Megjártuk a Dance Waves-t. Két értelemben is, egyrészt
ott voltunk és egyben hazakerültünk; másrészt meg a kategóriánkban
(jazz-kortárs-modern) sikeresen negyedikek lettünk. Négyből.
De ezen túl csak jót tudok mesélni. Kezdve onnan, hogy
pár éve mit nem adtam volna, hogy egy ilyen válogatottban táncoljak. Aztán,
hogy milyen érzés nem szurkolónak lenni (az is jó), hanem annak, akinek a suli
többi tagjai szurkolnak és ezért Antwerpen északi külterületéig utaznak a dézsából ömlő esőben (szívmelengető).
Folytatva azzal, hogy ügyesek voltunk, tényleg. Olyan ügyesek, hogy Ilse – eddig
is szerettem, de mostmár egyenesen rajongásom tárgya – elment kérdőre vonni a zsűrit,
hogy ezek miért lettek negyedikek!?:) És persze nem mondom, hogy fényes az az utolsó hely, de ha már a másik hármat
jobbnak találták, sokkal jobb, hogy ez úgy történt, hogy egyikünk se bakizott.
Egy icipicit se. Mert akkor rághatná magát az a szerencsétlen, hogy biztos
rajta múlt, mikor nem is. És ránk nem annyira jellemző módon egyszerre is voltunk, a videót visszanézve alig találok késést-sietést. Na, a vezetőtanárok viszont felbátorodtak – hogy min,
az előttem némileg homályos – és Stefanie közölte, jövőre egész nap itt leszünk és
mindenki indul az összes kategóriában, még a hiphopban is (jajj). Fordítva Érdekesen
működik náluk ez a motiváció-dolog.
Az egész nagyon klassz hangulatú volt egyébként. Az autóban
azon szakadoztunk a nevetéstől Antwerpenig, hogy próbáltunk elférni heten (na nem az
enyémben...) és a bukkanók közepette vörösre
próbáltuk lakkozni a körmünket. Az öltözőn meg holland (hollandholland)
csapatokkal osztoztunk, akik engem találtak meg olyan kérdésekkel, hogy hogy
hívják Belgiumban az ilyen meg olyan bajnokságokat – általános volt a derültség,
amikor kelet-európai akcentussal bevallottam, hogy én vagyok itt az egyetlen
nem belga, és egyáltalán versenyt is most látok először :D Nemhiába mondta a kishúgom már
egy régi kép alapján, hogy én nézek ki a csoportban a leghollandabbnak. Ebből a
legszőkébb legalábbis biztos...
Eredményhirdetés után aztán jött az a történet, hogy kb. 20
ember beülne valahova, de egy helyet se ismer a környéken (Merksem, anyone?!), szakad
az eső, mindenki fáradt, és a négy autó közt nagyon nem működik a koordináció.
Nálam akkor beállt az adrenalin utáni kóma, úgyhogy nem állítom, hogy értettem,
miért álltunk két autóval fél órát egy McDonald’s parkolójában. Aztán
kiájulták, hogy gyűljünk Ilkénél és rendeljünk kínai kaját. Ehhez képest azt
sem értettem, miért szédültünk be az első olasz étterembe, ami elénk került.
Akkor még úgy volt, lejönnek az Ilkénél gyűltek is, de aztán mégse.
Erre az étteremben lévők kicsit fejeket vágtak (én nem, nekem már elég volt,
hogy van sör), de elveszhetett ott valami infó, mert meglepetésemre egy nappal
később, balettórán az Ilkénél gyűltek is fejeket vágtak arra, hogy mi meg
étterembe mentünk. Nem baj, a következő versenyig van még egy év helyreállítani
a csapatszellemet. Amúgy ez az a ritka eset, amikor jó a hajszálnyit kilógó külföldinek
lenni, aki szegény biztos nem vágta, ki kivel van, így senki se rója fel neki, hogy hol volt,
vagy hol nem volt.
Az időzítés meg príma volt, mert este 11-kor értem
haza fizikailag kimerülve és sörileg ellazulva, és másnap reggel volt a
tanfolyamközi holland szóbeli vizsga (a háromból a második szint zárása), így
legalább egészen a vizsga előtti órákig hollandul karattyoltam. Ennek már
eredménye is volt: egészen hidegen hagyott, hogy öt percig magyaráznom kell
valamit. Nemhiába lett belőlem tolmács - balerinát játszani meg ráérek esős belgiumi estéken.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése