtelen túl komplikáltnak tűnt, meg tudat alatt biztos attól is tartottam, hogy akkor majd franciául akarna beszélni velem (ergo becsődöl a kommunikáció, és még a sort is feltartom). Magyarnak meg nyilván magyar vagyok, de ha ezt mondom, akkor turistának fog nézni – hoppá, ez meg miért is zavar engem újabban?!?! Több lennék már itt, mint turista?! Persze a munkámnak köszönhetően jól megy a „fogalmam sincs, de valamit gyorsan mondani kell műfaj”, meg hát egyébként se akkora ügy az egész, már ki is csúszott a számon, hogy Hungary. Haladjunk, fizessünk. De csak nincs vége: a pénztáros ekkor lelkesen magyarázni kezdte, hogyan is működik a belga kártyaolvasó. Nyilván mire elmondta, csukott szemmel is végeztem, és már rég azon gondolkoztam, hogy ez meg most milyen disszonáns már, hogy magyar turistaként így értek ehhez a kütyühöz.
Nyilván apróság az ilyesmi, meg amúgy is sejtem, hogy sokan szeretnének ilyen „problémákat”, de talán értitek, mire akartam ezzel rávilágítani: mostanában egyre kevésbé tudom a választ az olyan egyszerű kérdésekre, hogy honnan is jöttem, na meg hogy hol is van az otthon. Rendre megijedek magamtól, amikor egy beszélgetésben észrevétlenül nem azt mondom, hogy „akkor nem leszel itt?” hanem, hogy „akkor nem leszel itthon?”. És akkor az még hagyján is, hogy honnan jöttem (majd legfeljebb mindig onnan, ami előbb eszembe jut épp :D), de vajon hová tartok? Ahogy baktattam hazafelé hétfőn a táncedzésről, ahol pedig kivétel nélkül mindig jól érzem magam (és előbb-utóbb majd biztos mindkét tanárnak minden szavát érteni fogom), azon gondolkoztam, azért sosem leszek igazán belga, de ugyanolyan magyar se, mint eddig… de akkor mi? 1/2 magyar, 1/4 belga, 1/4 eurokrata? És mindig itt leszek most már? Nem rövid ahhoz az élet, hogy pont Belgiumban éljem le? Vagy ez jó lesz nekem? Vagy nem leszek mindig itt? Na és az jó lesz nekem?
És vajon eddig csak halogattam, hogy újradefiniáljam itt magam (másoknak pl. sokkal nehezebb volt az első évük itt), vagy úgyis hiába erőlködnék, mert nincs aranyszabály, meg gyors megoldás? Nem mondom, hogy kérném vissza az első évet, de meglep, hogy a második is nehéznek tűnik, csak alattomosabban.
Szerencsére a beosztástervezők nagyon jó megoldást tudnak az ilyen átmeneti identitásválságra: kiosztanak egy-két húzósabb ülést az embernek, ami után garantáltan képtelen lesz gondolkodni. Holnap szerencsére miniszteri szintű versenyképességi tanács - épp jól jön :D
Utána irány haza a hétvégére (ööö, az eredeti haza, jó lesz nagyon, majdcsak nem kavarodok össze még jobban?!), majd éles váltásban repülés Svédországba. Mert hát nem oda bírtak beosztani keddre, pont mikor épp csak visszaesek Budapestről? És akkor így ne kavarodjak össze - már annak is örülni fogok, ha a fele holmimat / a fejemet el nem hagyom :D Szóval szép hétfőm lesz három különböző európai repülőtéren. :)
Aztán pedig, tadáááámm: jövő hét végén vár az abszolút citromdíjas úticél, régi olvasóim gondolom sejtik is, mi az: Luxembourg. Bár a jókedv garantált lesz, mert már ma megbeszéltünk egy vacsorát az akkor épp ott állomásozó kollégákkal. Mégis, már előre várom azt az érzést, ami – ha máskor még nem is – Luxembourg után garantáltan hatalmába szokott keríteni Brüsszelben: „végre itthon vagyok!”

2011. szeptember 22., csütörtök

"Kell egy kis áramszünet"


Bő két hónap jövés-menés után túl vagyok az első Brüsszelben töltött hétvégén, amin (nem is mi lennénk…) nyilván mindjárt buliztunk egy óriásit. Mondjuk úgy, hogy bőven (bűvön?! vagy hogy is kell mondani, Fruzsi? :D Istenem, mindig elfelejtem!) bepótoltuk a kimaradt időszakot… de mivel mégiscsak itt voltam legalább fizikailag, most már jutott idő mosni, aludni és hasonló unalmas, de azért szükséges dolgokra. Aztán a beosztásom is egész kellemes lett erre a hétre, OK, nyilván az is segít, hogy nem hétfő hajnalban vágtam neki a dolognak Londonból, mindjárt helyzeti hátrányból :D (vö. múlt hét).
Hétfőn szociális kérdések munkacsoportján ültem, de fél 12-kor berekesztették. Mintha csak érezték volna, hogy délután ha akarnán(a)k, se tudnánk ülésezni: kisvártatva kiégett egy trafóház az Európai Parlament közelében, minek köszönhetően szinte az egész EU-negyedben megállt az élet. Engem ez már otthonom magányában ért. Először csak az tűnt fel, hogy nincs áram, aztán megjelent a csúcstalálkozók idejéből ismerős helikopter a teraszom fölött, itt már gyanítottam, hogy HELYZET van. Gondoltam, addig is elbaktatok a postára, mert van egy szerencsétlen adó (érdemes megjegyezni: egyetlenegyféle ám, összege évente 89 euró - vö. Magyarország…) amit nekünk, ide importált eurokratáknak be kell fizetni, na és ehhez jött egy rózsaszín csekk, hát egye fene, intézzük el. Mikor odaértem, épp ragasztották a cetlit az ajtóra, hogy áramszünet miatt zárva. Utána nem sokkal hallottam, hogy az EU-s épületek nagy részében megállt az élet, a Tanácsból és a Parlamentből is mindenkit evakuáltak – jó buli lehetett, csak azt nem értem, ez miért nem olyankor bír lenni, amikor éppen nekem kéne dolgozni? Bár, adózás helyett se rossz (abból otthon épp elég volt).
Arra tekintettel, hogy ez év végéig igyekszem felére csökkenteni a Brüsszelre mint lakókörnyezetre való panaszkodásomat (olyasmi ez nálam, mint az EU széndioxid-kibocsátáscsökkentési célkitűzései :D), a rosszmájú fejtegetéseimet a helyi karbantartók/szerelők stb munkamoráljáról (esetleg ramadam lehet megint?!) és a trafók vélhető állapotáról most lenyelem, úgyis tudjátok...
Kárpótlásként kedden standby-on voltam = shopping-nap. :) És bár ezt két elég küzdelmes munkanap követte az EGSZB maratoni plenáris ülésével, és a kettő közt aludni is elég gyéren sikerült (csajos este volt nálam, főzés-dumaparty-házimozizás), a második nap legalább már rövid volt: konkrétan csütörtök délben végeztünk, és kikiáltottam a hétvégét.
Illetve kikiáltottam volna: igaz, hogy holnap nem dolgozom, nagy élményben lesz részem. Holnap, kérem szépen, elkezdenek kiképezni kőkemény, higgadt és virtuóz (hahahaha) magyarról angolra dolgozó tolmáccsá, akin a világ füle, ha Magyarország megszólal. Meglátjuk sikerül-e, vagy inkább én tanítom majd a lelkes angol kollégákat türelemre és elnézésre, míg fel nem adják :D Bármelyik is lesz, ígérem: megírom.

2011. szeptember 16., péntek

Visszarázódás

Mivel szeptember közepe van, úgy sejtem, illene magam mögött hagyni a vakáció-hangulatot, de ez valamiért most nem megy épp zökkenőmentesen. Az első héten négy napot dolgoztam, ami öt hét szünet után egyes pillanatokban még jól is esett. Amikor meg nem, akkor meg éltetett a hétvégi londoni kiruccanás.

Hát az óriási volt: vidámpark, shopping, Tower, csapolt cider és ale, életem legfinomabb fish & chips-e, reggelente pedig lustálkodás egy pazar hotelszoba deluxe ágyában, a város felett. Ahogy jött a vasárnap délután, egyre határozottabban éreztük, hogy Londonban akarunk maradni. Hát, megkaptuk. Persze mi szépen időben visszamentünk a hotelbe, kértünk egy taxit, és belenyugodtunk, hogy most lelkiismeretesen visszatérünk Brüsszelbe, reggel ott a helyünk a munka frontján. Akkor is így gondoltuk, amikor 25 percig vártunk a taxira, akkor is, amikor angolul nem beszélő, Londont csak nagyjából ismerő, és vezetésből is harmatgyenge arab taxisunk a harmadik dugóból fordult vissza hogy másfelé próbálkozzon. Akkor is, amikor a második kört tettük a Buckingham-palota körül. És még akkor is így gondoltuk, amikor a Green Parknál (nem túl érzékeny) búcsút vettünk tőle, és a gyorsabb haladás érdekében metróra váltottunk, aztán több száz métert tettünk meg futva különböző aluljárókban, csomagostul. Szóval egészen addig a pontig lelkiismeretesek voltunk, amikor a nemzetközi vasútállomáson közölték velünk a végítéletet: a check-in zárva. A jegyirodában szerencsére ingyen, némi szánakozó mosoly mellett átírtak minket a hétfő hajnali vonatra, huhh, megkönnyebbülés. Sorra felhívtuk másnapi kabintársainkat, egy-egy adag bűnbánással ecsetelve, hogy hát mi Londonban ragadtunk, és a nap legelején még ne nagyon várjanak minket. Végül szépen bevettük magunkat az állomás melletti szálloda 12. emeletére, ahol lábunk alatt hevert az esti London, premier plánban egy tüzijátékkal, sőt, egy alkalmas pubot is sikerült találni bónusz esténk megünneplésére. Na, ekkorra már nagy nehezen csak elhallgatott az addig hevesen lázadozó lelkiismeretünk ;-D Hétvégénk mottója pedig egy ősi kínai közmondás lett: vigyázz, mit álmodsz, mert valóra válik!
Zárójelben: nem tudom, miért várom Brüsszelben, hogy beszéljenek már angolul a taxisok. Egyes londoni kollégáik sem beszélnek. Zárójel bezárva.
A visszarázódással meg az van, hogy a hétfő reggeli ötórás kelés óta egyfolytában tart, de nem tudom, mikorra történik majd meg úgy igazán. Ráadásul a heti beosztásom nagyon messze volt a kellemestől: faltól falig meló, két este is negyed 7-ig. És addig csűrték-csavarták, míg az exporthitel-munkacsoportot is csak megnyertem – az egy olyan ülés, hogy senki nem érti, miről van ott szó, nálam sokkal hadviseltebb kollégák se. Mára embertelenül elfáradtam, majdnem annyira, mint a szépemlékű magyar elnökség végére. Ez egyrészt azért aggasztó, mert a jövő heti beosztásom se fest jobban, másrészt pedig azért, mert egy hét múlva indul a magyarról-angolra képzésem (nincsenek illúzióim, hogy az mennyire lesz kíméletes). Szóval a kínai közmondás mellé jöhet mindjárt egy magyar is: Vigyázz, mit álmodsz, mert valóra válik, utána meg jön a feketeleves.

2011. szeptember 6., kedd

Újra ITT

Augusztus 28-án, miközben elmélyülten csodáltam a krétai hegyeket és az Égei-tengert, észrevétlenül 1 éve múlt, hogy Brüsszelbe költöztem. Hallottam már olyanokról itt, akik az ilyen évfordulóikon bulit tartanak, nekem ehhez képest csak napokkal később, már Magyarországon jutott egyáltalán az eszembe ez a dátum, ami gondolom érthető. Aztán most, egy óriási vakáció után újra ITT vagyok, Európa szívében. A vasárnap esti megérkezés – ha nem is volt olyan izgalmas, mint az egy évvel ezelőtti - azért hangulatos volt. A késett gép és a 24 kilós bőrönd hazahurcolása után a hűtőmben kizárólag alkoholt leltem (leszámítva a tavaszi grillpartyra vett ipari mennyiségű virsli utolsó mohikánjait), így mindjárt irány az arab bolt és az indiai étterem (ugye mi van itt nyitva vasárnap este……) A lépcsőházban sikerült megismerkednem az időközben fölém költözött görögökkel, sőt közben még Mariáék is befutottak. Utóbbiak szegények aznap este még egyszer örülhettek nekem: vásárlásból visszatérve nem tudtam bemenni a belső üvegajtón, mert minden ajtót újrafestettek, és sikeresen leragasztották a zárat, szóval nagyjából az ágyból ugrasztottam ki őket. Mondtam is nekik: alig jöttem vissza és máris a baj van velem… :D
A hétfő ütősen indított: mezőgazdasági különbizottsági ülés, téma: szerződéses kapcsolatok a tejágazatban – hmm, már úgysem tudtam másra gondolni az egész nyaralás alatt! Kicsit féltem előtte, hogy vajon mennyire jöttem ki a gyakorlatból, 5 hét az mégiscsak 5 hét. Nem is igen akartam kezdeni, gondoltam, hallgatom egy ideig a kabintársakat előbb, az egyik már egy hete visszajött, a másik meg úgyis profi. Hahaha, úgy kell nekem: egyikük sem németes – így aztán az angolos bemelegítés helyett kezdhettem mindjárt a mély vízben, Németországgal és Ausztriával :S És mire megnyugodtam volna, jött a Bizottság képviselője. Ilyenből nagyjából mutatóba lehet kifogni évi 1-2 olyat, akinek németül támad kedve húszperces fejtegetésekhez, hát most mindjárt ez is összejött. Ráadásul pont a szónoklata elején benn sem voltam, azaz közben, beesve kellett átvennem az angolból dolgozó kollégától (aki ugye alapból egy-két mondattal hátrébb jár, na az az igazi bűvészet, ledolgozni a relé miatti késést…) ráadásul úgy, hogy azt se tudtam, egyáltalán ki ez aki beszél ott lenn, mert a képernyők meg valamiért nem működtek :S
Este aztán startolt a tanév a Jazzmijnben. A suli szépen előre elküldte az infókat, postán, örültem is neki. Más kérdés, hogy az órarend alapos tanulmányozása után sem sikerült a megfelelő időpontban megjelennem – gondoltam, biztos ennyire elfelejtettem hollandul a nyáron, hogy már ennyit se értek meg, és egy órával hamarabb megyek, mint kéne. Aztán kiderült, hogy nem velem volt a baj, mert a recepció sem tudta, mi hogy is van és mikor, és a tavalyiak se értették meg, huh, megkönnyebbülés. Aztán a suli kávézójában töltött egy óra ücsörgés (=hollandtanulás, biztos ami biztos) után végre táncoltunk is, és isteni volt!!! Új tanárom van egyébként, sőt, úgy néz ki mindjárt kettő is. A hétfőit Mellorynak hívják, gyönyörűen táncol, és egy tündér – folyton csivitel meg poénkodik, majd meglátjuk, mikorra fogom minden szavát érteni :D Nagyon tetszett a stílus is, amit vettünk, és leírhatatlanul jól esett újra táncolni! Szóval szép befejezése volt ez az új évad első igazi brüsszeli napjának.
És ha minden igaz, csupa jó áll előttem így az első héten. Holnap találka az itteni csajokkal… akikről úgy érzem, itt és most hivatalosan is deklarálnom kell: hiányoztak. Éééés aztán a bónusz: pénteken megyek Londonba!!!!!! Igen, újra. Eszterrel a nyári eset ellenére nem adtuk fel, most már ő is kapott szabit, úgyhogy semmi sem állíthat meg minket. Az az év pedig, amelyikben a nyarat Londonnal kezdi és zárja az ember, az csakis jó lehet :)