Búcsú

Tegnap vacsizni voltunk a magyar tolmácskollégákkal. Vidám este volt, pedig szomorú apropóból: nyugdíjba megy egy kollégánk. De nem akármilyen. Olyan, aki megérdemel egy blogbejegyzést.

Én csak úgy meséltem otthon róla mindig, hogy ő itt „mindenki nagypapája”. Reggel, ha ugyanarra az ülésre voltunk beosztva, már úgy jelent meg, hogy kezében a szószedet minden kollégának a megfelelő nyelveken (!), a víz, már beszélt az elnökkel arról, hogy mire is számíthatunk aznap (sőt, össze is barátkozott vele), na és mindig volt nála plusz átalakító (a saját fülhallgatók használatához kell), csak hogy kisegíthesse a kollégákat. Mikor lett végre profi saját fülesem, nem tudtam, hogy ahhoz ilyen kütyü kell, úgyhogy igénybe is vettem a felajánlását – ezután a következő ülésre hozott nekem egy vadonatúj, gyári darabot, örökbe. Aztán egy hazautazós péntekem ebédszünetében ragaszkodott hozzá, hogy megtanít online becsekkolni a malévre: aznap este csak ennek köszönhettem, hogy elértem a gépemet. Ebédszünetekben pedig – az európai tanácsi menza állandó színfoltjaként – tanulságos mesedélutánokat tartott az épp aznap összeverődött kollégáknak a francia nyelv rejtelmeiről, a brüsszeli közbiztonságról és az itteni élet egyéb alapvető kérdéseiről. Apropó: amikor megtudta, hogy egy kolléganőnknek a reggeli géppel kell hazamennie, hajnalok hajnalán megjelent az illető ajtaja előtt, és kikísérte a reptérre, „mert Brüsszel veszélyes, sötétben egyedül nem mászkálunk!” Egy másik ilyen menzai ebéd mellett tartott, januári előadása pedig arról szólt, hogy a belgáknál a marcipán karácsonyi cikk, és figyeljünk, mert januárban leárazzák, hatalmas darabokat lehet kapni centekért. Úgy mellékesen megjegyeztem, hogy de jó, szeretem, majd akkor veszek is. Rákövetkező hétfőn csörgött a telefonom, hogy 15 perccel az ülés kezdete előtt találkozzunk az átriumban, ahol is átadott két félkilós marcipántömböt, hogy ő azt nekem hozta (még jó, hogy nem vettem :D ) A kollégáim, akik sokkal régebb óta dolgoztak vele, biztosan tudnák folytatni a sztorizást, de azt hiszem, a lényeg ennyiből is látszik.

Ma repülőre ül, és hazamegy. Hiányozni fog :(

Jutalomjáték: Sportminiszteri ülés Magyarországon

A magyar elnökségnek akadnak néha extra örömei is, ilyen az a néhány ülés, amit júniusig Magyarországon tartanak. Na persze kell egy adag szerencse hozzá, hogy az ilyen missziókra pont be is osszák az embert. Nekem eddig egyet sikerült megnyernem: a héten sport-konferencia és sportminiszteri ülés zajlott három napig, ráadásul hétfőtől, azaz prímán elékapcsolható hétvégével. Juhééé:))) 2 napot Budapesten töltöttünk a Corinthia Royal szállóban, a 3.-at pedig Gödöllőn, az EU-elnökségi központban. Mikor megláttam a beosztásomban, madarat lehetett volna fogatni velem, aztán a vigyorom lehervadt némiképp, amikor idővel odabiggyesztették, hogy Head of Team is leszek.

Aki misszión Head of Team, az szinkrontolmács, csapatvezető (ööö, óvodapedagógus…), rendezvényszervező, hostess, telefonközpontos, logisztikai szakember, fényképész és még ki tudja, mi minden egy személyben. El sem tudjátok képzelni, mi mindennel kellett foglalkoznom ez alatt a 3 nap alatt.  Spéci badge-eket és gödöllői transzferbuszt intéztem, kormányszóvivőt győzködtem a tolmácsok ebédidejéről, nyomoztam az olasz delegáció után, nyomást gyakoroltam a tévésekre, hogy húzzanak el a kamerájukkal a kabinok tűzvédelmi menekülési útvonalából, szerelőt kerítettem a német kabin rosszul záródó ajtajához, és ha mindez nem lett volna elég az amúgy is egész embert igénylő szinkrontolmácsolás mellé, még a kollégák végtelen, kiapadhatatlan kérdésáradatát is kezelnem kellett. Döbbenetes, hogy angol, francia és német, sok esetben 20-30 éve a pályán lévő, több versenyvizsgát megjárt kollégák miként képesek óvodás szintre kerülni, amint kiszabadulnak Brüsszelből. Nem tudom elképzelni, mi ébreszthette bennük a gondolatot, hogy pusztán azért mert Head of Team vagyok, bizonyára tudom, melyik kijárathoz fog állni a transzferbusz, milyen töltelék van a süteményben, lesznek-e francia újságírók a sajtótájékoztatón, és a kedvencem: miért van olyan messze a női mosdó?(!!!) Az meg minden értelemben a vég volt, amikor negyed órája álltunk egy helyben a buszra várva, de amint az megérkezett, azonnal jelentkezett nálam a francia kabin egyik 50-es férfi tagja, hogy akkor ő most elmegy mosdóba… Teljesen olyan volt, mintha egy utazási iroda helyi képviselője lennék, akinek egy szertelen, önmagából kifordult turistacsoportot kell valahogy egyben tartani az elutazásig. Sebaj, míg én csendben őszültem, mások úgy érezték magukat, mint valami vállalati üdülésen, szóval az átlagos hangulat azért jó volt!

És hát jutalmak is jártak a dologgal: egyrészt fizetett hazarepjegy, sőt egyenesen business osztályú :) Én ezt egyébként nem tudtam előre, és barimódra csodálkoztam, amikor az online check-innél nem engedett a  4. sornál hátrébb ülni :D A business class azért nem rossz dolog, különösen a Brussels Airlines-nál, ahol az ilyen jegyhez nem csak meleg étel jár, hanem még finom is! És akkor arról a jutalomról még nem is beszéltünk, hogy ezt a munkát otthon végezni, hááááát, azt kell mondjam, már túl jó érzés volt! Valahol végig sajnáltam közben, hogy csak három nap jut belőle, és nem tarthat örökké – egye fene, még az óvodás kérdéseket is vállalnám, ha cserébe Brüsszel helyett visszakapnám Budapestet ugyanehhez a pozícióhoz :S

A gödöllői elnökségi központ pedig egy élmény. A kastélyt és a hozzá tartozó lovardát álomszépen helyreállították, és mindenre gondoltak a berendezésnél: ami nekem nagyon tetszett, hogy a delegációk is saját irodákat kaptak (kettesével – ha lett volna időm, olyan szívesen megnéztem volna, melyik országot melyikkel ültették egy szobába, barátkozni :D), nekünk tolmácsoknak meg volt egy külön termünk számítógépekkel, nyomtatókkal, üdítőkkel, szendvicsekkel/sütikkel, sőt az ebédet is ott szolgálták fel. Minden, amit az elnökség intézett, profi volt – és amikor végigmentem a gyönyörű folyosón, ahol képekben látható a magyar történelem, és mosolyogva jött szembe 27 tagállami delegáció, az bizony eltöltötte a kis szívemet büszkeséggel. És egyszer csak azon kaptam magam, hogy már nem bántam a Head of Team-séget, mert láttam: megéri a sok-sok kemény munka. Csak pár hónapra vagyunk Európa élén, és jó lesz majd úgy visszaemlékezni, hogy ott voltunk és mindent megtettünk a sikerért.

Tízből tíz az nulla

Mostanában a magyar elnökség és egyéb munkaköri örömök mellett fogászati küzdelmeket is vívok. Ezekkel eleinte nem akartam a kedves olvasóimat untatni, de olyan sztori kerekedett a dologból, amit mégiscsak megosztok inkább, mindenki okulására.

Úgy kezdődött, hogy gyanútlanul bejelentkeztem kontrollra egy brüsszeli magyar fogorvoshoz, panaszom nincsen, de ugyan nézzen már rá a fogaimra, hogy minden rendben-e. A diagnózis: van 10 (azaz tíz) lyukas fogam – pár új, pár helyen meg a tömések mellé van lyukadva. Olyan fogkövem van, hogy hajjajj, már látja is a kezdődő ínygyulladást, aztán több helyen csiszolni kellene, a gyökérkezelt fogamra koronát kellene tenni, na meg ki kéne műteni a bölcsességfogaimat.

Aki ismer és tudja, hogy nekem kis túlzással az is fáj, ha belenéznek a számba, az el tudja képzelni, milyen merev rémületben éltem napokig. Teljesen minimál üzemmódban működtem, addig volt jó, amíg tolmácsolni kellett, mert akkor kénytelen voltam odafigyelni, ez viszont nehéz volt úgy, hogy az éjszakáimat alvás helyett fogászati fórumok rémtörténeteinek olvasgatásával töltöttem.

Egyetlen szerencsém, hogy a fenti menünek nem fogtunk neki ott helyben, hanem elzavart előbb még panorámaröntgenre. Erre az e heti, szép esős vidám hétfő reggelen került sor, hála Istennek nem az ő rendelőjében, hanem a város másik végében dolgozó dán röntgenorvosnál. Így szépen kézhez kaptam a röntgenképet, hogy vigyem vissza a fenti kedves doktornőhöz. Ekkorra már ugye eltelt pár nap, és némiképp magamhoz tértem. Higgadtan már rögtön láttam, hogy a csiszolás és a korona teljesen felesleges, és ettől mindjárt gyanús lett a 10 db lyukas fog is… Ennyi hogy lehet?! Eldöntöttem, hogy a felvétel birtokában megkérdezek legalább egy másik fogorvost is.

Maria ajánlása alapján elmentem az ő belga fogorvosához. Először a röntgenképet néztük meg, itt nem volt meglepetés, a témában folytatott terjedelmes olvasmányaim alapján én is tudtam, mire számíthatok: a 4 db bölcsességfog-műtét az sajnos elkerülhetetlen.

Hanem akkor nézzük meg, mi a helyzet a többi fogammal. Míg elhelyezkedtem a székben, azon imádkoztam, hogy legalább csak feleannyi lyuk legyen, mondjuk 4-5, és ne 10. Nézi-nézi, egyszer csak megszólal, hogy nekem milyen szép fogaim vannak. Mire én:

„Ööö… akkor… hány lyuk van?”

Hát EGY SINCS. És hogy a töméseim milyen szépen vannak megcsinálva, hihetetlen, ő ritkán lát ilyet, hol készültek ezek???

„Ööö… Magyarországon. De biztos, hogy sehol nem kell tömni???”

Biztos. De ez miért ennyire meglepő?

„Ööö… hááát… kaptam olyan diagnózist, hogy 10 helyen kellene fúrni.”

A doktornő csak csóválta a fejét, és igen kulturáltan annyit nyilatkozott, hogy ő mennyire nem szereti, amikor egészséges embereken akarnak pénzt keresni, de látszott rajta, hogy ha most szabadon kifejezhetné magát, akkor kicsit bővebben és választékosabban fogalmazna!

Még hogy 10 lyuk, meg hogy a tömések mellé van lyukadva!!! Egész egyszerűen megállt az eszem tegnap, még este sem akartam elhinni, hogy ezen a bolygón ekkora csalók élnek és virulnak. Úgyhogy mindenki figyelmébe ajánlom a történetet! Édesapám nagyon szereti, amikor van egy kis tanulság a blogom végén, úgyhogy ez azt hiszem, neki való rész :)

Bennem meg egyre erősebb a kísértés, hogy a bölcsességfog-műtétre hazavonuljak – mert ha itt néhány jól megcsinált tömés ekkora lelkendezést vált ki és ritkaságszámba megy, akkor ezt a horrorfilmbe illő procedúrát lehet, inkább a világhírű magyar szakemberekre kívánnám bízni. És hála egy nagyon régi, nagyon kedves, mellesleg 15 éve nem látott barátnőmnek, aki időközben még meg is nyugtatott, nemcsak a bátorságomat szedtem össze, hanem már jó referenciám is van.

De könyörgöm, azért nem mindegy, hogy mellé 10 fog ide vagy oda!!!.... Szóljatok hozzá, hogy mik vannak.

Buliszezon

Sűrű időszak volt mostanság, úgyhogy ideje egy kis összefoglalónak. 30 évessé válni egyszer is bőven elég, ehhez képest két bulival is sikerült megünnepelni. Otthon kezdés a jól bevált Café Vianban, majd folytatás a B7-ben. Fantasztikus volt, és pont úgy éreztem magam, mint a korábbi szülinapjaimon: mintha el sem jöttem volna közben!!! Hiába, az igazi barátokkal mindig ott folytatja az ember, ahol abbahagyta.

Aztán egy hétre rá házibulit tartottam itt Európa szívében, az is jó volt, voltunk szép számmal, na és a táncolás sem maradhatott el, erre természetesen a Gúnárban (Wild Geese Irish Pub) került sor. Asszem a lakásban még két nap múlva se volt rend, de megérte :) Olyan jó, hogy itt is annyi jófej emberrel vagyok körülvéve! Egye fene, így nem is rossz kétszer 30 évessé válni.

Aztán most hétvégére egyszer csak bejelentkeztek a kedves amszterdami barátaim, akiknél Évivel voltunk egyszer négy napig Amszterdamot nézni, hogy akkor ők meg most jönnének Brüsszelt nézni. Hmm, szuper, örültem is nekik nagyon, csak hát én addigra már elígérkeztem péntek estére: bizottsági magyarok kibérelték a  Magyar Intézetet és farsangi mulatságot szerveztek. Így aztán mentünk együtt: Vali mint boszorkány, barátja Robin mint rendőr, én meg balerinaként feszítettem :) Beus Piroskának öltözött, Fruzsikám pedig megnyerte a jelmezversenyt, mint Minnie Mouse! Bár nem volt semmi az a lány se, aki újrahasznosított bizottsági dokumentumként jelent meg. Hm, asszem ilyenkor kell innen elmenni szabira, ha már ilyen ötletei támadnak az embernek :D

Boszi, Piroska, Minnie és a balerina:

Alább a három nyertes: Minnie Mouse, a jógi és az újrahasznosított bizottsági dokumentum

Szuperjót buliztunk együtt, na meg persze a hétvége további részében ugye néztük Brüsszelt. Elzötyögtünk az Atomiumhoz, de mire felmentünk, beborult – én ezt másodszor játszom el, úgyhogy itt jelzem, aki még jön hozzám és ellenállhatatlan vágyat érez, hogy 11 euróért fél órát sorbaálljon a lifthez és felmenjen egy zsúfolt, halsütöde-szagú építménybe amiben nincs semmi, és ami még kilátónak is gyenge, azt majd jól megvárom lent.

Viszont határozottan érzem, hogy egyre belgább vagyok. Nem csak azért, mert két napot csevegtem végig hollandul - jajh de ügyes vagyok :) - hanem a tegnap délutáni menü miatt is: sült krumpli, gofri, sör. Ebben a sorrendben. Rámfér a hétfői táncóra.



Köszönöm, lányok!

Történt, hogy tegnap eljött a nap, amikor papíron megszűntem huszonévesnek lenni. Persze csakis papíron, mert lélekben még odébb lesz ez a pillanat (már ha egyáltalán felnövök valaha, egyelőre még reménykedem, hátha mégsem lesz muszáj). Na de mindegy, a lényeg, hogy tipikus brüsszeli nap virradt rám, szakadó esővel és vámügyi együttműködési munkacsoporttal. Amin ráadásul Head of Team voltam, azaz már egy órával az ülés előtt ott kellett szaladgálnom, mint póknak a falon. Miközben a nyelvi táblázatok nyomtatásával küzdöttem, összefutottam egy végtelen kedves kollégámmal, és panaszkodtam neki futtában, hogy nem tud-e olyan szabályról véletlenül, hogy a születésnapján nem lehet az embert ilyen sef de izének beosztani. Nevettünk egyet, aztán az egészről el is feledkeztem, egész az ebédszünet végéig. Baktatok vissza a kabinba, és mit látok?! Egy sárga tulipáncsokrot, egy doboz csokit, és az üzenetet: „Boldog szülinapot, kedves sefdekip!”

És ez csak a kezdet volt. Este átjött hozzám a Beus és a Fruzsi, két tündér barátnőm, akik szintén elkápráztattak: Fruzsi először is főzött indiai szószos csirkét rizzsel, na mióta birtokba vettem ezt a konyhát, még itt ilyen finomság nem készült :D aztán kaptam ajándékot is, na és végül még előhúzott egy saját készítésű, mandulás-marcipános-gyümölcsös tortát. El sem akartam hinni : )

Adtunk belőle a felettem lakó francia lányoknak is, akikkel jóban vagyok, na meg vittem Mariának is kóstolót (tulaj, a földszinten). Mikor meghallotta, hogy szülinapom van, kezembe nyomott egy üveg Proseccot, szóval végül felhívtam őt is koccintani. És ha ez a sok jó nem lett volna elég, akkor jöjjön a hab a tortán, Maria megjegyzése hozzám és a barátnőimhez: „It’s good that you are the same age.”* Ugye-ugye, mondtam én, hogy a lélek a lényeg?! Na meg a jó hidratáló krém ;-)

 

*Ők ugyanis pár évvel fiatalabbak... ...papíron!!! :D

Rohangálás a színfalak mögött: a Head of Team csodás feladatköréről

A magyar elnökséggel járó, eddig emlegetett stresszmennyiséget is lehet ám fokozni még. Konkrétan úgy, ha az ember nemcsak tolmácsolni van beosztva egy adott ülésre, hanem Head of Teamnek is. Ennek a pozíciónak nem létezik magyar megnevezése, leggyakrabban az ékes (?) francia „sef de kip” használatos (valahogy másképp kell persze írni). Na ez aztán a hálás feladat, bárhogy is hívjuk. Lényege, hogy adott ülésen ő a kapcsolattartó az elnökség és a delegációk közt egyfelől, valamint a beosztott tolmácsok és a Planning osztály között másfelől. Az illető felel azért, hogy a tolmácsolással minden rendben legyen, és mind a delegációk, mind a tolmácsok nagy megelégedéssel zárják a napot (muhahaha….)

Ez kismillió összetevős történet. Először is be kell szerezni azokat a táblázatokat, amik a nyelvkombinációkat tartalmazzák; ezek bizonyos épületekben a portán találhatók, bizonyos épületekben a Head of Teamnek kell kinyomtatni őket, bizonyos épületekben pedig még tolmácsszoba és nyomtató sincs, oda valahogy oda kell varázsolni őket. Aztán az ülés előtt ezeket ki kell osztani 2 emeleten 22 kabinba (túracipő ajánlott). Közben jönnek a telefonok a Planningtől az aktualitásokat illetően, ezekkel is a Head of Teamnek van dolga: múltkor pl a finn delegációt kellett levadásznom, és sűrűn elnézést kérni, amiért hirtelen az egész finn kabin influenzás lett és nem sikerült finn tolmácsolást biztosítanunk. Eközben csevegni illik az elnökkel is ám, akit persze művészet elkapni, mert az ülés előtt egy perccel érkezik, és egész csapat dongja körül. Ha mégis sikerül, akkor esetleg eszébe jut, hogy szeretne anyagot adni a tolmácsoknak, na lehet rohanni fénymásolni, meg újabb kört futni azokba a kabinokba, ahol ül magyaros. Első ilyen napomon ekkorra az is kiderült, hogy a portáról beszerzett táblázatok nem jók, mert az utolsó percekben változott meg a csapat és ezzel a nyelvkombinációk is, nosza irány a tolmácsszoba, nyomtassunk újat. Papír persze a felénél kifogy, gyorsan pótolni, aztán lefutni a harmadik, ismét 22 kabinos kört. Közben persze elkezdődött az ülés, szóval mindenütt nagyon örülnek, mikor a bekapcsolt mikrofonjuk mellett beront az ember. Az, hogy az ülés előtt nincs egy perc csendes nyugalmam a dokumentáció fölött, még hagyján, de mire kifulladva beérek a magyar kabinba, már a fonalat felvenni is szép feladat, pedig ha jó sokáig rohangált az ember, addigra már épp rá is került a sor. Nekifogok tolmácsolni, csak most kettő helyett háromfelé figyelek: hallgatok, beszélek, és a magyar kabin üvegén túlra tekintve pásztázom, minden rendben-e a delegációkkal meg a tolmácsokkal, főleg, hogy megvan-e mindenki. Ha mondjuk a dán delegáció nem érkezik meg, vagy épp távozni készülődik, fülhallgatót leszaggatni magamról, kirontani, és többoldalú tárgyalásba fogni a kollégákkal és a Planninggel arról, hogy hazamehet-e a dán kabin. Emellett, ha bármely más kabinból valaki mondjuk hasfájást kap, szintén hozzánk fog berontani, hogy hadd menjen már el. Nem szólva a szabadúszó kollégákról, akiknek egyszer csak megy a gépük - homály, hogy ilyenkor pótolni kell-e őket vagy mi van. Amikor pedig végre mi is hazamentünk, akkor záróakkordként következik az ülésről szóló jelentés kitöltése.

És akkor ezek még a rutinszerű feladatok. Ezeken kívül a Head of Team könnyen két tűz közé kerülhet, mivel az ő vállát nyomják pl olyan kérdések, hogy mi legyen, ha az elnök tovább akarja tartani az ülést – maradunk még pár percet szívességből vagy sem? Ha igen, akkor az elnök és a delegációk örülnek, ha nem, akkor a kollégák. Másik felek adott esetben bosszankodnak, ha olyan kedvük van, panaszt tesznek. Mennyire relatív (sok) minden: egy-egy Head of Teamként eltöltött nap után valódi felüdülés "csak úgy" bemenni a kabinba, és hátradőlve értekezni egy kicsit szinkronban mondjuk az áfa vagy épp a határőrizet rejtelmeiről.

A Head of Team feladatkörről volt szerencsém decemberben végighallgatni egy egésznapos képzést. Mivel kellően tartottam a dologtól, szépen gyöngybetűkkel végigjegyzeteltem, mintha csak ettől reméltem volna, hogy elkerül a balsors és nem krepál be majd a nyomtató, meg nem lép le valamelyik kabin legénysége úgy, hogy nem veszem észre. Egy másik újonc kolléganőmnek nem volt akkora szerencséje, hogy beosszák erre a képzésre, így megszántam és kölcsönadtam neki fénymásolásra a jegyzetemet. Pár hét múlva mit hallok: már az egész magyar kabin lemásolta, és tapasztalt, profi kollégák jönnek sorban megköszönni, hogy közkinccsé tettem, mert hogy ők ebből mennyi hasznos dolgot tanultak :) Csak a Planning fülébe ne jusson, hogy én ilyen mértékadó forrás vagyok Head of Teamségből, mert még gyakrabban kezdik majd rám osztani ezt a hálás melót, és a végén kénytelen leszek én is felhasználni a jegyzeteimben található legfontosabb információt: ha egy héten netán kettőnél többször osztanak be ilyennek, akkor jogunk van telefonálni és kikérni magunknak a dolgot. Na ez az egy biztosan nem fogja elkerülni a figyelmemet!

Magyar elnökség a tolmácskabinból nézve

A múltkori részben emlegetett reflektorfényből bőven jut nekünk, a Tanács tolmácsainak is, de mi ám nem csak úgy sütkérezünk benne kedvünkre, örülve a kékkúti víznek a fülkében, hanem még keményebben dolgozunk, mint eddig.

Az elmúlt pár hónapban nagyjából hozzászoktam egy stressz-szinthez, na most szinte olyan, mintha megint elölről kezdtem volna; illetve hozzászoktam a kabinban egy fajta munkamódszerhez-megosztáshoz, ami most gyökeresen felborult.

Tudni kell, hogy a tanácsi üléseken az elnök beszél legtöbbet. Eddig belga elnökség volt, azaz hollandul vagy franciául volt a nap nagy része, azzal a következménnyel, hogy reléből kellett dolgozni (hacsak nem volt köztünk éppen valaki aki ezekről képes tolmácsolni), kényelmesen húszpercenként váltottuk egymást. Nyugodtan pihenhettünk vagy kimászkálhattunk amikor épp nem dolgoztunk, a magyar delegáció meg ült ott szépen csendben: vagy hallgatott minket, vagy nem, nem kalimpált túlzottan, ha elcsúszott egy-egy fél mondat, és legfeljebb röviden szólt hozzá a témához – ezt ugye az idegen nyelvre (is) dolgozó kolléga letolmácsolta, aztán ment minden a maga útján tovább.

Most viszont teljesen megváltozott a munkamegosztás. Mivel a napnak cirka fele magyarul van, kemény hónapokat élnek a B-nyelvesek (magyarról pl angolra). Ha a magyar kabinban egyedül van ilyen kolléga, akkor ő esetenként váltás nélkül nyom egy-két laza órácskát idegen nyelvre vámügyi, halászati vagy bármi egyéb könnyed témában. Ráadásul a többi kabinban ugye elvétve akad bárki, aki magyarról bármi másra képes lenne tolmácsolni, azaz B-s kollégáink nem csak a hallgatóságnak beszélnek, hanem relét adnak úgy 15-20 másik csapatnak, akik belőlük dolgoznak tovább németre, észtre, bármire… Nagy álmom, hogy itt is elismerjék az angolomat B-nek, de ezt a terhelést elnézve nem bánom, hogy a magyar elnökség utánra marad a megvalósítása.

A B-re dolgozó kollégáknak a fenti móka egy-egy napra nagyjából elég is, ami azt jelenti, hogy idegen nyelvről magyarra mi többiek szolgáltatunk mindent, a magyar elnök pedig ugye minket hallgat. Ennek a velejárói mindjárt az első nap kiderültek: azonnali kudarc- és sikerélmények féléve elé nézünk. A delegációk hozzászólásaival ugyanis az elnöknek tennivalója van: jegyeznie kell, kompromisszumos megoldást kell találnia a különböző álláspontokra, és azt be kell vezetnie a készülő szövegbe. Ha nem sikerül reprodukálnom az üzenetet, az elnök visszakérdez, amiből cirka 120 küldött és tolmácskolléga rögtön leszűri, hogy nyilván bakizott a magyar tolmács. Még szomorúbb, hogy ha én elsőre nem értettem meg Ausztriát, akkor sajnos a második kísérlet még kevésbé ígéretes, mert a küldött ugyanabban a csodaszép alpesi dialektusban fogja elismételni magát, csak akkor mellé már az is elvonja a figyelmemet, hogy el akarok süllyedni közben.

Vigasztaló azért, hogy ennek az ellenkezője is igaz: ha valamit szépen sikerült megfogalmazni, megfelelő szakkifejezésekkel, vagy egyszerűen csak hangzatosan, az is kiderül az elnök reakciójából. Ha visszahallom, amit mondtam, az hatalmasat lendít az önbizalmamon („huhh, akkor jóóóó volt!!!”).

A magyar elnökség a munkánknak egyfajta durvább verziója tehát: nagyobb a tét, és minden pillanatban látványosat lehet hasalni, bár ha jók vagyunk, még nagyobb a sikerélmény. Nem csoda, hogy egyes kollégák már most hétre lebontva számon tartják, mennyi is van még hátra ebből a reflektorfényből.

Amilyen lendülettel folynak most a dolgok, június végére jó eséllyel a magyar tolmácsolásra szánt büdzsé is elfogy. Nyár közepén úgy vissza fog esni állítólag a munka, hogy a kollégák már mondogatják: nyissunk majd kürtőskalács-sütödét, vagy lángosozót. Vonzó ötlet, de túl jól ismerem magam... hiányozna az adrenalin.

We Are President :)

Az első álmatag januári héten még mindössze egy 2 órás sajtótájékoztatón nyílt alkalmam tolmácsolni, bár azokban a napokban munkából ez is bőven elég volt – pláne, hogy mindjárt maga Barroso úr, a Bizottság elnöke tartott beszédet.

Amint lett ajtóm és újra birtokba vettem csodás kis otthonomat, teljes gőzzel beindult a magyar elnökség. Gyors összefoglaló a témában kevésbé jártasak kedvéért: ez azt jelenti, hogy az Európai Tanácsban, ahol a tagállamok képviseltetik magukat, minden ülésen a magyar delegáció elnököl, azaz irányítja a munkát. Legyen az akár munkacsoporti szint, ahol a jogszabály-előkészítő munka folyik, akár miniszteri szint, akár pedig az állam- és kormányfői csúcstalálkozók, Magyarország mindegyiken központi szerepben van egészen június végéig.

A brüsszeli magyarság ennek megfelelően örül, hiszen végre neki is jut itt egy kis reflektorfény. Ez egészen sokszínű, és lépten-nyomon megtalálja az embert. A pisilő kisfiú szobra például nyárig bizonyos napokon magyaros ruhába öltözik: január 3-án a huszárjelmezzel kezdte, de lesz még juhász is, vagy valami hasonló. A Malév-gépek, sőt a Ferihegyi repülőtér is büszkén hirdetik, hogy bizony mi vagyunk az elnök, a Tanácsba látogatókat pedig a magyar dekoráció fogadja. Ez egyrészt áll egy kultúrtörténeti szőnyegből, vagy inkább linóleumból :D amin királyaink, találmányaink, művészeti alkotásaink sorakoznak, a rovásírástól Vasarelyig. Másrészt van egy olvasósarok, ahol magyar klasszikus zene szól, és magyar könyveket lehet olvasgatni angolul. A kabinban pedig örömmel fedeztük fel a Kékkúti Theodora ásványvizet :)

Zárójeles megjegyzés: azért Belgium persze Belgium marad - a Tanács épületén (kívülről) állítólag azért nincs fenn a magyar dekor, mert annyi hó esett, hogy nem tudták feltenni. Az „annyi hó” az itteni mércével lehetett vagy 5 cm, és 2 hete elolvadt ugyan, de a magyar logó még mindig sehol.

Nekünk, magyar tolmácsoknak a reflektorfény persze az eddigieknél még izgalmasabb munkát hozott, ennek lebilincselő részleteiről majd a következő részben mesélek. Mindenesetre ma este előre ittunk a medve bőrére: főnökünk úgy gondolta, elnökségünk tiszteletére vacsorázzunk egyet. A Gulyás Csárda magyar étteremben voltunk - igen, úgy tűnik, itt ilyen is van, ha valaki netán töltött káposztára vagy hasonlókra vágyna (igen Janka, pálinka is van!!!). Az est fénypontja a csirkepaprikáson és a meggyes rétesen kívül az volt, amikor a cigányzenész hegedülni tanította dán kabinfőnökünket. Nagy kár, hogy senki nem mert videózni :D

BÚÉK, azaz betörésmentes új évet kívánok!

Ott hagytam abba valamikor december derekán, hogy minden szép és jó: a hóesés csodás, finom a forralt meggysör és különben is mindjárt irány haza az ünnepekre. Ezek csodásan teltek egészen december 30-áig, amikor távollétemben sikerült megismerkednem a legendás - lényegében nem létező - brüsszeli közbiztonsággal.

Épp indulni készültem az előszilveszteri buliba, amikor jött a telefon Mariától (a lakástulajdonosom, a ház földszintjén lakik), hogy betörtek hozzám. Vitték a laptopot, a webkamerát és a vadiúj profi fejhallgatómat - mást szerencsére nem találtak, de felforgatták a lakást, és a fő gubanc: úgy törték fel az ajtót, hogy a fél ajtófélfa is leszakadt, zárhatatlan, cserélni kell.......

Sajnos ez eléggé beárnyékolta az egyébként fergeteges évvégi bulikat, elég nehéz volt szabadulni a gondolattól, hogy milyen látvány fog fogadni kis otthonomban. A szabaduláshoz ideiglenes megoldásként jó volt a Janka utasítására elfogyasztott pálinka, na meg a szuper házibuli Évinél :) sőt, vigasztalásképpen még otthon beszereztem egy álomszép fehér sony notebookot. Dehát előbb-utóbb eljött a január 2-i visszaút.

 

Azért annyi jó kiderült, hogy nagyon szerencsés vagyok azokkal az emberekkel, akiket itt ismertem meg. Attól kezdve, hogy leszálltam 2-án, mindenki engem kényeztetett és úgy segített, ahogy csak tudott! Mariáék először is rendet tettek a lakásban, még mielőtt megjöttem volna - tudva hogy eddig se voltam a várostól elragadtatva, komolyan tarthattak attól, hogy ha meglátom a felforgatott lakásomat, az első géppel hazaköltözöm és kereshetnek másik bérlőt :D Ezek után kijöttek elém a reptérre, hazahoztak, megitattak gintonic-kal, és miután összepakoltam, a tőlük kapott üveg glöggel (svéd forraltbor) együtt elvittek a lehető legjobb helyre: Fruzsi barátnőmhöz :)) Mert ugye amíg nem volt ajtóm, addig az otthon alvás kizárt volt. Úgy sejtettem, hogy kb addig leszek bánatos, amíg be nem lépek Fruzsihoz, és ez így is volt: a csajos esték, hajnalig röhögős pizsipartyval, kártyázással tényleg rendbetették a kis lelkemet.

Közben viszont újabb küzdelem kezdődött a belga vállalkozókkal, az internetszerelők után most a zárszerelők munkamoráljába tekinthettünk bele. Ugyanolyan. És persze mind külföldi, azaz többségüknek eleve esze ágában nem volt január első hetében itt tartózkodni.

Úgy nézett ki, hogy rosszabb esetben akár hetekig nem tudok otthon lakni, és a munkát-készülést is így kell majd intézni, ezért pár nap után átköltöztem Enikő kolléganőmhöz; ő épp most vett ki lakást az utcámban tőlem kb 100 méterre és van egy fölös hálószobája, amit elfoglalhattam.

Végül ma, mikor már teljesen elegem volt a rohangálásból meg a cuccolásból - csodák csodája - megjelent egy szerelő, egy egész új ajfófélfa kíséretében. Másfél óra alatt biztonságossá tette a ház összes ajtaját, azt se tudta az egész lakóközösség, hogyan rajongjuk körül. Ezek után Mariával még kb 3 órát takarítottunk nálam, majd nagy végre hazacuccoltam.

 

Erősen drukkoltam, hogy a héten rendeződjön a helyzet, mert a jövő héttől teljes gőzzel beindul a magyar elnökség, azaz kemény félév kezdődik a magyar tolmácscsapat számára. Nagyon topon kell majd lennünk, amihez nyugodt körülmények közötti készülés dukál... de azért a pizsipartykat muszáj lesz időnként megismételni, túl jól sikerültek ;-)

Karácsony van itt is

Belgiumban a Mikulásról (Kerstman) tudni kell, hogy lovon érkezik, és szerecsen krampusza van (Zwarte Piet, azaz Fekete Péter), ami talán a gyarmati múlt öröksége lehet. A gyerekek nem cipőt tesznek az ablakba, hanem répát a lovacskának, meg tejet a Mikulásnak. Az uniós tisztviselők pedig ilyenkor estéről estére osztályos-főigazgatóságos-bizottságos évvégi vacsorákra/bulikra járnak.

Mi, bizottsági magyar tolmácsok a parlamenti magyar tolmácsokkal közösen vacsiztunk egy libanoni étteremben, ami egyébként az afrikai negyed szívében van. Oda még sose mertem elsétálni, most a taxi ablakából viszont alkalmam volt megfigyelni – többek között – az egzotikus gyümölcs- és fűszerárusokat. A vacsi nagyon finom volt, a libanoniak is kb. trófea-rendszerben működnek, azaz adott összegért tiéd az egész grillpult. A libanoni kaja egyébként szerintem hasonlít a görögre, meg is dobogtatta kis szívemet :) És nem mellesleg megismerkedtem a parlamenti kollégákkal is, akik nagyon kedvesek, bár ahogy elnézem, van egy egészséges versenyszellem a bizottsági és a parlamenti kollektíva között. Pl. a parlamenti kollégák főnökével próbáltam beszélgetni, akiről tudtam, hogy angol, de meglepetésemre közölte, hogy személyes sértésnek veszi, ha nem magyarul beszélek vele, mert ő bezzeg nem olyan, mint a mi dán főnökünk, aki ugye nem tud magyarul (kb. = bánhatod, hogy nem hozzám kerültél :D ). Meg az is mókás volt, amikor pár pohárka bor után pengeváltásba bonyolódott a két klub, hogy akkor hol is művelik igazán a tolmácsszakma legmagasabb szintjeit, finomságait, és melyik is az egyszerű nagyüzem :D

Aztán a Bizottság Welcome Office elnevezésű részlege, amely az újakat hivatott beilleszteni az itteni életbe, és már azt hittem, elfeledkezett rólunk (vagy talán úgy ítélte meg, hogy ekkorra be kellett illeszkednünk) szervezett egy karácsonyi bulit csak azoknak, akik az idén kerültek ide. No ez is jó volt, leszámítva a dj-t, aki szerintem ott látott először keverőpultot életében, és inkább nem is nagyon merte használni, csak úgy rádobta egyik zenét a másikra ahogy volt, hadd trappoljanak a különböző ütemek egymáson. Lehet, ő is újonc volt – remélem én azért már jobban tolmácsolok, mint ahogy ő kever!

A sok derék eurokratát azonban ez nem zavarta, komoly kinézetű öltönyösök-kosztümösök kb. tiniket megszégyenítve ropták. Sajnos a férfi-nő arány kb 20-80% volt, úgyhogy a lányokkal megállapítottuk, hogy a szomszédos Gúnárt (Wild Geese Irish Pub) azért továbbra is jobban favorizáljuk, ott épp ennek a fordítottja. Pénteken meg is néztük, a biztonság kedvéért, de szerencsére nem változott az arány ;-)

Aztán a pénteki buli után nálam aludtak a lányok, majd egy kora délutáni reggelit követően elindultunk felfedezni a karácsonyi hangulatú belvárost. Van itt is karácsonyi vásár, sőt a közepén koripálya, mellette pedig óriáskerék! Utóbbin hatalmasat paráztunk. Történt ugyanis, hogy akartunk egy közös fotót csinálni hárman, ezért egymás mellé ültünk. Így viszont nagyon megbillent a kabinunk, amitől Fruzsi megijedt, és villámgyorsan áthúzott a szemközti padra, viszont ezzel meg úgy belengette az egészet, hogy akkor már az én ereimben is megfagyott a vér. Visszagondolva nagyon vicces, hogy brutálhullámvasutakon edződött Editkének épp egy vásári keréken jut eszébe félni :D

Az ijedségre viszont tökéletes volt a forralt meggysör. Az első korty még rossz, mint a bűn, utána viszont egyre jobban ízlik, és a végén sajnálja az ember, hogy elfogyott!

Aztán besötétedett, és átsétáltunk a Grand Place-ra, ahol megnéztük a karácsonyfát, a betlehemet (élő bárányokkal!!!!!) na meg a fényjátékot a városháza falán. Gyönyörű:

http://www.youtube.com/watch?v=k6i-W1saIpI

Mindehhez pedig igazi ajándék, hogy december 23-ával kezdődően bizottsági szünet van – azaz 22-én este bezárunk, és január 3-áig szépen otthon van mindenki a hazájában, avagy eurokratáknak: a tagállamában :D Nem kell szabit kivenni, és ismeretlen az ilyenkor szokásos „ki lesz benn a két ünnep közt” kezdetű vitadélután is. Szóval 22-én repülök haza :) Folyt köv januárban, boldog karácsonyt a hűséges olvasótáboromnak!

Űrtanács

Tegnap (a hét elején, azaz belga értelmezés szerint szerdán) megjött a mosógép! Nagy öröm ez az egész lakóközösségnek; a mosoda most igazi találkahely lett, amint valakinek van egy itthon töltött 3/4 órája, az egyből tudja, mihez is kezdjen vele: apasztja a szennyeskupacait, na meg bűvésztrükköket gyakorol, hogy a túlzsúfolt fregolin valahogy helyet szorítson a holmijainak. Most, hogy visszaáll lassan az élet a rendes kerékvágásba, előástam azt a tanácsülési beszámolót, amit még a szabim előtt írtam, szóval lássuk az űrtanácsot!

Múltkor űrbázishoz hasonlítottam a Schuman tér környékét, hát, azóta a hasonlóság csak nőtt. Igen, jól látjátok: az Európai Tanács űrpolitikai ülést tartott, és bár több sokat tapasztalt kollégám még nem is látott ilyet, én a kezdők szerencséjével mindjárt megnyertem ezt a beosztást. Pont én, akit épp egy ilyen témájú beszéddel buktattak meg anno 2006-ban a szabadúszó felvételin…

Az űrtanácsra ráadásul miniszteri szinten került sor, ennek minden velejárójával: reggel tüntetés az épület előtt (=eurokrata badge-et jó mélyre a táskába), minden ajtóban biztonságiak (=eurokrata badge-et gyorsan elő), viszont ha már egyenesbe jöttünk, akkor hozzák szépen a teát-kávét, mint a T. minisztereknek.

Az űrtanácsra messze kevesebb időt terveztek, mint amennyi hozzászólás érkezett, így a rohamtempóban felolvasott beszédektől levegőt alig kaptunk (ja, ez már a kiképzés?!). A téma szellemében (mintha mondjuk valami kilövésre várnánk) a képernyőkön stopper mérte, hogy az egyes miniszterek mennyit beszélnek. Az volt a feladat, hogy mindenkinek 3 percbe kell beleférnie, ami gyakorlatban úgy valósult meg, hogy 3 perc alatt felolvasták a 10 perces beszédeiket. Mindenféle szakértőket is meghívtak, akik nagyjából ilyen köbüki-rébuszokban beszéltek, egy mondatban legalább 3 betűszóval, és megfejthetetlen angol kiejtéssel. Az olyan szavakról, mint napkitörés, űrinfrastruktúra, indítóeszközök és társaik, nem is beszélve. Az elnök asszony mint valami NASA-kiképzőtiszt, úgy kiabált, hogy majd beestünk az asztal alá, ahányszor megszólalt. Ráadásul esze ágában sem volt megvárni, hogy a tolmácsolás is átmenjen ugye a maga félmondatnyi csúszásával. Amint a küldött elhallgatott, ő azonnal rákezdte – így a nyelvek közötti kapcsolás miatt általában elveszítettük, hogy kinek is adta meg a szót, és mivel mindenki még hadart is, a kabinban nagyjából olyan eszement kapkodás zajlott, mintha vmi csillagközi ütközetben kéne a hajót irányítani.

Az némiképp csalódást okozott nekem, hogy nem hallottunk izgalmas űrutazásokról, vagy új bolygók meghódításáról, és inkább a szokásos uniós zsargon jött („együtt kell működnünk a versenyképesség biztosítása érdekében” és társai). 

Viszont azért voltak mulatságos dolgok. Azt a napirendi pontot, hogy „világűr az afrikai polgárok szolgálatában”, mindenkinek a fantáziájára bízom, mi jókat derültünk a felmerülő ötleteken. Arról meg nem beszélve, hogy az egyik olasz küldöttet úgy hívták, hogy Pizza, úgyhogy a fent részletezett küszködés közben rendre még a nevetőgörcsöt is le kellett győzni, ahányszor ki kellett mondanunk, hogy „megadom a szót Pizza úrnak”.

Azért legalább mutatóba hozhattak volna néhány jó kiállású, bátor űrhajóst :)

Javíthatatlan...

Azért a jót gyorsan megszokja az ember – itt is azt, ami itt jó, nade otthon is azt, ami meg ott. Bizony, bő egy hetet otthon voltam szabin : ))) Ez mindjárt egy fantasztikus bulival indult Jankáéknál majd a B7-ben, és csupa jóval folytatódott: család, barátok... balett- és színházi előadások, nap mint nap rég várt találkozások, karácsonyi Laukrisz táncverseny, séta a havas Budafokon, utak ide-oda hűséges kis meggypiros autómmal, na meg soksok alvás és pihenés.

Így elég gyorsan elfelejtettem, hogy mikor elindultam innen, nem volt fűtés és víz, valamint bekrepált a ház egyetlen mosógépe, november 25-én büszkén viselve a cetlit, hogy dec.2-án jön a szerelő. Csak zárójelben emlékeztetnék az elmaradott „Keleten” működő 24 órás gyorsszolgálatokra. Áh, mire megjövök, megcsinálják, felejtsük is el.

Aztán eljött a visszatérés. Már a WizzAir is alkotott, 1 órás késésével rávert a 45 perces Malév-átlagra, ráadásul letörtek egy kereket a bőröndömről (most már annak sincs ki a 4…) és náluk nincs reklamáció… Sebaj, rohanás a transzferbuszhoz, tépés befelé a havas autópályán. Bőrönd felvontat a csigalépcsőn, magyar szalámi be a hűtőbe, balettcipő elő a szekrényből, nyomás táncra.

Az első óra második felére értem be, pont amikor kettesével gyakoroltak, és az egyiknek el kellett kapnia a másikat. Hát nekem a tanár jutott párnak, a magyarázaton még nem voltam ott, az ugráson viszont már igen, eredmény: olyat ugrottam, hogy a tanárnak kiment a dereka, és közölte, hogy engem ő el nem kap még egyszer. Nem volt ciki.

Este 11-kor csak sikerült rendesen hazaérni, úgy, hogy már a kabátot is levettem és villanyt is kapcsoltam. Rögtön kiderült, hogy még mindig hideg van – szerencsére csak azért, mert a leleményes tulajom letekerte a fűtést, amíg nem voltam itt. Kocogok a mosodába, hát cetli lecserélődött: „javíthatatlan, a hét elején jön az új mosógép”.

Ma össze is futottam a hölggyel, állítása szerint a hét eleje a belgáknál szerdát szokott jelenteni. A holnapot megvárom, de ha negatív, akkor kénytelen leszek megismerkedni a nyilvános mosodákkal. Szurkoljatok…

"It's hot!" I mean, the pizza...

Mostanában valahogy több lazább időszak is volt a munka frontján, időnként napokig nem voltam beosztva, vagy éppen olyan szerencsés ülésekre sorsoltak, amiket kora délután be is rekesztettek. Az viszont már lassan hagyomány, hogy az egyetlen estémen, amikor sietnék, nevezetesen hétfőn – tánc van ugyebár – este fél 7-ig raboskodom a kabinban. Elvben még elmegy a dolog, mert elérem a buszom, ami viszont nem fér bele ilyen esetben, az a vacsora. Ez kellemetlen, mert hát a dupla órát totál éhesen végigcsinálni…

Legutóbb is így jártam, egy darab kekszet meg egy joghurtitalt tudtam felmarkolni, és irány a megálló. Oké, a busz elzötyög az emberrel a Jazzmijn-ig vagy harmincöt percet, hát ezeket azalatt elfogyasztottam, de mire a két edzésnek vége lett, nemigen tudtam másra gondolni, mint enni egy jót, és hogy bezzeg a Laukrisz-terem alatt McDonald’s volt!!! Ahogy baktattam az alvó macheleni kisutcákban az utolsó busz felé, hirtelen pizzaillatot éreztem. Áh, ez képtelenség, itt már mindenki alszik, mégis hol lehetne pizzát enni?

A megállóban. Pont egyszerre érkeztünk három marokkói sráccal, akik először azt kérdezték, mikor jön a busz, majd felcsaptak az orrom előtt egy hatalmas pizzásdobozt, hogy kérek-e. Csípős, tették hozzá – ha eddig nem az éhség győzött volna, akkor ezután már nem volt kétség. Ahhoz ugyanis, hogy kimaradt a vacsora, tegyük még hozzá, hogy Belgiumnak nemhogy az általam imádott csípős ételek nem erősségei, hanem azok sem, amiknek úgy egyáltalán van valami ízük, és már hetek óta igencsak vágytam valami erőspaprikás cuccra – szóval képtelenség volt ellenállni. Magyarként egy alvó flandriai kisvárosban, az utolsó buszra várva, éjnek idején marokkóiakkal pizzázni – hát ez valami szürreális volt!

Egyébként ha a dolog Brüsszel belterületén történik, biztos, hogy nagy ívben kerülöm ki őket. Ha ott leszólítanak, az semmi jót nem jelent: vagy koldulnak, vagy eladni akarnak valamit neked, vagy elvenni valamit/mindent tőled. Más opció nincs. Itt a kertvárosban viszont teljesen valószínűtlennek tűnt, hogy gáz lenne velük.

Kedélyesen elbeszélgettünk, az egyik srác elmesélte, hogy Varsóban lakott, aztán most itt tanult európai diplomáciát, de elege van a hidegből, úgyhogy jövő héten megy állásinterjúra Spanyolországba. Közben befutott még két belga ismerősük is, így a buszvezető elég nagy szemeket meresztett, amikor a hétfő este szokásosan ott vacogó egyetlen csaj helyett vidáman pizzázó bandát talált.

Kár is lett volna otthon vacsizni!

Jazzmijn Dansschool ("NEM vagyok oroooooosz!!!!") :D

Többen is kíváncsiak, hogyan is alakul a táncos „pályafutásom”, na ez a rész pont nekik szól!

A Jazzmijn tánciskolát látogatom immár két hónapja, és úgy tűnik, jó választás volt – gyorsan leszögezem, hogy nyomába sem ér a Laukrisznek, de annyi biztos, hogy az itteni kínálat gyöngye.

Sok csoport és sok tanár van, a hiphoptól a verseny-aearobikon át a balettig mindenfélét tanítanak. A versenyző csoportok rendre nyerik a belga és a nemzetközi bajnokságokat, már olyat is hallottam, hogy ez Belgium legjobb tánciskolája. Hmm…

Van néhány dolog, amit azért szokni kell még itt, különösen 6 év Laukrisz után. Érdekes megközelítés például, hogy nem versenyző edzésekből típusonként csak 1 óra van egy héten, ami szerintem kevés, bár többfélére is be lehet iratkozni. (Viszont amire beiratkozik az ember, ott elvárják, hogy vegye is komolyan a dolgot: egy évet kell előre befizetni, és ezt a pénzt semmilyen körülmények közt nem adják vissza.) A másik, ami fura, hogy pl a tanároknak külön öltözőjük van, és órán kívül nem igazán barátkoznak velünk. Órák után meg amúgy is mindenki percek alatt felszívódik, nincsenek éjszakába nyúló csajos esték… nem tudják ők, mi a jó, úgy látszik itt majd nekem kell meghonosítani az ilyesmit! :D

Ami nagyon kényelmes, hogy saját épületünk van: saját termek, öltözők, sőt recepció és bár :) Egy egész cég van a dolog mögött, adminisztratív személyzettel. A tanárok csak tanítanak, nem nekik kell termet bérelni / névsort vezetni / gálát szervezni / stb stb…. Bezzeg Laura mindezt egyedül is tudja, bravó neki így utólag is! :)

Némi válogatás után a „jazzdans” órát választottam, főleg, mivel ez állt legközelebb az otthon tanultakhoz. Inne, a tanár, miután megnézett magának, azt mondta, ha akarok keményen dolgozni és sokat tanulni, akkor felőle akár már a haladóba is mehetek – én végül nem tudtam dönteni, úgyhogy beiratkoztam mindkettőre, heti 1 óra edzés mellett még úgyis hiányérzetem lenne. Így most maratoni hétfő esték vannak, mert a két óra egymás után van :S a végére nagyon feldobott és egyben teljesen hulla szoktam lenni! A stílust nehéz körülírni: talán jazzbalettnek hívnánk magyarul; ha a laukriszes táncokhoz kéne hasonlítanom, akkor a Flashdance, vagy esetleg az If jutna eszembe. Mindenesetre élvezem.

Azért szimpi a társaság egyébként, ehhez hozzátartozik, hogy ez itt nem Brüsszel, hanem egy nyugis kis külváros: nem 60% külföldi, hanem csak én. Ennek megfelelően érdekes nekik, hogy oda járok meg hogy tanulok hollandul, néha jönnek barátkozni, szóval korrekt a dolog, jól érzem magam.

A haladó órán fiatalabb a csoport, átlagban inkább tizen-, mint huszonévesek, na ők nagyon kis helyesek, csak náluk valamiért nehezen megy át, hogy „HONGARIJE”, és mókás, amikor a terem másik végéből x emberen keresztül az kerül vissza hozzám, hogy én tényleg Ukrajnából jöttem?? Múltkor meg azzal jött valaki, hogy „Otthon voltál Oroszországban a hosszú hétvégén?” Igazi rejtély számomra, de ezt az orosz-mítoszt valahogy különösen nehéz eloszlatni, már november vége felé tartunk, és még tegnap is megkaptam, hogy ugye orosz vagyok. Utolsó tippem az, hogy viszek nekik egy csomag szaloncukrot, szerintem olyat még nem is láttak, és majd jól elmondom, hogy ez hagyományos magyar karácsonyi édesség. Ha ez se segít, feladom, és inkább azt mondom, hogy igen, a moszkvai balettből jöttem :D

A kezdőbbik csoport meg abszolút felnőtt, úgy 25 éves kortól egészen… ööö nem tudom mit is mondjak, ugyanis egy nyugdíjas korú hölgy is jár, végtelen kedves, és lehet vmi táncos v. sportoló múltja, mert jól csinálja ám! Na ő egyébként a második velük töltött órám után odajött hozzám az öltözőben, és megkérdezte: „Magyarországon ilyen jó a táncoktatás?!?” KÖSZI LAU!!!!! :)

Akadnak azért nehezítő tényezők, pl. a holland szövegértésem még mindig nem az igazi. Ezt igyekszem leplezni, de azért néha gyanút fognak, és nagy segítőkészen eszükbe jut nekem angolra fordítani, csak sajnos valahogy mindig pont azt, amit épp megértettem :D

Lesz gála is. Jazzmijn Spring Time Show névre hallgat, kíváncsi leszek rá. Ha visszagondolok a pazar Laukrisz-gálákra, akkor vannak még fenntartásaim, de ki tudja – ahhoz képest, amit vártam, a suli eddig is kellemes meglepetés, hátha eztán is az lesz! Ki jön majd szurkolni?

Addig is íme a suli képgalériája: http://www.jazzmijn.be/media/fotogallerij.htm

Történetek a hivatali negyedből

Olyan itt az uniós negyedben élni, mintha legalábbis egy szigeten lenne az ember. Időnként akkora a kontraszt a város többi részével, hogy már az is megfordult a fejemben, ilyen lehet egy nemzetközi űrállomás is nagyjából: egy teljesen külön világ, csak úgy odaépítve valahova, sok-sok országból érkező legénységgel. Én egyébként nagyon élvezem az egészet, alapvetően úgy élünk itt, mint Marci Hevesen – hogy a helyiek vajon mennyire élvezték, amikor ideépítették nekik a Berlaymonstert, az már más kérdés, de pillanatnyilag nem igazán zavar!

Mindamellett azért a körülöttünk lévő valóság néha fura módokon tör magának utat az irodaházakba, és ebből rendre van is bonyodalom. Vegyük mindjárt azt, hogy a portások és a konyhai személyzet semmilyen nyelvtudással nem rendelkezik, és kizárólag franciául tud (hajlandó?) megnyilvánulni. De annyira, hogy már arra gyanakszom, kiválasztási kritérium lehet náluk, hogy ne beszéljenek idegen nyelveket. Sőt, a menzán csak franciául van kiírva az étlap. Azért elgondolkodom néha, hogy ha ezek az intézmények Budapesten lennének, megengednék ezt vajon? Mármint, hogy a 26 másik országból érkező T. küldött találja ki szépen magától, mit takarhat a jókai bableves vagy a császármorzsa felirat?!?! Nálunk kb. egy átlagos metróaluljáróban dolgozó büfésnéni jobban tud angolul, mint ők itt az Unió szívében, és ez most komoly.(Nem szeretném többet azt a badarságot hallani, hogy a magyarok mennyire nem beszélnek idegen nyelveket másokkal összehasonlítva!) Szánalmas. Vagy ez talán a helyiek bosszúja lenne a Berlaymontért és a többi EU-s építészeti csodáért?

Elég fárasztó így ez a menzán ebédelés, mert először le kell vadásznom valakit, aki elmondja, mi micsoda, aztán kézzel-lábbal elmagyarázni a konyhásoknak, hogy melyiket kérem – ha jókedvében van az ember, megpróbálhatja esetleg elmutogatni nekik, hogy „csirke”, mintha activityzne :D – de ők ám extrán ostobák, a sor meg csak kígyózik türelmetlenül…

A portások hasonló kategória, de az igazság kedvéért velük kapcsolatban jöjjön most egy pozitív történet. Ugyanis múltkor akkora lúzer voltam, hogy az hihetetlen. Az történt, hogy kimentem a kabinból táplálkozni kicsit, de nem akartam ott a szép szőnyeget összemorzsázni, inkább kimentem egy ajtón a hátsó lépcsőházba. A badge-emet persze miért is vittem volna?! Háát, azt nem mondta senki, hogy azon az ajtón nem lehet visszajönni. Pánik. Végigrohantam az összes emeletet, mint valami számítógépes játékban, hogy hol találok egy nyitott ajtót, már a konyhában is jártam, meg megpróbáltam átpréselni magam a (másik oldalról kártyával nyíló) csapóajtókon, de nem fértem át, közben fenn rég nekem kellett volna dolgozni, és mikor már a sírás határán voltam, valahogy kilyukadtam a hallba. Ajjajj. Mivel badge-em de még személyim sincs, nem fogok tudni bejutni, hacsak nem hatom meg a portásbácsit a történettel. Istenem, csak ő, csak most, csak nekem, tudjon már angolul….. és tudott. Sőt, elnézően mosolygott, és beengedett. Erre a saját kollégáim meg kinevettek – na tessék, ilyen az összetartás itt az űrállomáson!!!

Miniszterek éjszakája

Ma újabb egzotikummal ismerkedtem meg: a miniszteri szintű tanácsüléssel. Már az időzítés is érdekes volt: délután 4-től éjfélig szólt a beosztás, természetesen aznap előtte és másnap utána szabadidővel.

Kíváncsian vártam, hogyan is fog ez kinézni, és vajon mi az, amiről este 11-kor a legideálisabb döntést hozni. Aztán felvilágosítottak, hogy mi is az ábra az éjjeli ülésekkel: politikailag érzékeny témák esetén egyszerűen jobban néz ki a sajtóban az, hogy hajnali fél 1-kor/3-kor stb. született megállapodás a valamiről, mint az, hogy mondjuk délután 5-kor. Úgyhogy még az se biztos, hogy éjfélkor befejezik. Aha.

Hát, tényleg megadták a módját a dolognak, mert bár megállapodás egyáltalán nem született, azért jól eltöltöttük az estét.

4 helyett elkezdtük fél 5-kor, először is minden tagállam elmondta pár mondatban, ami a lelkét nyomja, ezalatt felszolgálták a teát és a kávét. Vicces: ilyen üléseknél nekünk is jár a kaja-pia, és a kabinban van egy asztalra ragasztott lista, hogy munka közben csak rá kelljen mutatnunk, mit kérünk (tejeskávé, tea stb). Mikor ezzel megvoltunk, 2 óra hosszára szélnek eresztettek minket, hogy akkor most azok a miniszterek, akiknek vitájuk van, elvonulnak és privátban megdiskurálják egymással. Legyünk ott este 8-kor a folytatáshoz.

Ott voltunk, de nem sok történt: nagy meglepetésemre azt láttam, hogy a kabinban szépen megterítettek, rá a dokumentációra :D Hamarosan meg is jött a vacsora, először nekünk, tolmácsoknak. Eszegettünk egy bő félórát nyugiban: csirkecomb, halak, zöldségek, grillezett padlizsán stb., aztán ¾ 9 felé kezdtek visszaszivárogni a tisztelt miniszterek is. Hát persze, hogy mire hozzánk ért a desszert, és letettek elém egy gyönyörű rumos-csokis desszertcsodát, pont elkezdtek beszélni. Hozzá sem tudtam nyúlni, csak néztem-néztem, milyen álomszép, miközben a német miniszter asszony meg csak hadart-hadart… ez kérem már megint a tolmácsok kínzásának minősül! Nemigen vártam még ennyire, hogy átadhassam a mikrofont végre…

Mellesleg vicces, ahogy behallatszik a fülhallgatóba, amikor beszéd közben csámcsognak a T. miniszterek, meg csörömpölnek az evőeszközökkel.

Amikor mindent megettek, még felszolgáltak egy újabb kör teát-kávét, majd ismét tartottak egy röpke szünetet. Végül fél 11 körül az elnökség tett egy kb 5 mondatos nyilatkozatot, és berekesztette az ülést.

Azért jót vacsiztunk, máskor is szívesen vállalok ilyen esti sessionöket, ha arról van szó, hogy két szabad nap közt dolgozni kell mondjuk két órát… Csak most nem tudom, mit kezdek magammal hajnalig, mert a koffeinbevitelt hosszabb ülésre kalibráltam :)

Halakról

A héten alkalmam nyílt megismerkedni a Tanács halászati munkacsoportjával. Erről az ülésről már rengeteget hallottam, és csupa rosszat – de igyekeztem nem parázni, mondván, a bizottsági sajtótájékoztatóval is az volt a helyzet, hogy hetekig riogattak vele, aztán mikor egyszer oda kerültem, rájöttem, hogy igazából tökjó.

Hát a halas klub az nem tökjó.

Mi magyarok már eleve mínuszból indulunk, mivel nincs tengerünk, aránylag ritkán látunk mondjuk erszényes kerítőhálót, és a Balatonban és környékén is sok minden van, de tüskéscápa biztosan nincs. Az a szókészlet, ami svéd kollégáinknak alap, örülhetünk, ha egyáltalán létezik magyarul. Ráadásul kb az egyetlen halfajta, amit hajlandó vagyok megenni, az a panírozott halrúd, úgyhogy még kulináris ismereteim is a nullához közelítenek.

Az üléshez kb 4 cm vastag iratkupac tartozott, amit már egy nyelven végigolvasni is sok lett volna. Szóval beszélnek-beszélnek megállás nélkül, az se nagyon derül ki, hogy miről, és amikor már úgyis épp elég nehéz lenne átkódolni a dolgokat, akkor rendre bedobnak egy-egy halfajtát, ahol végképp leáll az ember. Mert hát több száz fajt kéne nemcsak egyszer megtanulni, hanem állandóan ismételgetni ahhoz, hogy csípőből ki tudjuk vágni mondjuk, hogy érdes lepényhal. Gondolom mindenki el tudja képzelni, erre mennyi idő van, mikor más napokon meg határőrizetben vagy épp gépjárművekben kell otthon lenni.

Így aztán gyakran nyúltam az utolsó megoldáshoz: elismételni azt a szerencsétlen állatot angolul, hátha a szakember majd felismeri.......... dehát ilyenkor a mélygarázsig szeretne süllyedni az ember. Közben a két kabintárs lázasan keres, hátha még az adott hal tárgyalása alatt megtalálnák a nevét magyarul az anyagban, és akkor diadalittasan bemondhatnánk mondjuk a szégyenkezve ismételgetett "flounder" után, hogy NAGY ROMBUSZHAL!!! :D

Ez halászati ülés így aztán lényegében csinálhatatlan, de az azért érdekes volt benne, és kicsit le is nyűgözött, hogy micsoda külön világ ez az egész. Elképesztő, mi minden van a tengerekben, micsoda tudománya van az egésznek, a hajófajtáktól egészen az élővilágig, na és hogy mi mindenre van szabályozás. A szókincs is ennek megfelelően gazdag: pl. kulcsszó a hálószembőség (mesh size), még ez se mindegy, úgy látszik.

A vita lényege egyébként kevéssé szívderítő: a fő kérdés, hogy ki hol mennyit halászhat ezekből a szegény, kihalás szélén álló állatkákból. Tény, ha egyszer eljutnánk oda, hogy mindet kifognák, akkor többé nem kínoznák szegény tolmácsokat ilyen ülésekkel. De azért ha azokra a gyönyörű színes lényekre gondolok ott Rodosz partjainál, amik a búvárszemüvegem előtt úsztak el, akkor azért inkább azt mondom, legyenek ilyen fejtegetések még jó sokáig.

Ja nagyon jó lehettem, mert jövő héten ismét halászhatok :D

Innen szép a győzelem

Nem hiába van Halloween a héten, itt a rémtörténetek ideje. Tegnap bekövetkezett, amiről régóta tudtam, hogy be fog, ám nagy erőkkel reméltem, hogy majd csak sokkal később, amikor már én is higgadt profi leszek. Arra gondolok, amikor az embernek nincs beosztása adott napra, aztán last minute mégiscsak bedobják valami ülésre teljesen tudatlanul, a háttéranyagot ismerő, és szépen betanult szószedetekkel érkező két másik kolléga mellé.

Úgy történt, hogy délelőtt otthon tettem-vettem, negyed 2-kor még rá is néztem a beosztásomra: szuper, délután is szabad vagyok. Ekkor kényelmesen beültem pizzázni egyet itt az utcában lévő olasz étterembe két régi tolmácsképzős ismerőssel /Balázs és Sally :) / aztán gondoltam, elmegyek a bevásárlóutcába, ja csak még előtte felugrok, mert bekapcsolva hagytam a gépet.

Így fél 3 után 2 perccel sokkoló látvány fogadott: 2 perce a Jacques Delors épületben kéne lennem valami génmódosított növényekkel foglalkozó ülésen. Miiiiii?!?!

Mint az őrült, ki letépte láncát, fogtam a badge-emet, tornacipőből legalább balerinába vágtam magam, a farmer már maradt, és mint a futómadár, megindultam a cél felé. Pánik… az hogy készülni esélyem se volt, még hagyján, de mit fognak szólni a kollégák, hogy kezdő létemre még egy parádés késést is megengedek magamnak? Netán már mindenki engem keres?!

Amikor teljesen kifulladva bezuhantam a kabinba, a kollégáknak nem elsősorban a késés tűnt fel, hanem hogy mit keresek egyáltalán ott, és akkor mi történhetett azzal, aki helyett megjelentem. Mondtam, nem tudom, és sokkos állapotban vagyok, mert 10 perce láttam meg, hogy itt kéne lennem, és azóta csak futni volt időm.

Ekkor kedvesen nekifogtak megnyugtatni, ami azért járt kevés sikerrel, mert közben kiderült, hogy a teremben ülők jelentős része – ideértve a jelentéstevőt és a szakértőt – német, sőt osztrák, és ők mindjárt beszélni is akarnak, jó hosszasan.

A stressz egyébként sok rejtett tartalékot kihoz az emberből: ahhoz képest, hogy komolyan úgy tűnt, elájulok még mielőtt egy hang kijönne a torkomon, szerencsére nem lett botrány a dologból.

Csak hát pl. az ötödszöri előfordulásnál esett le, hogy a német GVO („géfááóó”) nem más, mint a GMO, és ha mondjuk csak belelapozhattam volna az anyagba, akkor semmi gondom nem lett volna a felismeréssel – így meg percekig izzadtam, hogy olyan mondatokat gyártsak, amikből nem derül ki, hogy köszönőviszonyban sem állok az elhangzottakkal.

Az ilyen eseteknek érdekes a háttere. Általában ugye napokra előre látja az ember a beosztását, ami a planning team gondos munkája. Több ülés fut párhuzamosan több helyen, mindenütt más-más nyelvek kellenek, ennek a „hálóját” szépen előre meg kell szervezni, hogy mindenütt minden igényelt nyelvről minden igényelt nyelvre legyen tolmácsolás. Eddig szép és jó, na de mi van, ha egy tolmács adott reggelre mondjuk megbetegszik, vagy előző este elhúzódik egy ülés Luxembourgban, és másnapról ki kell venni az illetőt? Ilyenkor pótolni kell azon szerencsések közül, akik aznap épp lógathatták volna a lábukat. Ez viszont dominóeffektust indíthat el: ha csak más nyelvkombinációjú tolmácsot találnak a helyére, akkor más kabinokban is cserére lehet szükség, hiszen ahogy már többször ecseteltem, egymásról is dolgoznunk kell néha (reléből).

Ez történt most is: valaki, akinek az angol kabinban kellett volna németről angolra dolgoznia, kiesett. Így németről angolra közvetlenül nem tudott senki tolmácsolni, ami nem is az angoloknál okozott gondot, ők hallgatták szépen a francia verziót és mondták abból. A magyar kabinba viszont így már nem volt jó az a kolléga, aki csak angolról magyarra tud dolgozni, mert ha a teremben németül beszélnek, akkor ő csak dupla relével tolmácsolhatott volna (azaz a francián plusz az angolon át – ez pedig tilos, mivel már a suttogós játék utolsó fázisához hasonlítana ugye :D). Így őt szépen kivették, engem meg szépen beírtak, köszönhetően az állítólagos némettudásomnak. Hurrá.

Egyébként ennek menedzselésére az a szabály, hogy reggel fél 9-kor és napközben fél 2-kor mindenkinek meg kell néznie a beosztását, általában a következő napszak nagyobb variációi ilyenkor már láthatók – ennek figyeléséért mi vagyunk felelősek. Ha fél 2-kor se látunk beosztást, akkor részünkről a szerencse: ha ennél később kell pótolni valakit, akkor már nekik kell telefonon előkeríteniük. Mint kiderült, negyed órán buktam el a dolgot: negyed 2-kor ugye még üres volt a táblázatom…

És még így is örülhetek, hogy nem mondjuk a h&m próbafülkéjében ért a telefon, hogy „HOL VAGY?!”.

Happy Halloween Everybody!

Atomjó napok

Múltkor eleget ecseteltem, milyen nehéz is nekünk, úgyhogy idejét érzem megint egy pozitív bejegyzésnek, mert azért túlzás lenne azt állítani, nincs arany életem itt.

Először is, isteni hétvégém volt: Dóri barátnőm itt volt nálam Londonból, és jó kis bulit csaptunk négyesben az itteni lányokkal. Ők mindjárt azonosítottak is egy közös ismerőst, akin keresztül rövidesen egy loftlakásban zajló házibuliban találtuk magunkat. Ez így visszatekintve mókás, mert azt sem tudom kinél voltunk, de akkor nem tűnt úgy, hogy ez furcsa dolog lenne :D Onnan végül persze új kedvenc helyünkön kötöttünk ki, ami hivatalosan a Wild Geese Irish Pub névre hallgat, de mi csak Gúnárnak hívjuk :)

Szóval nem unatkozom itt hétvégéken sem, de ezúttal jól indult a munkahét is, bár, inkább csak a hét, mert munkáról eddig nemigen beszélhetünk.

Napok óta azon örömködtem itt, hogy mára végre együtt vagyok beosztva Balázzsal, régi tolmácsképzős csoporttársammal, és hogy milyen szuper lesz újra együtt dolgozni, na meg persze poénkodni, mint a régi szép időkben. A téma elég elrettentő volt, egyrészt műtrágyák, másrészt motorgépjárművek típusengedélyezése villamossági szempontból – fel is keltem szépen 7-kor, hogy becsületesen áttanulmányozzam a témát. Aztán eljött a munkakezdés, és még meg is állapítottuk, milyen szuper napunk is lehetne végre itt együtt, ha nem ezt az anyagot kéne gyűrni egy tiszta depi ülésteremben. Hát, így teljesüljön minden kívánságunk, ugyanis a magyar küldött nem jelent meg (=nem volt kinek tolmácsolni), így szépen elküldtek minket, ki a napsütésbe. Itt alapelv, hogy feleslegesen nem dolgozunk, amivel csak egyet tudok érteni!

Hirtelen ötlettől vezérelve elmentünk az Atomiumba, mondván, még úgysem volt benn egyikünk se, és milyen szép idő van, most jó lesz a kilátás. Hát, tényleg csak addig borult el az ég, amíg fenn voltunk… Egyébként az Atomium olyan, hogy nincs benne semmi érdekes, már ha valaki nem érdeklődik hevesen a világkiállításra készült pavilonok papírmakettjei, meg néhány értelmezhetetlen posztmodern műalkotás iránt. Viszont egyszer meg muszáj bemenni, mert különben mindig kíváncsi marad az ember, hogy mi lehet benne :D Szóval tipikusan ilyen lógós munkanapra való program.

Soha rosszabb hétfőt :)

"Nem hallom, mit motyog..." - a bekapcsolt mikrofon melletti tolmácsbalesetekről

"Ez Clark volt, az a brit! Nem hallom, hogy mit motyog! Van valami a szájában, vagy baja van a protkójával."
Ezt az eszmefuttatást egy francia tolmács követte el a héten az EP strasbourgi plenáris ülésén, bekapcsolt mikrofon mellett. A teljes történetet lásd itt:
http://index.hu/bulvar/2010/10/20/kinevettek_a_motyogo_kepviselot/

Mindezt elolvasva először is kirázott a hideg, aztán mindjárt két dolog jutott az eszembe. Az első szeretett tolmácsképzős tanáraink intelme volt: „a mikrofon akkor is be van kapcsolva, amikor nincs bekapcsolva”. Azaz a kabinban végig úgy kell viselkedni, hogy véletlenül se halljanak tőlünk vállalhatatlan megjegyzést. A második dolog, ami rögtön ezután felötlött bennem: ez akár velünk is történhetett volna!!!

Sajnos vagy nem sajnos, nálunk, a bizottsági tolmácskollégák körében is igen jellemző, hogy egy-egy fárasztóbb szónok vagy hosszúra nyúlt ülés után/közben bizony elhangzik a kabinban néhány poén/megjegyzés/beszólás – természetesen nyomva tartott köhögőgomb vagy kikapcsolt mikrofon mellett (nyilván pórul járt parlamenti kollégáink is ebben a tudatban voltak).

Néhány régi kolléga mesteri szinten űzi a poénkodást, és szinte minden mondathoz képes hozzáfűzni valamit, amin aztán a mellette ülő két „csendestárs” csendben szakadozhat a nevetéstől. Konkrétan épp kedden ment ki a kabinból az egyik kolléganő, mert amikor egymásra néztünk, még jobban fulladozni kezdtünk – miközben a poén gazdája továbbra is higgadtan tolmácsolt, mintha mi se történt volna, sőt, lendületbe jött, és még lelkesebben magyarázott. Ettől meg még viccesebb volt az egész :D

Nem kell hangsúlyozni, ami nyilvánvaló, de biztos ami biztos, ezzel kezdem: tolmácsetikailag megengedhetetlen az az eset, amiről az indexes cikk szól, és az alábbiakban távolról sem mentegetem az illetőket.

Mégis elgondolkodtam, mi lehet az oka, hogy ilyesmi megtörténhet?

Egy felmérés szerint a szinkrontolmácsolás a légiirányítók munkája utáni második legstresszesebb hivatás. Igen, jól látjátok, a szívsebészek és hasonlók is utánunk jönnek. Minden pillanatban nyomás alatt vagyunk, nem a saját tempónkban dolgozunk, hanem a beszélő által diktált ütemre, sok esetben rajtunk kívül mindenki szakembere a teremben a témának. Egész nap feszült koncentráció van, másodpercenként (!!!) nem is tudom, hány döntést kell meghoznunk: mit minek fordítsunk úgy, hogy ha megjön a mondat vége, és még meg is értjük, sikerüljön értelmesen befejezni, miközben kezeljük a berendezést, nyelvet váltunk stb.

És nem igaz, hogy nincs tétje – sokszor igen is van. Az üléseken jogszabály-alkotás folyik, pénzekről döntenek stb. Saját gondolataink-érzéseink kifejezésére pedig – a dolog jellegéből adódóan – a teljes munkanap során semmilyen mód nem nyílik.

És akkor még csak egy átlagos munkanapról beszéltünk, ehhez jönnek a nehezítő körülmények. Arra gondolok, amikor a beszélők hadarnak, motyognak (lásd indexes sztori!!!), nem az anyanyelvükön beszélnek, hanem például azt hiszik, hogy az, amit közölni próbálnak, angolul van... Vagy esetleg előre megírt, 5 oldalas (szimpla sorköz) beszédeket olvasnak fel 6 perc alatt, lélegzetvételnyi szünet nélkül, egzotikus kiejtéssel, és olyan hosszúságú körmondatokkal, hogy a lényeget a papíron (ha megkaptuk egyáltalán az anyagot) több sorral lejjebb kell keresni. Netán relékabinra szorulunk, azaz a teremben elhangzó lengyelt az angol kabin verziójából kellene magyarítanunk, de mondjuk onnan épp kiment az kolléga aki lengyelről tudna angolra tolmácsolni, tehát meg vagyunk lőve, hogy hova is kapcsoljunk. Eközben a beszélő már a harmadik mondatnál tart, a magyar küldött meg várja, hogy mondjunk mi is valamit végre.

Aztán a témák is a stressz kiapadhatatlan forrását jelentik. Vegyük pl az e heti első 3 munkanapomat. 2 napig emberkereskedelem elleni konferencián voltam: rendészet, szervkereskedelem, brazil kényszermunkások, megrázó történetek kisgyerekek szexuális kizsákmányolásáról, statisztikákkal, képekkel stb. Szerdán pedig – a változatosság gyönyörködtet – főállatorvosok munkacsoportja: afrikai sertéspestis, sertések ivartalanítása fájdalomcsillapítással vs anélkül, vonatkozó irányelv-tervezetek vitája az utolsó vesszőkig és pontokig.

Ha mindehhez még figyelembe vesszük, hogy mi itt nem havi pár napon folytatjuk ezt a tevékenységet, hanem minden nap reggeltől estig, akkor talán mindenki el tudja képzelni, hogy a sok sikerélmény mellett (elismerem, van az is: szép témák, jó előadók stb.) milyen frusztráció gyűlik fel bennünk néha.

Ez pedig valamilyen formában előbb-utóbb utat tör magának. Hallottam már alvászavaros tolmácsokról, fiatal koruk dacára burnout-tól (kiégés) szenvedőkről, állandó görcsben élőkről. Meg olyanokról, akik idegrohamot kapnak, ha egy tapasztalatlanabb kollégájuk valamit nem tud, vagy rosszul mond. És hát igen, vannak azok is, akik humorral közelítik meg a dolgot, és egy-egy jól elhelyezett beszólással, poénnal „könnyítenek magukon”. Kifejezetten úgy látom, ez semmi más, mint a stressz egyik leküzdési módja.

Ez persze nem mentség. Tudtuk, hogy mit vállalunk, és kötelességünk lelkiismeretesen csinálni. Mégis elgondolkodtató, melyik csoporthoz is szeretne tartozni az ember a fentiek közül… Ha netán az utóbbihoz, akkor meg kétszer is nézze meg, mi van a mikrofonnal, mielőtt találgatni kezdi, mi lehet a képviselő szájában :D

Furcsaságok – a város, ahol élek…

Mostanra annyi meghökkentő/érdekes/fura dolgot láttam itt, hogy ideje csokorba szedni őket.

Kezdjük az időjárással. Szó szerint ötpercenként képes változni, a vihartól a gyönyörű napsütésig. Esernyő ÉS napszemüveg nélkül elindulni sem érdemes.

Talán ez is az oka annak, hogy itt nem úgy öltöznek az emberek, amilyen az idő, hanem amilyen kedvük épp van – mennyivel korszerűbb dolog is ez! :D Az augusztusi 25 fokban pl láttam hófehér csizmát, az októberi 10-ben pedig mezítlábas papucsot.

Viszont itt nem szólnak meg, bármi is van rajtad (na munkán kívül persze), és nemcsak hogy 30, de akár 60 felett is hordhatsz leengedett, hosszú hajat, yess :))) az viszont, hogy ez utóbbi életkorban miért nem párosul hajfestéssel, már nekem is magas.

Az emberek hihetetlenül sokfélék. Magyarországról érkezve, amíg nem lát ilyen környezetet az ember, addig elképzelni is nehéz. Egy átlagos metrókocsiban jó eséllyel akad az ember körül NATO-s diplomata, rasztahajú jamaikai, spanyol diák, leplekbe burkolt hangos arab hölgykolónia rengeteg babakocsival, gyönyörűen befont hajú, trendyn öltözött és sminkelt fiatal afrikai nő, a környező falvakból ingázó wallon/flamand dolgozó, török bácsika, na meg magamfajta uniós tisztviselők, finnektől portugálokig. A zenészekről, zsebtolvajokról, koldusokról, uniós belépőkártyákkal bizniszelőkről és a számtalan különféle aktivistáról nem is beszélve.

Ha valakihez netán szólni szükséges, először lázasan mérlegel az ember, hogy vajon milyen nyelvvel lesz sikere, majd idővel próbálja megfejteni az emberek kinézete és nyelvismeretei közötti összefüggéseket.

A flamand-vallon szembenállás nem sokat segít a dolgon, ugyanis így még a helyiek sem egyfélék, és ha egy önérzetesebb vallonhoz (aki francia anyanyelvű) véletlenül hollandul szólsz, akkor a sikeres kommunikáció még alacsonyabb valószínűségű, mintha angolul kezdted volna.

Ha már a tömegközlekedésnél jártunk: a metrót és a villamost eleinte nehéz megkülönböztetni, mert mindkettő jórészt a föld alatt megy, sőt, a villamos néha egy szinttel mélyebben.

Ja azt ki hiszi el nekem, hogy itt 10-ből 9 fekete Audi megáll a zebra előtt (otthoni arány talán 10-ből 1)?

A közlekedés egyébként nagyon flottul megy, kivéve, ha tüntetés van, ami itt kb mindennapos :D Múlt héten az egész város lebénult egy kétszázezres felvonulás miatt. Ahányszor jön valami delegáció, biztos, hogy minimum egy tucatnyi fura szerzet megjelenik a Schuman téren, transzparensekkel és egyéb kellékekkel. Az én eddigi kedvenceim a tiroli gazdák voltak, mert ők barikat is hoztak :) enyhén voltam meglepve, mikor hazafele baktatva bégetésre lettem figyelmes a Berlaymont épületnél!

A rendőrkonvojok, -helikopterek, sőt a lovasrendőrség vonulásai szintén mindennaposak. Szombaton a bevásárlóutcában tartottak összehangolt akciót, úgy 15 rohamkocsival meg féltucat lóval. Nem értettük, miért, mindenesetre jól nézett ki a művelet.

A lovak szépen kidíszítették a bevásárlóutcát, amiről mindjárt eszembe is jut a következő furcsaság: Budapest NEM koszos, bárki bármit is mondjon. Na jó, legfeljebb a BKV, de az utcák nem. Ami itt van időnként a belvárosban, az igen. Múltkor úgy ugrottam el egy koldus elől, aki egy hosszú botra szerelt zsákkal piszkált felém balról, de azt se tudtam, hova ugorjak, mert jobboldalt meg méretes vértócsát találtam. Valahogy a higiéniához való hozzáállás is más itt – múltkor egy teraszon ücsörögtünk egy adag sültkrumplival, és tanúi voltunk, amint a szomszéd asztalon egy pasi pelenkát cserélt egy csecsemőnek. Értitek, a kávézó asztalára tette a teli pelenkát, oda, ahonnan a következő vendég eszik. Mindezt a divatos Jourdan téren, ahol ¾ órát állsz sorba egy adag originál belga krumpliért amúgy. Otthon úgy üvöltötték volna le egy ilyenért, hogy a környékre se megy többet.

Amilyen megengedőek az utcán, olyan vasszigorral viseltetnek azonban az ember privát szemetesei iránt. Szelektív gyűjtés van, 3-féle zsákot vagy kénytelen tartani, kizárólag a hivatalos, ilyen célra árult fajtából, azaz nem dobhatsz ki te csakúgy bármit bármilyen nejlonszatyorban. Kékbe mennek a flakonok, sárgába a papír, a fehér pedig vegyes. (Ja, az üvegekkel még külön rohangálj a gyűjtőkhöz, na ezt én már negálom, ami sok az sok.) Természetesen a fehér kell leggyakrabban, így azt mindjárt kétszer annyiért árulják. Hetente kétszer ki kell készíteni az utcára a ház elé ezeket a szatyrokat (a legszebb utcák is csodásan mutatnak ilyenkor) szerda hajnalban viszik el valamennyi zsákot, szombat hajnalban pedig csak a fehéreket. Ha elmulasztottad, akkor rohad a konyhádban a háromféle szemét újabb napokig (az, hogy hely sincs ennyi szemetesnek, már eleve tökjó). De még itt sincs vége a történetnek: ha valamit nem a megfelelő zsákba dobtál, vagy túl hamar készítetted ki a zsákokat, ÉS a szemét tartalmáról/helyéről be tudnak azonosítani (?), akkor fizetheted a büntetést. Hallottam valakiről, akivel 80 eurót fizettettek, csak mert este 6 előtt ki merészelte tenni a szatyrokat (munkaügyben indulnia kellett Strasbourgba). Miközben a város egyes negyedeiben fogalmazzunk úgy tapintatosan, hogy hangyányival nagyobb gondok vannak, mint hogy kék vagy sárga a szemetesnejlon és hány órakor került oda……..

Hát ilyesmikkel kell itten együtt élnem mostanában… Biztató azért, hogy aki régebbi motoros, annak általában megvannak a megküzdési stratégiái az itteni furcsaságokra: van pl olyan ismerősöm, aki állandóan több pár cipőt tart magánál az időjárás miatt. Egy kedves, idősebb, végtelenül segítőkész kolléga pedig azt osztotta meg velem bizalmasan, mint taktikai jótanácsot, hogy ő bizony biztos ami biztos, soha nem a saját háza elé készíti ki a szemetesszatyrait :D Azt hiszem pár hónap, és én is profi belga leszek.

És akkor talán azt is megértem, miért fakóbb az itteni Fanta. Erre eddig kétféle magyarázatot hallottam: A) igazi gyümölcs van benne és nem színezék, B) a belgáknál minden ízetlenebb és ezt is le kellett butítani hogy jó legyen nekik. Szóljon, aki tudja a megoldást!