Menjünk már innen

Szeptembertől egészen június végéig nagyon repült az idő. Na de ez a július, hát ez valami rettenetesen vánszorgott, egyenesen taszigálni kellett. A magyar elnökség és az angol felmérővizsga után eleve garantált volt a végkimerülés, a nyári vakációig viszont még egy egész hónapot túl kellett élni. Egy ideig reménykedtem, hogy munka ezalatt már nemigen lesz, de aztán akadt még bőven. Ezen nemigen enyhített az sem, hogy Lengyelország közölte: mosolygós elnökséget szeretne és minden munkacsoport első ülésén mézbort és lengyel édességeket szolgálnak fel :) Némi NYÁR még csak-csak javíthatott volna az összképen, de ilyesmiről itt hetek óta nem beszélhetünk: 11-17 fok közt ingadozunk, és napi szinten esik is. Már meg sem bámulom, akin csizma van, a bőrdzsekim szinte hozzám nőtt, és csak azon ütközöm meg némiképp, amikor még abban is fázom. A túlélést lényegében néhány fergeteges bulinak köszönhetjük, de mostanra többünk szervezete (bámulatos, de tényleg) inkább alvásra, csöndre, valamint napra és vízre vágyik. Társasági eseményeken már hetek óta az a csevegés alapkérdése: „és te mikor indulsz?”. Vágjuk tehát a centit – és ahogy a barátok lassacskán elröppennek, úgy lesz egyre még jobban elege annak, aki még itt van.

Aztán a héten újabb típusú idegi megpróbáltatások elé is néztünk. Történt, hogy egy kolléganőmmel kitaláltuk már jó pár hete, hogy ezen a héten átugrunk Angliába. A csütörtök nekünk szünet (valami belga ünnep), vegyük ki a pénteket, csapjuk hozzá a hétvégét, hurrá, lesz 4 napunk. És hurrá, Eta barátnőm is pont akkor lesz London környékén, majd kirándulunk jókat együtt. A 4-napos víkendre persze mások is rájöttek már előttünk, mondhatni alig dolgozik valaki is pénteken, ergo a mi szabink engedélyezését finoman szólva már nem kapkodták el az illetékesek. Hétfő este még csak vakartuk a fejünket, hogy akkor vegyünk-e vonatjegyet, meg foglaljunk-e szállást szerdától (!). Kedden aztán már a hajunkat is téptük: nekem megadták a szabit, Eszternek meg nem (!!). Hogy ez mennyire végtelenül kedves tőlük. Persze, Etus azért vár, és őt ugyebár nem is láttam, mióta Angliában van… Kicsit fájt a szívem attól, hogy Esztert itthagyjam, de legalább ennyire kerülgetett a gutaütés attól, hogy engedélyezett szabival itt üljek négy teljes napot a közben félig már kiürült városban. Végül a gutaütés győzött :D és egy fél éjszakás egyeztetés, meg a mai melóadag után el is téptem a délibe megvenni a vonatjegyet. Aranyárban persze, meg nem is a legpatentebb időpontokra – ezúton köszönöm a vacakolást az EU-nak… ez a last minute alapon való működés bizonyára a szabimon kívül más, netán fontosabb ügyeknek is rendkívülimód használhat.

No de július, eső, meló, fáradtság, kiszúrás ahol még lehet – egyszer mindennek vége. Holnap reggel irány a csodás Anglia! Aztán jövő hét elején még visszanézek ide Európa szívébe, de előre szólok, hogy leginkább a vakációzós bőröndöm pakolgatásával óhajtok foglalkozni :) Blogbejegyzés sem lesz, mert remélem, nem lesz miről írnom… egészen szeptemberig. Azt már most biztosan tudom, hogy akkor úgyis lesz ;-) Addig meg inkább élőben, veletek… jövő csütörtöktől :)

A reflektorfény vége

Január elseje óta minden reggel úgy kezdődött a Tanácsban, hogy az ember a magyar kultúrtörténeti szőnyegen át sétált be az ülésterembe, magához vett egy Kékkúti Theodora ásványvizet, és jó eséllyel az ülés első szavait (jó reggelt, kérem foglaljanak helyet, kezdenénk, és hasonlók) is magyarul hallotta a teremből. Most vége. Fura, absztrakt mintás lengyel szőnyeg van, az ásványvíz nevét még nem jegyeztem meg, mindenesetre a relégombot gyorsan meg kell találni, mert különben az álmos reggelek első hangjai lengyelül jutnak el az emberhez.

Kis hazánk fél évig volt az EU élén, mi magyar tolmácsok pedig igyekeztünk megtenni, amit csak megtehetünk ez ügyben. Nagyobb volt a tét, mert mindig az elnök hallgatott minket. Több volt a munka, mert mi voltunk a tolmácscsapatban is a felelősök. Mégis, az egészet jobban magaménak éreztem, mert bár a tolmács mindig pártatlan, azért lelkem mélyén nyilván kívántam a sikert Magyarországnak. Az olyan mondatokat valahogy mindig könnyebb volt meggyőzően előadnom, hogy „a magyar elnökség kitűnő munkát végzett, és dicséretet érdemel rendkívüli erőfeszítéseiért”, mint amikor egy-egy frusztrált küldött dühét kellett megfelelően közvetíteni: „nagyon elégedetlenek vagyunk azzal, ahogy a magyar elnökség az egész ülést levezette, meg egyáltalán ahogy az ügyet kezelte”.

Az ülések körül gyakran beszéltünk az elnökökkel és csapatukkal, no meg informálisan, egy-egy bulin vagy rendezvényen is összeismerkedtünk néha az elnökségi csapat némely tagjával, szóval tanúsíthatom: embertelen melót végeztek. Nem ritkán egész éjjel fogalmazták a jogszabályokat, aztán bementek egész napra ülést vezetni.

De meglett az eredmény: van Duna-stratégia, roma-stratégia, lezártuk a csatlakozási tárgyalásokat Horvátországgal, döntöttek a gazdasági válságok megelőzéséről, miközben sürgősségi üzemmódban kellett foglalkozni olyan ügyekkel, mint az atomkatasztrófa, az arab tavasz és a kólifertőzések. Élmény volt kézbe venni egy-egy magyar újságot, és elolvasni, mi mindennél bábáskodtunk ott az üvegfal és a mikrofonunk mögött. És hogy ne csak a hírekből is folyó dolgokat említsük: a kevéssé látványos, de megfeszített háttérmunkát végző tanácsi munkacsoportok a magyar elnökség idején kétszer annyi (!!!) dossziét zártak le sikeresen, mint az előttünk lévő belga félév alatt. Nna, ehhez szóljatok – pedig Belgium valójában legalább két ország (még ha kormánya az épp egy sincs neki) :D

Ne hallgassuk el, voltak persze mélypontok is. Örök emlékem marad például az egyik ülés magyar elnökének a bekapcsolt mikrofon melletti töprengése: „Most pedig megadom a szót… ööö … hogyishívják ezt,... Anglia?!... … … ööö… … … Egyesült Kiráálysááág!!!!” :D

Mélypontok és csúcspontok, sok munka, pluszmunka, nehéz munka… aztán egyszer csak vége lett és ünnepeltünk. Elnökségzáró utcabál, magyar piac a belvárosban, elnökségtemető vacsora a tolmácscsapattal... Utóbbi több dicséretet is bezsebelt az elmúlt félévért, személyes kedvencem az volt, amikor egy vezető magyar politikus ellátogatott a kabinunkba, végignézett rajtunk, és közölte: „az egy heroikus munka, amit itt maguk végeznek”.

Egy hete még nem biztos, hogy ezt mondtam volna, de ma már - nem mellesleg elég alvás és egy otthoni hosszú víkend után - úgy érzem, életreszóló élmény volt az elmúlt félév, és örülök, hogy itt élhettem át. Nagyjából 14 év múlva újrázunk, mármint Magyarország az elnöki székben, és vele a magyar tolmácsok is a reflektorfényben. Addigra már csak átmegyek az angol retúrvizsgán - és akkor már "elnökölhetek" is majd, magyarról angolra. Úgy gyanítom, az is életreszóló lesz, és annak is inkább utólag fogok örülni... ;-)