Még egyszer Luxembourgról, meg egy kicsit Trierről

Október lévén megint ingajárat van Luxembourgba. Ez a projekt változó elegye az osztálykirándulás- és a munkatábor-feelingnek, most épp az utóbbiból jutott több. Több egyéni rekordot is megdöntöttem: egyrészt öt egymásutáni luxembourgi nap, másrészt ez egyben ugyanennyi tanácsüléses nap is (miniszterek, a normál terhelés kb. háromszorosa), harmadrészt az egyik nap 8 és fél órát sikerült szünetmentesen szinkrontolmácsolnunk. Illusztrálom is friss ma reggeli fotóval, hogy lássátok, mindez alábbi kies helyen zajlik:

Az öt napból egyen se ebédszünet, se ebéd nem volt, csak úgy lazán ment az ülés hajnali fél 9-től délutánig. Aztán egy másikon ebédszünet nem volt ugyan, de ebéd azért igen. Ez persze ne tévesszen meg senkit. A kaja hideg, legalábbis mire oda jutsz, hogy egyél, biztosan az, és amúgy is nagyítóval kell keresni a tányéron. Aztán az ebéden csak két kolléga van kabinonként, tehát az idő felében eleve dolgozol. A pincérek ki-be járkálnak, csapkodják a kabinajtót, csörögnek az étkészlettel, és még beszélni is képesek, miközben neked be van kapcsolva a mikrofonod, a miniszter meg jogosan nem arra lesz kíváncsi, hogy nem kérsz bort és hagyjanak már békén. Kedvencem az volt, amikor egy ilyen jelenet közben még egy tele szájjal dolgozó angol kolléga produkciójából kellett volna megfejtenem, mit beszélhet az olasz elnök. Na és akkor egyél is, mert este kitudjahányig nem jutsz szünethez. A legjobb stratégia előre megállapodni egymás közt az asztalra készített menü alapján, hogy ki melyik fogást akarja tutira megkaparintani, azalatt a másik dolgozik. Addig működött is, hogy a lazacos előétel a kollégáé, addig dolgozom, majd ha megette cserélünk, ide meg jöhet a következő. Csak aztán mire végre délután 3 körül betalál a csirke a fülkébe, és a nyolckor elfogyasztott reggeli óta ötvenhárom éhhalálközeli élményem volt, akkor megszólal Ausztria, majd Németország. A kollégának nincs németje, tehát az eddigi félórán túl csinálhatok még negyedórát, közben anyatigrisként kapaszkodva a csirkés tányérba, mielőtt kivágódik vele a pincér, gondolván, ez itt nem kéri a főételt se.

Aztán olyan is volt, hogy kaptunk ebédszünetet, de az is használhatatlan volt. Aznapra épp eljutottunk odáig, hogy találkozzunk Mónikámmal, akit még a tolmácsképzőből ismerek és bár Luxembourgban dolgozik, négy év alatt nem sikerült összefutnunk. Nademajdma, hurrá ebédszünet.  Battyogok a kijárathoz, erre látom, hogy kutyásrendőrök lezárták az egészet. Se ki, se be. Nem, nem tudják, meddig. (A nap nyertese a konferenciaközpont menzája...) Ilyenkor nagyon elegem tud lenni, és pár percig az a fura érzésem támad, hogy elcserélném ezt egy jelentéktelen, unalmas munkahelyre, ahol viszont nem érnek ilyenek mert senki nem akar ott tüntetni vagy bombát robbantani vagy fene tudja.

Már belenyugodtam, hogy Mónit ismét nem látom, de aztán kegyesebbre fordult a sors ott a hegytetőn. Hétfőre csak egy miniszteri ebédre kellettem – előtte meg is ebédeltem okosan – utána szabadfoglalkozás volt a másnapi pénzügyminiszteri történetig. Így aztán átugrottam Németországba, ő ugyanis Trierben lakik, így végre találkoztunk is, meg még városnézés is akadt, ráadásul igazi szép helyen – a fent leírtak után nagyon tudtam értékelni mindent, a welcome pezsgőtől a privát idegenvezetésen és a vacsin át eddig a látványig (köszi Móni mégegyszer!):

Sőt, azóta már megint az a helyzet, hogy most egy ideig Belgiumot is nagyon tudom értékelni... Mire meg elfelejteném, jön az áprilisi luxembourgi szezon, hogy emlékeztessen :)