Showtime

Tudni kell, hogy gála Ekszplósön Densz-éknél eleve csak kétévente van. Ezt idekerülésemkor nem értettem, most már viszont nem csak hogy értem, egyenesen helyeslem is...

Aki emlékszik a Laukrisz-gálák előtti őrületre, az nyugodtan szorozza hárommal. Kezdjük ott, hogy háromféle órám van, három külön tanárnál: kliptánc, kortárstánc, meg egy latin funk nevű valami, csemegének meg benne vagyok a demo team-nek/fellépőcsoportnak becézett válogatottban is (ide még a legelején, ismeretlenként vizsgáztam be magam valami vakszerencsével, azóta is nagy erőkkel próbálok úgy csinálni, mintha vágnám a dolgot). A gálán minden csoport kettőt táncol, azaz esetemben 8 produkció a penzum. Egyből kidumáltam ugyan magam, de aztán kiderült, hogy a demósokkal előveszünk egy tavalyit még pluszba, ergo maradt a 8. Ennyi koreográfiát a szinkrontolmácsolás terhelte agyamnak akkor is elég lenne észben tartani, ha időben nekifogtunk volna a felkészülésnek. De nem, itt ugye az a divat, hogy show-ra gyúrni február előtt nem kezdünk, a legideálisabb pedig, ha négy héttel az esemény előtt még szinte semmit nem tudunk. Ettől aztán még a híresen nyugodt és laza belgáknak is felmegy az adrenalinszintje. Kedd este azt hittem, elértük a mélypontot, amikor kiderült, hogy még majdnem egy egész számot meg kell tanulni, miközben 2 óránk van a gáláig. Ekkor ketten összevesztek a vezetőtanárral, másik ketten elképzeltük ahogy tehetetlenül égünk a színpadon és majdnem sírva fakadtunk, a fél banda bepánikolt és azt a három lépést se tudtuk, ami addig már ment. De nem, az igazi rémület csak másnap jött, amikor a magas szintű migrációs munkacsoporti ülés ebédszünetében a vezetőtanár rám küldött egy üzit, hogyaszongya: „beszélni akarok veled, hívhatlak?”. Ezt a megdermedést azért képzeljétek el... (még jó, hogy a lasagne-mat előbb megettem, mint hogy ránéztem a telefonomra!). Miután végigpörgettem, mi lehet a leghorrorisztikusabb, amit elő fog adni, szerencsére kisült, hogy legalább nem rám volt legjobban kiakadva, és sikeresen meg is nyugtattam valamennyire (kérdezem, engem ki nyugtat meg és mikor).

De a drámákat félretéve, három tanár és nyolc tánc már pusztán logisztikai szempontból is izgalmas. Mivel nincs két csapattárs, akinek pont egyforma lenne az órarendje, azaz ugyanazokban a számokban táncolna, a gálaműsor alapból összerakhatatlan anélkül, hogy helyenként valakinek ne egy számnyi ideje legyen majd átöltözni. És ha még csak öltözni kéne, de csak az én három tanárom a különböző produkciókhoz kb. ötféleképp akarja a sminket és a hajat is. Szívesen megkérdezném őket, vajon komolyan gondolják-e a mai levelüket, miszerint amikor nettó 5 percem lesz lekotródni a színpadról, elverekedni egy szűk és tömeges folyosón az öltözőig, tetőtől talpig átvedleni (ilyen top, olyan kisgatya, harisnyák le-fel stb.) és visszaérni a színpad széléhez az épp megfelelő oldalra, úgy hogy közben se levegő, se egy korty víz, akkor ezalatt a szemem is sminkeljem át mondjuk füstös feketéből ártatlan világoskékre, meg még dobjak össze egy laza kontyot?!  Attól tartok (szerencsére?) ezt a kérdést holland nyelvi hiányosságaim okán nem tudom olyan formába önteni, amilyenbe kedvem lenne ;)

Aztán a helyzet gyors javulásnak indult. Egyrészt, mivel a vezetőtanár beígért még egy extra próbát, de leginkább mivel szerda este spontán buliztunk egyet a csapattal – az egyik lánynak szülinapja volt, és kibérelt egy kocsmát Zaventemben. Először máshova akartam aznap menni, aztán a kedd este után leginkább sehova se vágytam, végül meg mégiscsak ott kötöttem ki. Rohanás volt persze, mert előbb extra próba (mi más) négy faluval odébbi tornateremben (hol máshol). Gondoltam, sebaj, ezek úgyse öltöznek ki sose, gyorsan el tudok indulni. Vacsorázni se maradt idő, megintcsak sebaj, ezek nem is isznak rendesen és nem is maradnak sokáig, egy sör és jövünk haza. Úgy éreztem, már totál felvettem a ritmust és laza voltam, ahogy vászoncipőben vártam őket a főtéren. Ehhez képest ezúttal úgy látszik, még rájuk is rájuk fért a kirúgás a hámból. Mindenki talpig csinin magassarkúban jött, egész éjjel megállás nélkül ivott és táncolt (én csak pislogtam),  hajnali fél 4-kor (!) még én éreztem kellemetlenül magam, hogy hazajövök, minthogy harmadik napja nem aludtam és a gyomrom is ki akart lyukadni. De sebaj, a lényeg, hogy lazítottunk: a szigorúbb tanárok nem voltak jelen, így egymás szavába vágva pletykáltuk ki a különböző órák és koreográfiák okozta kínjainkat. Mindenki megnyugodott, hogy jaj de vicces, a többi órán is ez az őrület megy, és persze egyre nagyobbakat nevettünk az egészen.

Közben meg néha elgondolkodtam. Hihetetlen, hogy eltelt két év azóta, hogy sóvárogva ültem a nézőtéren, és közéjük vágytam. És hogy akiket akkor még ismeretlenül csodáltam, és csak reménykedtem, hogy befogadnának külföldiként, azokkal azóta milyen jóban vagyok, mennyi összekacsintásunk, fellépésünk és közös élményünk volt, és most már együtt leszünk a nagy gálán a rivaldafényben. Amikor ebbe belegondolok, nem bánom, hogy nem adják ingyen. Megéri.

Próbálunk

Bulizunk

Egy kis reklám - lehet jönni szurkolni!