Többé-kevésbé rendszeresen olvasom a Határátkelő blogot, és kíváncsian vártam, lesz-e egyszer Brüsszelről szóló poszt. Most lett, sőt, egész találó írás. Pár dolgot hozzáteszek alább, de először aki nem látta volna:
Sóhaj. Hát igen. Ha
úgy nézzük,
ez az eurobuborék nem más, mint egy huszonnyolc országból rekrutált tömeg,
ami a sok nemzetiség és nyelv, meg a kék alapon sárga csillagos mappák/esernyők
parádéja ellenére valahogy mégis meglehetősen szürke olvasztótégely tud lenni. Munkadokumentumok, business öltözékek, szögletes keretes szemüvegek, kávészünetek, bioebédek fölött tragikus
nemzetköziangolul folytatott networking csevejek végtelen folyama. Elképesztő
mennyiségű policy officer ül teljesen egyforma irodákban (úgy tudom, csak a
Bizottságnak 80 épülete van csak Brüsszelben), közülük a legszerencsétlenebbek
fizetetlen gyakornokok, a közepesen szerencsések lobbicégeknél robotolnak, a
legszerencsésebbek pedig az uniós intézményeknél. Esténként kiáramlanak a
Luxembourg tér teljesen egyforma bárjaiba, hétvégéken meg nagyjából
felszívódnak, haza, vagy máshova. Mivel az irodaiak nagy része nem is állandó
szerződéssel van itt, sok ismerkedés úgy kezdődik: „és te meddig vagy?”. Tényleg
átjáróház van, a búcsúdrinkek mindennaposak, egy átlagos barátság állítólag két
évig tart (ezt évekkel ezelőtt, még otthon mondta nekem egy itt dolgozó
irodai).
Nem irodán dolgozom,
úgyhogy elvileg nem tudhatom. De vajon
Magyarországon dolgozni egy átlagos munkakörben mennyivel nagyobb sikerélmény?
Vagy akár – és ezt Londonimádatom dacára mondom – a londoni pénzügyi vállalatok
irodatömegében lévő ezerkétszázkettedik képernyő előtt ülni, és azon
bámulni a táblázatokat, vajon tényleg izgalmasabb? Annyiban esetleg, hogy a
versenyszférában ott van a létbizonytalanság: lehet, hogy másnap nincs
munkahelye az embernek – na most ez jobb lenne, mint az, hogy tervezhető időre
(x év, vagy állandó szerződésnél amíg maradni szeretnél) van jól fizető irodai
munkád? És vajon ha megkérdezünk 100 szembejövőt az utcán, bárhol Európában,
hányan mondanák azt, hogy a munkájuk sikerélményt ad nekik, általában örömmel
mennek be és nem érzik kizsigerelve magukat? Nem sokan, és arányuk valószínűleg
még alulmúlná az EU-s irodai dolgozókét. Máshol éhbérhez, fizetetlen túlórákhoz,
leépítésekhez kell jó képet vágni, nincsenek olyan bőkezű juttatások, családosoknak
részmunkaidő és miegyéb, mint itt; az unalmas, lélekölő munkák ellenben pont
ugyanígy hemzsegnek. Ami meg Brüsszelt, mint várost illeti, én aztán tényleg nem
szeretnék itt lakni – de az emberek nagy tömegeire gondolva, tényleg annyian lennének boldogabbak
mondjuk csak mert Frankfurtban, Pozsonyban, Szicílián, Göteborg-alsón vagy Bakonybél-felsőn
élnek? A szerintem fantasztikus Budapestet hány ott lakó szidja, átjáróháznak
meg a többi igazi európai nagyváros is átjáróház. Na és ott van a Descendants
című film is, ahol az ötödik percben kíméletlenül közlik a nézővel, hogy a szívfájdalom
még Hawaii-on is szívfájdalom.
Úgyhogy valószínűleg
mindenütt az áll,
hogy az embernek magának kell megteremtenie azt a kis világot, amiben jól érzi
magát. Ahogy a posztoló is írja, hobbikkal például. A barátságokat és
kapcsolatokat illetően már nem teljesen értek egyet vele: szerintem az
eurobuborékban és másutt is az számít, mennyi energiát fektet az ember ezekbe.
Esetleg mások a nehézségek itt, mint ott, itt több a változás, de a lényeg ugyanaz.
És nem minden belga utál minket. A hobbim kapcsán szerzett belga
barátaimat inkább nem érdekli a munkám, mintsem hogy eszébe jutna utálni érte –
hozzáteszem, ehhez biztos az is kell, hogy az ember ne akkora arccal menjen le
egy táncpróbára, hogy messziről ordítson róla, külföldi és mennyivel többet
keres, vagy milyen fontosnak érzi magát mert épp magáról Junckerről próbálta
meg aznap kitalálni, mit akarhat mondani. A szürke, kényelmes, unalmas létbiztonságot
okosan is ki lehet használni: ha valaki nekifog, hogy a fennmaradó energiáit élményekre,
kapcsolatokra, tanulásra, utazásra váltsa, akkor biztosan boldogabb lesz a
végén, mintha egyáltalán semmilyen energiája nem maradna egy afféle igazán
rossz munkahely miatt. Neki kell fogni.
És a tolmácsoknak
azért más is.
Egyrészt maga a munka miatt – és erről még a Határátkelő cikke is megemlékezik:
„az egyik legtiszteletreméltóbb, mert legnehezebb munka a szinkrontolmácsoké”.
Nna, végre hogy már ilyen objektíve ki lett mondva!!! ;)
Szóval, mi nem (annyira) unatkozunk. Persze, azért ismerősek az ott leírtak.
Nálunk is gyakoriak azok a napok, amikor se csillogás, se nagy emberek, se tévébe
kerülő döntések; hanem mondjuk arról vitatkoznak fél napig nagyon unalmas arcok,
hova kerüljön egy számadat egy bizonyos növényegészségügyi tanúsítvány
tizenkettes mellékletének a hetedik táblázatában, vagy netán csak hat táblázat
legyen inkább. De aztán vannak azok a napok is, amikor Angela Merkelt tolmácsol
az ember. Vagy épp a világ valamelyik aktuális konfliktusáról szóló magas szintű,
azonnali határozatot hozó ülést, ami mire hazaérünk, dől a hírekből. Sosem
felejtem el a holland miniszter kvázi gyászbeszédét a legutóbbi légikatasztrófa
után, ahol majdnem elsírtam magam, de végig segített az érzés: az üzenet azt
érdemli, hogy százhúsz százalékot adjak. Ha az ilyen napok jól sikerülnek,
akkor semmi mást nem szeretnénk csinálni egy ideig.
A másik, ami nálunk nem hasonlít az irodavilághoz, az a csapat. A tolmácsok nagy része nem csak a pénz miatt van itt, hanem azért is, mert szereti ezt a munkát. Nem véletlen, hogy nálunk a legalacsonyabb a mobilitás a Bizottságon belül: mi nem váltunk kétévente főigazgatóságot, a legtöbb kollégám innen szeretne majd nyugdíjba menni, és nem idősek ám (úgyhogy valószínűleg a nyugdíjba menős partik is mások lesznek). Ebből az következik, hogy mindenki nagyon vigyáz a teamre és a jó hangulatra: esélyes, hogy évek múlva is egymás mellett ülünk, és még több ezer nehéz pillanatban segítjük majd ki egymást. Nem szólva arról a kellemes mellékhatásról, hogy ha tolmácsok jönnek össze, akkor nem tragikus nemzetköziangolul, hanem igazi beszélgetést is engedő angolul telik az este ;)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése