2015. június 7., vasárnap

A tolmács és a felkészülés


1. Pánik. Kiderült, hogy két napon keresztül toxikokinetikus vizsgálatok részleteiről lesz szó. Mégis honnan fogok én ehhez érteni, teszem hozzá: három nyelven?!

2. Megkönnyebbülés. Óh, küldtek egy linket, ahol többszáz oldalnyi anyag van. Legördül a nagy kő: mire ezt végigböngészem, mindent tudni fogok. Valószínűleg nem is lesz erre az egészre szükség, amit ide felhánytak, de ez legyen a legkisebb baj! Mindet meg fogom tanulni, kívülről, ahogy van! (Ebben a szakaszban tényleg ezt képzeljük.)

3. Pánik. Megpróbáljuk kinyomtatni az anyagokat, és úgy a hatvankettedik oldalnál, amikor még a fájlok harmadát se nyitottuk ki, feltörnek a kétségek. Vajon a többi is ilyen hosszú lesz?! Nem biztos, hogy mindent végig fogok tudni olvasni... meg egyáltalán, ennyit nyomtatni... de ha nem nyomtatom ki, még annyira se fogom végigolvasni... Mi lesz ha pont arról beszélnek legtöbbet, ami kimaradt?!

4. Megkönnyebbülés. Itt a hétvége, vastag irathalom az asztalunkon, párunk is elfoglalta magát valamivel. Minden adott, most majd mégiscsak pengék leszünk. Mármint takarítás, bevásárlás, salátagyártás és táncpróba után (a halogatás szakasza).*

5. Pánik. Eközben valahogy vasárnap lesz. Alternatív módszereket kell keresni. 
Megkérdezzük a kollégát, ő hol tart (neki se fogott), próbálunk rendet rakni a fájlok közt legalább a gépen, és elhatározzuk, hogy visszük a laptopot a kabinba, és majd jó gyorsan kikeressük, ami épp kell (ezt minden egyes bevetés előtt elhisszük). Végül az utolsó pillanatban rákapcsolunk, csinálunk egy teát, nekiülünk „legalább a kulcsszavakat tudjam” felkiáltással, mintegy reményvesztetten, ám másfél óra alatt hirtelen annyit tanulunk, amennyit az elmúlt négy napban terveztünk. Fél éjjel kétségek közt vergődünk, hogy elég lesz-e.

6. Megkönnyebbülés. A munkanap végén, a mikrofon kikapcsolása után újra látjuk, amit ilyenkor mindig: a megtanult mennyiség egyszerre nem elég és elég. Mert úgyis lesz, amit a háromszáztizenöt oldalból is kihagytak. Lesz, ami benne volt, de úgy ejtik ki, hogy úgysem ismernénk fel, ha egy hétig mantráztuk volna naponta háromszor. A kínos pillanatok a jobb/rosszabb felkészülésünkön kívül még száz okból áradnak: beszédhibás, mikrofon mellé motyogó, bolgár akcentusú előadó, a kabinajtót csapkodó pincér, a kabinból egyáltalán nem is látható ppt-prezentáció, köhögő kolléga, hadarva felolvasott osztrák körmondatok, hogy csak párat mondjak. De a rutin, a technika, na meg a last minute felkészülési hajrá általában ellensúlyozza ezeket. Jó esetben észrevehetetlenné kendőzi –  ez maga a sikerélmény, amiért az egészet csináljuk.

* ez a blogbejegyzés is egy ilyen hétvégén készült el...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése