Hallgattam egy ideje, mondjuk úgy, hogy megvártam, hogy
pozitívat tudjak írni. Ha meg tekintetbe vesszük, hogy itt rendes kerékvágás bő
két hónapja nem volt, akkor nem is hallgattam olyan sokat. Ott hagytuk abba,
hogy gála, és hogy melyik táncnak nem tudjuk a felét se, és melyik kettő közt
nem lesz idő még átöltözni se, nemhogy rúzsozni és hasonlók. Na, ezek és az
összes hasonló drámák mind jelentéktelenné váltak (az élet leckéi...), amikor
egy héttel a show előtt a műtött térdem köszönte a törődést és megmerevedett.
Innentől a különféle fellépőruhákon, -cipőkön, harisnyákon és ezernyi
miegymáson kívül a napok alaptartozéka lett a diklofenáktabletta-jégakku-tigrisbalzsam(vajon
ezt hívtuk régen otthon vietnámi balzsamnak?) hármas, na meg a remény.
A gálavíkendnek végül átmenetileg tűrhető állapotokkal sikerült
nekivágni. Ez úgy volt, hogy először is előadtuk a műsort szombaton kétszer, amiből
már az első után is hullák voltunk. Majd aztán aznap hajnali 1-kor megérkezett
hozzám Etelka barátnőm (akinek a 85 éves szomszédnéni is nagyon örült, mert
hozzá is sikerült becsöngetnie), de ez nem volt gond, mert úgyis addigra
végeztem a cipőm talpának az újrapingálásával, vasárnap pedig következett a
szuperizgi harmadik gála, amin így az otthonról érkezett erősítéssel hatfős
közönséggel büszkélkedhettem. Idegenben nem rosszJ
A színfalak mögött meg, hááát, még hetek elteltével is csak áradozni
tudok az egészről. Micsoda hangulat, micsoda csapat!!! Soha nem felejtem el,
amikor öt percem volt két szám közt átöltözni, és minden kérés nélkül úgy
vártak hárman az öltözőben, hogy a kezükben volt kikeresve a megfelelő ruhám,
cipőm és harisnyám, csak bele kellett lépnem... A színpadon töltött percekhez
meg végképp keresnem kell a szavakat. Amikor beforogtunk a fináléhoz a
fellépőcsapattal, majd lementünk a nézőtérre az első sor elé táncolni, és
visszaemlékeztem, hogy megleptek ezzel anno nézőként két éve, és hogy reméltem,
hogy legközelebb köztük leszek, akkor túlzás nélkül azt gondoltam, amit azóta
is: ezekért a megvalósult álmokért érdemes élni.
Térdügyileg nyilván azért a három gálának megvolt a böjtje:
mire az orvosommal felgöngyölítettük, mi is az ábra, addigra hetekig azt
gondoltam, megint mehetek a műtőbe. Közben szerencsére vendégjárás is volt, egy
hétig Éviéknek, aztán egy hosszúhétvégéig Anettnek örülhettem, mindegyiküknek
ezúton is hála a sok szeretetért és felvidításért. Mire bejártuk fél Hollandiát
és Belgiumot, majd mindenki távozott, illetve mire közben átrendeztem fejben
előre a teljes nyarat (melyik repjeggyel/fesztiváljeggyel mit csinálok ha
műtenek) és eljött az ominózus időpont az MRI-felvétel kiértékeléséhez,
kiderült, hogy ezúttal elég lesz a gyógytorna is.
Ehhez képest az utóbbi időben egészen eltörpültek – pedig valószínűleg
önálló bejegyzést is megérnének – az Uniónál zajló izgalmak. Előbb az európai
parlamenti választások borzolták a kedélyeket, aztán pedig ráébredtünk, hogy az
mind semmi ahhoz képest, hogy valójában senki se tudja pontosan, hogyan is
kellene megválasztani a Bizottság új elnökét :D Erről csúcstalálkozót is
tartottunk, ahol magam is elcsodálkoztam, de a fenti pár hetem után semmilyen
kapacitásom nem maradt izgulni. Tanulság: minden megtörténhet, még ez is. Úgy
érzem, passzolok a VB-re valami vakszerencsével kijutott belga
futballválogatotthoz (nem értek ugyan hozzá, de érzésre kb. olyan mintha
Magyarország jutna ki), akik reális szlogent választottak: expect the impossible.
