A határátkelős íráshoz

Többé-kevésbé rendszeresen olvasom a Határátkelő blogot, és kíváncsian vártam, lesz-e egyszer Brüsszelről szóló poszt. Most lett, sőt, egész találó írás. Pár dolgot hozzáteszek alább, de először aki nem látta volna:

http://hataratkelo.blog.hu/2014/10/09/az_eu_szive_legendak_mogott_a_valosag

Sóhaj. Hát igen. Ha úgy nézzük,

ez az eurobuborék nem más, mint egy huszonnyolc országból rekrutált tömeg, ami a sok nemzetiség és nyelv, meg a kék alapon sárga csillagos mappák/esernyők parádéja ellenére valahogy mégis meglehetősen szürke olvasztótégely tud lenni. Munkadokumentumok, business öltözékek, szögletes keretes szemüvegek, kávészünetek, bioebédek fölött tragikus nemzetköziangolul folytatott networking csevejek végtelen folyama. Elképesztő mennyiségű policy officer ül teljesen egyforma irodákban (úgy tudom, csak a Bizottságnak 80 épülete van csak Brüsszelben), közülük a legszerencsétlenebbek fizetetlen gyakornokok, a közepesen szerencsések lobbicégeknél robotolnak, a legszerencsésebbek pedig az uniós intézményeknél. Esténként kiáramlanak a Luxembourg tér teljesen egyforma bárjaiba, hétvégéken meg nagyjából felszívódnak, haza, vagy máshova. Mivel az irodaiak nagy része nem is állandó szerződéssel van itt, sok ismerkedés úgy kezdődik: „és te meddig vagy?”. Tényleg átjáróház van, a búcsúdrinkek mindennaposak, egy átlagos barátság állítólag két évig tart (ezt évekkel ezelőtt, még otthon mondta nekem egy itt dolgozó irodai).

Nem irodán dolgozom, úgyhogy elvileg nem tudhatom. De vajon

Magyarországon dolgozni egy átlagos munkakörben mennyivel nagyobb sikerélmény? Vagy akár – és ezt Londonimádatom dacára mondom – a londoni pénzügyi vállalatok irodatömegében lévő ezerkétszázkettedik képernyő előtt ülni, és azon bámulni a táblázatokat, vajon tényleg izgalmasabb? Annyiban esetleg, hogy a versenyszférában ott van a létbizonytalanság: lehet, hogy másnap nincs munkahelye az embernek – na most ez jobb lenne, mint az, hogy tervezhető időre (x év, vagy állandó szerződésnél amíg maradni szeretnél) van jól fizető irodai munkád? És vajon ha megkérdezünk 100 szembejövőt az utcán, bárhol Európában, hányan mondanák azt, hogy a munkájuk sikerélményt ad nekik, általában örömmel mennek be és nem érzik kizsigerelve magukat? Nem sokan, és arányuk valószínűleg még alulmúlná az EU-s irodai dolgozókét. Máshol éhbérhez, fizetetlen túlórákhoz, leépítésekhez kell jó képet vágni, nincsenek olyan bőkezű juttatások, családosoknak részmunkaidő és miegyéb, mint itt; az unalmas, lélekölő munkák ellenben pont ugyanígy hemzsegnek. Ami meg Brüsszelt, mint várost illeti, én aztán tényleg nem szeretnék itt lakni – de az emberek nagy tömegeire gondolva, tényleg annyian lennének boldogabbak mondjuk csak mert Frankfurtban, Pozsonyban, Szicílián, Göteborg-alsón vagy Bakonybél-felsőn élnek? A szerintem fantasztikus Budapestet hány ott lakó szidja, átjáróháznak meg a többi igazi európai nagyváros is átjáróház. Na és ott van a Descendants című film is, ahol az ötödik percben kíméletlenül közlik a nézővel, hogy a szívfájdalom még Hawaii-on is szívfájdalom.

Úgyhogy valószínűleg mindenütt az áll, 

hogy az embernek magának kell megteremtenie azt a kis világot, amiben jól érzi magát. Ahogy a posztoló is írja, hobbikkal például. A barátságokat és kapcsolatokat illetően már nem teljesen értek egyet vele: szerintem az eurobuborékban és másutt is az számít, mennyi energiát fektet az ember ezekbe. Esetleg mások a nehézségek itt, mint ott, itt több a változás, de a lényeg ugyanaz. És nem minden belga utál minket. A hobbim kapcsán szerzett belga barátaimat inkább nem érdekli a munkám, mintsem hogy eszébe jutna utálni érte – hozzáteszem, ehhez biztos az is kell, hogy az ember ne akkora arccal menjen le egy táncpróbára, hogy messziről ordítson róla, külföldi és mennyivel többet keres, vagy milyen fontosnak érzi magát mert épp magáról Junckerről próbálta meg aznap kitalálni, mit akarhat mondani. A szürke, kényelmes, unalmas létbiztonságot okosan is ki lehet használni: ha valaki nekifog, hogy a fennmaradó energiáit élményekre, kapcsolatokra, tanulásra, utazásra váltsa, akkor biztosan boldogabb lesz a végén, mintha egyáltalán semmilyen energiája nem maradna egy afféle igazán rossz munkahely miatt. Neki kell fogni.

És a tolmácsoknak azért más is.

Egyrészt maga a munka miatt – és erről még a Határátkelő cikke is megemlékezik:

„az egyik legtiszteletreméltóbb, mert legnehezebb munka a szinkrontolmácsoké”.

Nna, végre hogy már ilyen objektíve ki lett mondva!!! ;)

Szóval, mi nem (annyira) unatkozunk. Persze, azért ismerősek az ott leírtak. Nálunk is gyakoriak azok a napok, amikor se csillogás, se nagy emberek, se tévébe kerülő döntések; hanem mondjuk arról vitatkoznak fél napig nagyon unalmas arcok, hova kerüljön egy számadat egy bizonyos növényegészségügyi tanúsítvány tizenkettes mellékletének a hetedik táblázatában, vagy netán csak hat táblázat legyen inkább. De aztán vannak azok a napok is, amikor Angela Merkelt tolmácsol az ember. Vagy épp a világ valamelyik aktuális konfliktusáról szóló magas szintű, azonnali határozatot hozó ülést, ami mire hazaérünk, dől a hírekből. Sosem felejtem el a holland miniszter kvázi gyászbeszédét a legutóbbi légikatasztrófa után, ahol majdnem elsírtam magam, de végig segített az érzés: az üzenet azt érdemli, hogy százhúsz százalékot adjak. Ha az ilyen napok jól sikerülnek, akkor semmi mást nem szeretnénk csinálni egy ideig.

A másik, ami nálunk nem hasonlít az irodavilághoz, az a csapat. A tolmácsok nagy része nem csak a pénz miatt van itt, hanem azért is, mert szereti ezt a munkát.  Nem véletlen, hogy nálunk a legalacsonyabb a mobilitás a Bizottságon belül: mi nem váltunk kétévente főigazgatóságot, a legtöbb kollégám innen szeretne majd nyugdíjba menni, és nem idősek ám (úgyhogy valószínűleg a nyugdíjba menős partik is mások lesznek). Ebből az következik, hogy mindenki nagyon vigyáz a teamre és a jó hangulatra: esélyes, hogy évek múlva is egymás mellett ülünk, és még  több ezer nehéz pillanatban segítjük majd ki egymást. Nem szólva arról a kellemes mellékhatásról, hogy ha tolmácsok jönnek össze, akkor nem tragikus nemzetköziangolul, hanem igazi beszélgetést is engedő angolul telik az este ;)