Közlekedni jó

Péntek este. Átszállós Lufthansa. 1. sz. gép alig késik valamit, a végén még nem Frankfurtban éjszakázom. Frankfurtban rossz parkolóállásba vezérelnek, hurrá, mindenki zurücksitzen (akkor mégis?).  Futóedzés 2. sz. géphez, közben nehezítésnek kapuváltoztatás. 22:40-kor földetérés Budapesten.

Szombat. Laukrisz-gála, már a harmadik nézőként. Vagy még úgy se?! Busz áll a dugóban a Batthyányin, telefon autós barátnőnek, leszállok, vegyen fel itt. Leszakad az ég, kiönt a Duna, körbezár a katasztrófavédelem – erről ennyit. Magassarkúban-neccharisnyában, EU-zászlós ernyővel vitorlázva, térdig gázolva a hömpölygő áradatban taxi után kutatás. Fail, gyaloglás a Margit-hídig, ráugrás az utolsó még arra járó villamosra, majd taxi a Nyugatitól. Gálakezdés előtt öt perccel beesés, vizes cipőben végigülés, utána bulizás.

Vasárnap. Enyhe másnaposság, súlyos megfázás. Ferihegy újra, rajtuk az ötperc, elkobozzák a kézibőröndömet, laptop, gps, mappa stb. mehet a hónom alá. Sípolni ezek nélkül is sípolok, motozás. Gép persze késik, nem baj, már csak 230 km vezetés (mert persze mikor máskor kéne nekem Luxembourgban dolgozni, mint hazamenős hétvége után). Késés fél óra, bőröndvárás Brüsszelben dettó. Meggyecske kiváltása a méregdrága parkolóházból, irány a luxembourgi hegytető. Monoton háromórás vezetés, közben víziók luxembourgi ügyeletről (nem, nem akarom ott végezni). Érkezés a Hiltonba, éjfélkor két kör a recepción, mert persze elsőre miért is működne a szobakártyám. Pánikból (mi lesz ha nem lesz hangom holnap) negyedik Nurofen bevesz, ettől szívdobogás és hajnali 3-ig nem alvás, de legalább a magyar álláspontból felkészülés.

Hétfő. A fentiek után stílszerűen közlekedési tanácsülés. Reggel körkérdés a kollégákhoz, kinél van jogsi, ha nem lennék majd magamnál este. Napirenden vasúti interoperabilitás, járművek műszaki alkalmassága, illetve kikötők kihasználtsága. Húszpercenként váltunk a kollégákkal, ekkor orrspray, torokspray. Élő internetes közvetítés, ír elnökség hadar, Ausztria érthetetlen, a biztos angolja minimum mókás, és persze lehet küzdeni magyarról angolra is. De onnantól, hogy mégis van hangom, már nincs több kívánságom, sőt, a végén még én hősködök egy sort a közben rosszul lett kolléganő helyett. Egy napja ennek pont az ellenkezőjére fogadtam volna - ezentúl hívjatok csak főnixmadárnak :) Hazaút, érkezés a célba este 9 felé. Nyitom az ajtót, kézibőrönd ekkor megadja magát és őrületes robajjal lezúg a lépcsőn a földszintre. Alattamlakó Néni kiugrik, kérem a sűrű elnézést, meg próbálom kimakogni, hogy leesett a bőröndöm a lépcsőn. Néni vigyorral az arcán legyint:

- Áh, semmi baj… azt hittem, maga esett le a lépcsőn. Az mennyivel rosszabb lett volna!

Ott a pont. Ha tudná, milyen közel voltunk ehhez…

Sztrájk, meg a magánvéleményem

Úgy tűnik, a sztrájkhullám mostanra a mindennapok része lett itt a mi kis eurobuborékunkban. Mivel minket, tolmácsokat papíron a Bizottság alkalmaz, a munka nagy része meg a Tanácsban van, bármelyik társulat sztrájkol, ugyanaz a vége: elmaradnak az ülések és akkor se dolgozunk, ha amúgy igen. Ebből persze van némi káosz, mert ha nem megyünk be, nem lehet tudni, hogy csak elmaradt az ülésünk, vagy amúgy is sztrájkoltunk volna. Ezt változatos regisztrációs módszerekkel próbálják nyomonkövetni, jól ki kell bogozni, legújabban épp mi a teendő, különben úgy jár az ember, mint a kolléganőm, akit a héten világosítottam fel, hogy ja, akkor ő eddig sztrájkolt. Azzal meg bérmegvonás is jár ám. A sztrájkolók egyre agresszívebbek is amúgy, és kezdik bántani a „sztrájktörőket”. A múltkor egy kolléganőnek, aki be akart menni az épületbe, konkrétan beszóltak az ajtónál álldogálók, hogy „hé, rajtad kívül mindenki sztrájkol” – az az apróság, hogy tanácsi sztrájk volt, a kolléganő meg bizottsági alkalmazott, ergo aznap nem is sztrájkolhatott, nem számít. Meg egyáltalán.

Mindenféle megszorításokat emlegetnek, ködös és ellentmondásos infók vannak arról, hogy mit is akarnak elvenni tőlünk pontosan.  Nem tudom, mennyivel lennék okosabb, ha mindennap szorgalmasan átrágnám magam cirka 3-4 lázító szakszervezeti röpiraton, ami a postaládámban landol (nem rövidek ám, és elég fárasztóak). Amikor néha belenézek, akkor olyanokat látok, hogy lassabb lesz az előléptetés x fokozat fölött. Azaz a 20 éve a mostaniaknál lényegesen könnyebb vizsgával belasszózott, majd folyamatosan előléptetett Gizi néni a titkárnői pozíciójában, ahol bizonyos esetekben még dolgozni se nagyon kell (tisztelet persze a kivételeknek!), viszont garantáltan maradhat nyugdíjig és utána is jól fog élni, csak kicsit később fog még nemtudomhányezer euróval többet keresni.

Mindenesetre szerény véleményem, hogy bármi is lesz, a sztrájk nem fogja megakadályozni , illetve nem élünk mi itt olyan rosszul, hogy olyan eszközökhöz nyúljak, amikkel rosszabbul élők esetében sem szimpatizálok… Már otthon is utáltam, ha nagynéha akadt egy bkv-sztrájk.

Mert ám nemcsak a tisztviselők körében dívik ez, hanem a kiszolgáló személyzetnél is. Sajnos véletlen se ugyanazokon a napokon sztrájkolnak, mint mi, ergo sanszos, hogy pont akkor nem lesz wc-papír, takarítás, dokumentumok bekészítve, kávé az ülésen stb., amikor mi épp dolgoznánk. De az Európai Parlament menzáján még azt is megcsinálták, hogy a konyhások sztrájkja keretében csak lasagne-t lehetett enni, és aki eljutott a pénztárig vele, az elolvashatta, hogy „sztrájk az uniós intézmények ellen”. Mi van?! Az ellen a munkáltató ellen, ahol az ő kvalitásaikhoz képest (nem sorolom, nehogy a végén még én tűnjek faragatlanabbnak náluk ;) ) álomállásuk van? Nem tudom, mennyit is keresnek pontosan, de gyanús, hogy Magyarországon mindegyikük helyére akadna diplomás jelentkező. Arról nem beszélve, hogy az az éhes tolmács/bárkimás akivel kiszúrnak, pont nem tehet arról, hogy mi újság a konyhások bérjegyzékével vagy bármijével.

Hát ez van, itt ez is az élet része. Sztrájkoljon hát, aki gondolja - de nekem talán mindig furcsa marad majd hazagondolni, és elképzelni, mennyivel több oka lenne sztrájkolni máshol, másoknak, és mennyire eszükbe sem jut…