Happiness van :)

Barátságtalan egy hónap volt ez a február. Először is ugye megboldogult szegény Malévünk, utolsó szárnycsapásaival felborítva az életemet. Az a szappanopera, hogy mikor hogy (nem) jutok haza, vagy két hétig borzolta az idegeimet, közben pedig nyakamon volt a vizsga is, ami magyarról angolra itt, háát, nem nagyon vicces. Múlt kedd este már pörögtem az idegtől, így aztán egy percig nem lepett meg, hogy másnap reggel betegen ám nyugodtan ébredtem, a szervezetem közölte: ebből elég, inkább az influenza. Onnantól már ezzel küzdöttem, meg a szövődményeivel. Szombaton még csak légcsőgyulladás volt. Az ügyeletes orvosnál olyan profin tárgyaltam hollandul, hogy németnek nézett :D de gyógyszert azt nem tudtam kikönyörögni tőle. 4 nappal a vizsga előtt lett is a történetből hangszálgyulladás. Versenyképességi tanácson berekedés, Planning-nek betelefonálás, szabadlábon lazuló kolléga leváltani berohanás (közben gondolom káromkodás), orvoshozmenés, végre antibiotikumszedés, 3 nap alatt meg is gyógyulás.

Nyitánynak nem rossz.

Ezek után egy ideig nemigen idegeskedtem, és azzal is megelégedtem, ha beszélni tudok majd pénteken, nemhogy angolra tolmácsolni. Na jó, előző este azért már féltem rendesen, mégiscsak négy vérprofi kolléga fogja nagyítóval keresni a hibáimat. Azért sikerült egyhuzamban 5 órát aludni, hajnali fél 6-tól meg bőven volt időm cipőt pucolni, körmöt lakkozni, meg minden egyébre, amire reggel amúgy sosem.

9-kor aztán összegyűltünk a Kortenbergben, ahol csakma, csaknekem beszélt hollandul a portás (azaz nem olyan érzés volt elkérni a teremkulcsot, mintha levelibékákkal próbálnék társalogni).Úgy szólt a hivatalos levélben, hogy egy hatperces beszédet kell tolmácsolni, és ha ez alapján nem biztosak az eredményben, akkor kérnek egy másodikat is. Az első szöveg éttermekről szólt, totál jól ment, minden eszembe jutott, szép kifejezésektől a frappáns szerkezetekig, igazi Anglia-utáni-csúcsforma, egy-egy ponton még szinte mintha élveztem is volna. Marha büszke is voltam magamra, amíg vissza nem hívtak, hogy akkor ez annyira jó volt, hogy még egyet meghallgatnának tőlem. Na ez már rosszul hangzik: ha ez alapján amit itt brillíroztam, ők nem biztosak, akkor nem tudom, ugyan mivel győzöm meg őket. Közben egyszer csak hallom az agyamat elborító lila ködön túlról: a második beszéd a tőkehalról szól. Ööö, ezzel biztosan nem! Tömény egy fejtegetés volt, múlt és jelen idő közt kellett ugrálni, meg ugye a halkvóták és minden egyéb amit ilyenkor emlegetni illik. Hát baj lesz itt. A szöveg harmadánál úgy leblokkoltam, hogy már azon is megálltam gondolkodni, a szerencsétlen tőkehalat lehet-e többes számba tenni, vagy ha sok van belőle akkor is még mindig csak cod. Hát valahogy végigküszködtem, főleg mert nagyon gáznak éreztem szólni, hogy hagyjuk már ezt inkább most és menjünk haza.

Végítélet: hátakkor az van, hogy ők már az első beszéd után eldöntötték, hogy átengednek, csak gondolták, csináljunk már még egyet, mert akkor több visszajelzést tudnak adni, ami majd milyen hasznos lesz nekem a szinkronképzéshez. Meg hogy ha már így berendeltek ennyi embert ide reggel 9-re, tartsunk már egy rendes vizsgát, ne hat percet üljünk itt. Hahaha, milyen brilliáns ötlet...

Azért odaszólhattak volna az első beszéd után, hogy héé te ott, ne parázz, a tőkehalakat már csak poénból hallgatjuk meg, vagy mert épp nincs már más dolgunk a mai meló előtt.
Nembaj, azért így is happiness van :)

Kedvenc zöldségeim

Tudom én, hogy mi tolmácsok nem hétköznapi foglalkozást űzünk itt, és a munkánkat övező értetlenséget türelemmel illik viselnünk. Azért amíg betegen tengődtem itthon, csokorba gyűjtöttem azt a tíz tévhitet, amit bámulatos gyakoriságuk okán talán személyes kedvenceimnek is mondhatnék. Jó szórakozást!

1.      Ahhoz csak a nyelvet kell tudni. / Még rosszabb: ahhoz csak az idegen nyelvet kell tudni.

Toplistás badarság, amit mi sem bizonyít jobban, mint hogy egyes két- és háromnyelvűek kifejezetten gyenge tolmácsok. Fejtegethetnénk, hogy az egyidejű hallgatás és beszéd, meg hogy az utalások, számok, poénok, szakkifejezések, betűszavak, agyonbonyolított mondatok... Na meg hogy átlagon felüli anyanyelvismeret, prezentációs készség, meg stressztűrés, meg miegymás. De hiába fejtegetjük, mert ha jól csináljuk, akkor mindez pont hogy nem tűnik fel, ha meg rosszul, akkor biztos nem tudjuk a nyelvet.

2.       „Angolul fogok felszólalni..." / még rosszabb: "...hogy a tolmácsoknak egyszerűbb legyen.”

Egyes küldöttek/konferenciarésztvevők kedvenc rögeszméje, hogy ha felismerhetetlen kiejtéssel, litván/máltai/osztrák stb akcentussal, hibás nyelvtannal, mindezek tudatában idegesen hadarva, rossz helyeken szünetet tartva (esetleg lányos zavarukban a felolvasásból két sort átugorva) makognak angolul, akkor nekünk biztosan könnyebb kitalálni a gondolataikat, mintha anyanyelvükön beszélnének helyesen, szabatosan, hangsúlyozva, a tolmácsolást meg meghagyva annak, aki érti is és el is tudja mondani a másik nyelven.

3.      „Nem fogok sokat beszélni, nagyon rövid lesz, tényleg.”

Irreleváns információ. Lehet, hogy egyetlenegy mondatot fog mondani, de az a) sorsdöntő b) bekezdésnyi, napokig fogalmazott írott anyag felolvasása, végén azzal a szóval, amivel a másik nyelven az egészet kezdeni kellene kellett volna. Ergo inkább beszéljen két órán át úgy, hogy adott felkészülési anyagot, mint két percig úgy, hogy nem.

4.      Ha nem tudod kapásból megmondani három nyelven, hogy van az, hogy tejsavó/csípőfogó/rombuszhal/stb, nem lehetsz jó tolmács.

Felkészülés – ld. 3. pont. Két lábon járó szótár nincs, ha tetszik, ha nem.

5.      A tolmácsoknak milyen jó már, hogy átlagban heti 3.5 napot dolgoznak 5 napi bérért.

Azt nyilván senki sem látja, amikor munka előtt/után, alvás/sörözés helyett szavakat magolunk. Amúgy meg aki szereti a kihívásokat, próbáljon meg heti 5 nap szinkrontolmácsolni, elméje épségének megőrzésével. Anélkül nem ér! ;)

6.      A tolmács hisztis fajta: másfél óra ebédidő kell neki, és öt perc túlórára se hajlandó.

Aki hisztis, az jó eséllyel már a tolmácsképzős felvételin nem megy át. A szigorú szabályok pedig azért vannak, hogy a hangunk, hallásunk és koncentrációnk mondjuk ne két év alatt menjen tropára teljesen, hanem minél később.

7.      A tolmácsoknak nem adjuk oda a dokumentumokat, mert titkosak.

És amikor felolvasnak belőlük, akkor vegyük le a fülhallgatót, hogy ne is halljuk, és úgy fordítsunk, hogy oda se figyelünk még arra se, amit mi magunk mondunk? :D

8.      A szinkrontolmács az pont olyan mint a többi, csak profibb / még rosszabb: elegánsabban hívja magát.

Nyilván nem elvárható, hogy mindenki tisztában legyen a szakzsargonnal, de ha suttogó szinkront kér 7 embernek, akkor azért higgye el a T. Megrendelő, ha mi mondjuk, hogy nem fog menni :D

9.      Egyáltalán miért kell a tolmácsnak a helyszínen lenni a videokonferenciák / még rosszabb: a Skype korában?

Akármilyen jó hangminőséget prezentálhatnak nekem, meg képet is az előadóról – ha eközben nem látom, hogy Dánia majd kiesik az asztala mögül, akkor fogalmam se lesz róla, hogy az előadó miért mondja a mélytengeri vonóhálók szembőségének tárgyalása közben: „Türelem, Dánia!”. És egyáltalán, a küldötteknek miért kell a helyszínen lenni? Na, nekünk is nagyjából ugyanazért.

10.   Ha tudja a tolmács a nyelvet, akkor könnyű, sőt egyenesen unalmas munkája van, ami egyáltalán nem kreatív, mert csak el kell ismételnie, ami már elhangzott.

Ezt direkt a végére hagytam, hátha a fentiek után nem kell magyaráznom...

Esetem a Malév-csőddel

Az angliai tanulmányút után csupa pozitív energiákkal, és eddigi fennállásom legjobb angoltudásával tértem vissza a brüsszeli főhadiszállásra. Most már csak szülinap-ünneplések vannak, na meg két hét mentális felkészülés az angol vizsgára, jó lesz ez – gondoltam nagy naivan – vagy legalábbis tűrhetőnek látszik. Szombat reggel kikerestem magam a kétheti szennyes alól, megejtettem egy kétfordulós bevásárlást, egy nagyobb takarítást, némi szépségápolást, saláta- és szendvicsgyártást, és három mosást. Ebből az utolsó közben a gép feldobta a talpát, Maria megpróbálta megszerelni, erre elárasztotta az egész mosodát. Mire magamhoz tértem, meg is szólalt a csengő – igen, aznap este nagyszabású szülinapi házibuli volt nálam. Fantasztikus volt, szívmelengető, hogy milyen szuper emberek vesznek itt körül! Napokig mosolyogtam utána :) és Fruzsi profiterol-tortájáról külön itt is meg kell emlékezni: feledhetetlen volt!

A vigyor ugye péntek reggel 8-ig tartott... Hát persze hogy aznap este mentem volna haza a 20:20-as Malévvel, két hét késéssel sort keríteni az otthoni ünneplésre. Naiv ébredés: hurrá, aludtam eleget, most szépen hozom a csúcsformámat a délutáni angol képzésen, aztán irány haza. Csúnya kijózanodás öt perc múlva: nem mész te sehova se ma, se később. Fél nap merev pánik: hogy jutok haza most azonnal, mi lesz az összesen 4 pár Malév-jegyemmel (kisebb vagyon), és mégis hogy fog működni innentől az élet (a többi légitársaság menetrendje az én munkarendemmel kb használhatatlan)? Az ügyintézésben mérsékelt eredményekkel jártam, majd erőnek erejével összeszedtem magam, és bementem kiképzésre. Isteni időzítés volt ez, az Angliában feltuningolt nyelvtudásomat prímán ellensúlyozta, hogy alig voltam magamnál - nyilván hogy kilogramm helyett kilométert írtam fel és tonnát mondtam, meg ilyenek. Hazafele jött a nap slusszpoénja: gondoltam, ha már itt ragadtam, elmegyek edzésre. Közben viszont leesett 2 cm hó, amitől Belgium megbénult. A belgák ugyanis nem ismerik a téli gumit (most őszintén: normálisak?!), na mire kibattyogtam a megállóba, már állt az ország történetében rekord 1200 km-es dugó. Amikor mondták, hogy a buszhálózat ahogy van feladta, hazabattyogtam, és üzentem egy csoporttárssal a tánctanárnak, hogy nem tudok menni. Mire csoporttárs visszaír: „de ma egyébként is elmaradt volna az óra!” OK, úgy látszik, ma már nem lehet ártani nekem, ez megnyugtató.

A szombat reggeli napsütésben ismét pozitív gondolkodást erőltettem magamra: irány a délutáni Wizz Air gép, majd Liszt Ferihegyről még épp befutok a kettes számú szülinapi bulimba. Ekkor viszont Budapesten szakadt le a hó: 6 órát töltöttem a Charleroi-i, mocskos, és általában is nagyon színvonaltalan fapadosreptéren a gépre várva, ami 17:40 helyett végül 21:40-kor szállt fel velem. A kijelzőn óránként jelent meg újabb, odébb tolt időpont. A harmadik verziónál szépen összeírtam, kiknek kell szólni, hogy ne induljanak el este, majd e szomorú telefonok után az angoltanulásba temetkeztem (ld. mentális felkészülés a retúrvizsgára, oh yeah). Végül vasárnap lett, mire hazaértem (hajnali 1), és hétfőn délben indulhattam vissza: szóval a két méregdrága repjegyemmel épp annyit voltam otthon, hogy megegyem a tortát, meg hétfő reggel bebattyogjak az OTP-be egy halomnyi Malév-papírral, legalább bejelenteni a kárigényemet. Ja, slusszpoénja ennek a napnak is volt: reggel felhívtam Brüsszelt és a beosztástervezőket, hogy ugyan készenlétben vagyok, de azért szólnék, hogy legyenek már olyan drágák és hagyjanak is így, merthogy a Malév meg a hó miatt Budapesten ragadtam. Hát nagyon drágák voltak, azonnal levontak egy szabadnapot, igen, marhajó, a szabimat én is épp arra gondoltam áldozni, hogy Charleroi-ban ökölharcolok mindenféle primitív népekkel a transzferbuszra való felférésért.

Hát ilyen mély szinten vagyunk mostanság, egy héttel az első angol vizsga előtt. Javaslom, hogy ezt a februárt vigye az ördög valahova jó messzire, mondjuk csődbe, és szépen írjuk ki a márciust ;)

Harry, hol vagy?!

Fantasztikus londoni hetem vasárnapján elbúcsúztam a hazainduló lányoktól, majd Paddington állomáson Londontól is. Hosszabb zötyögés után megérkeztem Oxfordba, amit alig vártam: a vonaton hideg volt, gyökkettővel vánszorgott, háromnegyed órát késett, előttem meg futballrajongók itták sorra a cidereket. Este 9-kor, még épp illő időben oda is találtam a vendéglátó családomhoz – bizony, bevállalós voltam, ne egy hotelszobában üljek már egyedül, hanem csacsogjon csak szépen velem egy igazi angol család.

Igazi angol család angol pasiból és perzsa feleségéből állt. Első este csak a hölgy volt otthon, és rendesen ijesztő volt, amikor ajtót nyitott – csak másnap derült ki, hogy szegény inszomniás, és 1 órát alszik per éjszaka, ezért vág állandó jelleggel olyan fejet, amilyet. Azt, hogy honnan érkezhetett, egy napig találgattam, aztán mire magamban végleg elkönyveltem portugálnak, közölték, hogy ja egyébként ő iráni. Oké… :D

Amúgy relatíve jól éreztem magam náluk: perzsa hölgy jól főzött, angol pasi meg jól gitározott. Egy dologgal borítottak csak ki: éjszaka egyáltalán nem fűtöttek, sőt nyitott ablakkal aludtak (igen, január van…) Én meg egy szobával odébb 2 paplan alatt vastagzokni+pizsama+pulóver+sál kombinációban. Ha véletlen ki kellett mennem éjjal a tizenegykét fokjukba, úgy remegtem, hogy attól féltem, leesek a lépcsőn. Fel nem foghatom, ez miért jó… Más baj amúgy nem volt velük, az olyan apró érdekességeken, mint hogy teából és kólából is (!) koffeinmentest tartanak otthon (Istenem, add hogy én sose legyek ilyen álmatlan), már nemigen akadtam fenn.

Oxford amúgy cuki. A londonihoz hasonló emeletes buszok járják, itt a piroson kívül van belőlük zöld és aranyszínű is, és a színüktől függ, melyik merre megy, sőt, egyféle bérlet csak az egyik színűre jó. Van szép óváros, és ott a híres Christchurch katedrális és főiskola: na annak már a kertjében is olyan érzés fogja el az embert, hogy biztos mindjárt megjelenik Harry herceg. Vagy Harry Potter. Aztán egyik se jött :(

A város egyébként ahogy van, az oktatásból él. A főiskolák-egyetemek jó hírét ügyesen kihasználják a különböző nyelviskolák, amik egymást érik a belvárost a kertvárossal összekötő sugárúton. Valóságos iparág ez ott, nem beszélve arról a ki tudja hány száz helyi családról, akik diákok elszállásolásával egészítik ki jövedelmüket. A nyelviskola tele volt argentin és kolumbiai, spanyolul őrjöngő tinédzserekkel, akiket jólszituált szüleik ugyan tanulni küldtek oda, de ennél minden mást sokkal látványosabban csináltak. Frissen (át)alakult párok, másnapos arcok, na meg a toalettben pityergő csajok… kész!

Áldom az eszem, hogy nem csoportos, hanem magánoktatást kértem, ez nagyon hatékony volt: minden délelőtt 3 óra szókincsfejlesztés, jogi angol, és tolmácsgyakorlás: ehhez vittem a magyar beszédeket a laptopon, a tanárok meg javítgatták az angolomat.

Amúgy a dél-amerikai tiniktől eltérően én kifejezetten unalmas öt napot töltöttem Oxfordban, köztük a szülinapomat is. Már előre sajnáltam magam, hogy pont aznap egyedül fogok ülni egy ismeretlen városban, így eldöntöttem, hogy nem is foglalkozom az egésszel, úgy teszek, mintha nem is szerdán lenne, hanem majd a következő két hétvégén. Volt pár kósza gondolatom, hogy esetleg a nyelvsuli kiszúrja az adataim közt, és esetleg szól igazi angoléknak, vagy netán szóljak nekik én hogy hé, koccintsunk már egyet… De aztán magától nem történt semmi, így praktikusabbnak láttam összeszorítani a fogamat és a házival foglalkozni.

Angliából úgy általában elég nehéz engem bármivel is arra motiválni, hogy távozzak bárhova is, de ugye most kilátásban van két hétvégényi ünneplés, így aránylag túlélhető volt a hazaút. Amikor kényelmesen elhelyezkedtem a Londonba tartó vonaton (Agatha Christie rajongóknak: 12:01 to Paddington), megállapítottam, hogy Oxford alkalmas hely egy kis tanulós remeteélethez, de valószínűleg van egy rejtett, sokkal varázslatosabb arca is, az ódon kollégiumok falai mögött. Ott biztos tényleg szembejön Harry. Mindkettő.

Londoni kalandok

Január közepén eljött az angol képzésemhez tartozó tanulmányi szabadság, hurrá, irány Anglia két hétre! Egy átbulizott hétvégét (mi mást…) követően majd kicsattantam az energiától persze, amikor hétfőn 5-kor keltem, hogy átvonatozzak a La Manche csatorna alatt. Az út 2 óra, de odafele nyer az ember egyet, azaz 7-kor elindul a vonat Brüsszelből, 8-kor pedig kiszállás a St Pancras International-ön. Na ez azért fílinges. Az már kevésbé, hogy a hajnali kelés miatt kb a fejemet is elhagytam volna, a tárcámat sikerült is (ugye-ugye 2009-es bandám, a történelem ismétli önmagát). A metróban vettem észre, hogy nincs meg, és nagyjából 10% esélyt adtam neki, hogy ha visszatépek a Dickens Múzeumba, akkor majd pont meglesz, mert majd pont ott hagytam el és majd pont meg is őrizték. Azért csak nyomás vissza, merev rémületben persze – de ezúttal szerencsém volt, már az ajtóban azzal fogadtak, hogy én vagyok-e az (az észlény) aki otthagyta a tárcáját. Huhh. Ezek után, hogy első nap kis híján ott álltam mindennemű pénz, kártya, irat, sőt az állomás megőrzőjében lévő bőröndöm jegye nélkül (ha azt is viszik, még egy váltás zoknim sincs…), bevettem magam a Topshopba terápiás shoppingolni, és úgy döntöttem, innentől csak jó dolgok történhetnek.

Logisztikailag egyébként is bonyi egy hét volt. Hétfő este Dóri barátnőmnél aludtam, aztán kedden beköltöztem egy hotelbe, ahova szerdán megjött a Gyöngyvér. Pénteken a hotelen belül szobát váltottunk, mert megjött az Eszter is, vasárnap pedig búcsú a lányoktól és menet Oxfordba (összesen 4 költözés kétheti téli cuccal). Ráadásul a londoni bevásárlóutca az olyan, amilyen, ergo már kedden nyilvánvaló volt, hogy a következő körben nem fogok beleférni a bőröndbe, szerencsémre Eszter kisegített egy plusz sporttáskával…

A jó dolgok meg jöttek bőven. Hajnalig beszélgetés nagyon rég látott, „mindig ott folytatjuk ahol abbahagytuk” barátnővel, hát ez felbecsülhetetlen… („minden másra ott a Mastercard” ugye, ha el nem hagyja az ember :S). Aztán shopping, múzeumok, esti séta a Temzénél. Újabb barátnők, színház, kirándulás Windsorba, igazi angol pub-este, na és a hét tortáján a hab: vasárnapi teadélután a Fortnum&Mason luxusáruház galériáján - igen, pont mint Miss Marple, bár én inkább úgy éreztem magam, mint Aliz Csodaországban. A hófehér kendőt konkrétan a pincér teríti az ember ölébe, egy egyszemélyes uzsonnamenü 3-emeletes tálcán érkezik, a sajttálhoz először kihozzák az összes sajtot egészben amit találnak, hogy válogass belőle, a csokitorta óriási és mennyei, na és az ezüstszínű, cirádás teáskészletről meg a zavarba ejtően sok tartozékáról ne is beszéljünk... Egyedül annyi szépséghibája volt az egésznek, hogy a számla tetemes késéssel talált oda hozzánk, de nyilvánvalóan sorsszerű okból: Eszternek aznap kellett elérnie a vonatot vissza Brüsszelbe (ld. szeptemberi ottragadós sztori, ez úgy látszik már örökké kísérteni fog minket).

Közben persze nem ám csak úgy pubozgattam meg teázgattam, hanem kőkemény tanulás is zajlott. Találtam a neten egy csodaiskolát, ahol azt ígérték, akcentuscsökkentő tréningjükkel mindenféle rosszul berögzült kiejtés helyébe gyönyörű brit angolt képesek varázsolni – azonnal tudtam, hogy ez kell nekem. A varázslatot kb aranyárban mérték, így osztás-szorzás után napi két órát rendeltem tőlük, öt napra, és reménykedtem, ennyi idő alatt képesek lesznek kezdeni velem valamit. Hát ez a suli maga a profizmus a köbön: igazi akcentusspecialisták magyarázták el mesteri részletességgel, melyik angol hang képzésénél hova kell tenni a nyelvemet, és mennyire kell leejteni az államat. Azt már addigra úgyis a padlón kellett keresni, mert teljesen érezhető módon percről percre egyre szebb lett a kiejtésem. Elképesztő felfedezéseket tettem, belegondolni is rossz, eddig mit hogyan mondtam, most hogy tudom, hogyan kéne. Egyébként a tolmácsképzős beszédtechnika órák nyomasztó emléke miatt előre még eléggé fáztam a dologtól, így aztán amikor kiderült, hogy az egész nemigen emlékeztet azokra a kellemetlen, megalázó és nagyrészt értelmetlen gyakorlatokra, maradt a bámulat... Ja meg adtak egy szintén igen impresszív, több száz oldalas tananyagot gyakorló CD-vel és felettébb röhejes mondatokkal, ezeken a lányok esténként jókat derültek.

És hát annak is megvolt a hangulata, amikor napról napra egyre szebb brit angolsággal osztottam ki a hotel lengyel és indiai, az angollal felületes ismeretségben lévő személyzetét. A lift, a fűtés és a meleg víz csak úgy nagyjából működtek, a fürdőszoba (Eszter szerint egy toitoi-ba szerkesztett zuhany :D) kb a vicc kategória volt, de ezeken még túltettük magunkat. Az már kissé felnyomta a vérnyomásomat, hogy pénteken, amikor a 2-ágyasból a 3-ágyasba költöztünk, kora reggel ki kellett bőröndölnünk, felvonszolni a kétheti cuccomat a lépcsőn a félemeleti tárolóba, majd délben át az újabb szobába, mert képtelenek voltak megoldani, hogy egyből oda mehessünk. Én ugyan suliban voltam délelőtt, de pl Gyöngyvért kitették az utcára. A csúcs sztori meg a szombat reggel volt: egyrészt fél 10-kor nem adtak reggelit nekünk (láttatok már olyat, hogy az 9:15-ig van?!), majd éhesen visszatérve döbbenten észleltük, hogy közben már a szobából is kizártak – se szó, se beszéd, ohne zsinór, a 3-napos ottlétünk 2. reggelén, csak mert még nem fizettünk. Ez aztán a bánásmód. Szóval a hotel mindjárt rengeteg alkalmat adott az újonnan tanult angol hangok szép, határozott gyakorlására (vö.: éles kontraszt a migráns munkavállalók tehetetlen, réveteg és nyelvileg inadekvát reakcióival...)

Hát így teltek napjaim egészen addig, amíg elindult velem a gőzös Oxfordba – folytatása következik!

És megint...

… itt vagyok! Egész hihetetlen, hogy 2012 van, pedig de. Mintha most lett volna a 2011-záróbuli a lányokkal itt nálam, na meg hogy Fruzsival együtt repültünk haza és hullafáradtságunkban idétlenül végigvihogtuk a kétórás utat :D Bár szerencséjükre nem a közelünkben ültek, számos kolléga és egyéb ismerős is velünk tartott – a feeling ilyenkor mindig a Harry-Potter filmekből emlékeztet a karácsonyi hazavonulásokra.

Szóval innentől otthoni kis világomat élveztem két héten át: család-nagyszülők-barátok-kocsikázás-korizás-bulizás, azaz szeretet-boldogság :) Mígnem január 1-jén délután felderengett, hogy mintha másnap menet lenne, és be kéne pakolni. A szokásos válltáska helyett az ünnepekre közepes bőrönddel érkeztem haza. Akkor gyanakodnom kellett volna, és átpakolni a nagyba, amikor már Brüsszelben alig tudtam becsukni. Az ajándékozás ugyanis trükkös dolog: a vitt meglepetések térfogata egyáltalán nem tud megegyezni a kapottakéval, miközben kis szívünk úgy örül mindnek, hogy nyilván nem hagyunk otthon nagyjából semmit sem. És akkor még a szaloncukor-, szalámi- és egyéb beszerzésekről nem is beszéltünk. A végeredmény az lett, hogy visszafele a közepes bőrönd mellé lógott rólam egy teletömött sporttáska, egy kistáska, meg a laptop. Nagyjából úgy éreztem magam, mint valami birodalmi cirkáló. De volt még jobb is: mivel már kis túlzással fél Magyarország külföldön dolgozik és nyilván otthon volt az ünnepekre, Liszt Ferihegyen január másodika délutánját mindenkinek a fantáziájára bízom… Talán annyit, hogy 10 percig tartott átvágni a mozdulatlan embertömegen a business sorig (hála Istennek, meg a Malévnek a jólmegérdemelt ezüstkártyáért, nagyon lerövidíti ám az ember szenvedéseit :D), bár már az is csoda volt, hogy a fele cucc le nem szakadt rólam közben.

Itt Európa szívében minden rendben várt, a ház idén betörésmentes téli ünnepkörnek örvendett (a biztonsági ajtó szerencsére meghaladni látszik az átlagos megélhetési bűnözők képességeit), és Maria elzárta ugyan a fűtést, amíg nem voltam itt, de nagy kedvesen kinyitotta, mielőtt érkeztem. Már csak az lett volna jó, ha a 2-es fokozat helyett az 5-öst találja meg, mert így didergés volt jó ideig, de hát az ember ne legyen telhetetlen.

Közben pedig észrevétlenül dán elnökség lett! Tényleg: mióta itt vagyok, ez az első észrevétlen elnökségváltás – mert ugye a belga-magyar és a magyar-lengyel cserék nyilván feltűntek az embernek, míg a lengyel-dán váltás így karácsony és szilveszter után bevallom, kevéssé foglalkoztatott. Dán barátainknak viszont elfelejtettek ám szólni, hogy január első hetében mi inkább csak regenerálódni megyünk vissza, és nem illik minket dolgoztatni :) Hát én mindjárt mára kifogtam kezdésnek a pénzügyi tranzakciók megadóztatásáról szóló ülést, származékos ügyletekkel, értékpapírosítással és nettósítás előtti bruttó tranzakciókkal. Erősen sokkoló volt, ráadásul estig tartott. Szóval ennél csak jobbakat kérünk majd!

Végül egy kép: kamion az Európai Tanács épületében, pakolják ki a dán dekort :) Puszi mindenkinek Brüsszelből, hajrá, 2012!

Amikor fokozódik a nemzetközi helyzet

Így az év végére szűkebb és tágabb lakókörnyezetem is nagyon elkezdte hozni a formáját. Azzal kezdődött, hogy Belgium miután világrekordot döntött, ötszázvalahány nap kormánytalanság után megegyezett magával. Pontosabban az a két ország, amiből értelmezésem szerint Belgium áll (Flandria és Vallónia), megegyezett egymással. Hirtelen lett egy miniszterelnökük is, aki egyébként olasz származású és valami menekülttáborban született Svájcban. Jót mosolyogtam az egyik flamand párt vezetőjének a nyilatkozatán, miszerint az ő nigériai takarítónője két éve van Belgiumban, de már jobban beszél hollandul, mint a miniszterelnök. Ma hallottam egyébként az úriembert, és megnyugodtam, hogy én is (a miniszterelnökkel szemben alulmaradni még hagyján lett volna, de a nigériai takarítónővel?!). Szóval vannak itt csemegék.
Megalakult tehát a kormány úgy két hete, egy szép szerdai napon. 2 nap telt bele, meg is bénult a város a tüntetéstől.
Ha ez nem lett volna elég, akkor jöttek a kongói választások. Brüsszel ugye tekintélyes kongói kolóniával büszkélkedhet, akik erősen elégedetlennek bizonyultak az otthoni voksolás eredményével, és ennek itt a közeli Luxembourg téren találtak hangot adni, a magamfajta békés fiatalok által látogatott bárok körül. Kongói barátaink filmbe illő összecsapásokat tartottak a belga rendőrséggel, szívmelengető az ilyesmi így karácsony előtt Európa elvileg-közepén, távol otthonunktól (meg Afrikától, hahaha, ez nagyon rossz, de nem hagyhattam ki).
És hát akkor jött a csúcsok csúcsa, az eurót, és talán az egész EU-t megmenteni hivatott állam- és kormányfői találkozó. Az ilyeneken én egyelőre nem tolmácsolok, szóval a dicsőség sokat tapasztalt régi kollégáimé. Nekem is jut azért egy-két fura velejárójából, amikről talán még nemigen meséltem. Onnan tudom biztosan, hogy két nap múlva csúcs lesz, hogy reggel munkába menet azt látom, egy kamion belefarolt a Tanács épületébe, gondolom hozza a mindenféle műszaki berendezéseket. Bizarr látvány tud ám lenni! Aztán a csúcs előtti este elkezd nem megállni a metró a Schuman téren. Pontosabban megáll, hogy tartsa a menetrendet, de ajtót nem nyit. Ezt be is mondják franciául, hollandul és angolul is – örök rejtély marad számomra, hogy a megállóban a padokon békésen ücsörgő emberek mit várnak ott ennek ellenére, talán a csúcs végét, hogy felszállhassanak?! A csúcstalálkozó idején egyébként nagyon kevés egyéb ülés van, szóval ilyenkor gyakran örülhetek egy-egy szabadnapnak. Amiből alvással nem sokat vesztegetek: mivel kőhajításnyira lakom a Tanácstól, már kora reggel ébreszt a lovasrendőrök patadobogása, amint az utcámat járják. 10 óra felé kialakul a dugó is az erkélyem alá terelt buszokból. Aztán megjelenik a rendőrségi helikopter, ez meg legjobban a másik oldalon, a teraszom fölött szeret állomásozni és szép hangosan zúgni, naphosszat, elnyomva nemcsak az alattam lakó francia bolond ordítozását, hanem olykor még a szomszéd házban lakó amatőr zongorista délutáni gyakorlását is. Az utolsó felvonás pedig, amikor véget ér a csúcs, a szirénázó, egyre halkuló autókonvojok. Ilyenkor percek kérdése, és helyreáll az EU-negyedben a béke.

Mindezen túlvagyunk tehát. Már csak a mai Liege-i lövöldözés és kézigránátdobálás hírét kell megemészteni, és a célegyenesbe jutunk. Az összpontosításban segítségünkre lesz még egy-két kedves tanácsülés, többek közt a jövő évi halászati kvótaosztás (hurrá, lehet halfajtákat magolni százával), de közben végig tudjuk: eljön a szombat. Szombaton pedig óriási bulival búcsúztatjuk 2011 Brüsszelben töltött részét, majd pakolás, és irány HAZA :)

Egy újabb december

Ismét visszaszámlálás van, több fronton is. Egyrészt mindjárt vége a lengyel elnökségnek, a lengyel kollégák már lelkesen vágják a centit. Úgy van ez, hogy az év második felében elnöklő országoknak lényegesen rövidebb idejük van csodát csinálni: mire átvették tőlünk nyáron a stafétabotot, kitört a cirka másfél hónapos nyári szünet, aztán halottak napja körül egy hét csend, december 22-én pedig bezárunk. Ehhez tegyük hozzá, hogy a lengyel elnökség terveibe szépen beleszólt az euróválság (huhh, mekkora szerencsénk, hogy nem most kellett elnökölnünk, mert ugyan nem is vagyunk az eurózónában, de nyilván az is a mi hibánk lett volna…) ami többször is újratervezéseket igényelt. Így aztán alig meglepő ami most zajlik: nekem pl a következő 6 munkanapomból 5 miniszteri szintű tanácskozás lesz, ennek minden velejárójával – webes közvetítés, 3 perc alatt hadarva felolvasott, amúgy 10 percesre megírt beszédek, és több száz oldalnyi jogszabály egy-egy napra, hogy még a készülés is reménytelen legyen.

Pozitívum, hogy relatíve kipihent vagyok, hosszú hétvégét tartottam otthon, ami ugyan rövidnek tűnt, mert a felét átaludtam, de nagyon jól esett!

Visszaérkezve sajnos váratlanul kitört rajtam a brüsszeldepresszió. Ez a probléma nálam a város mint frankofón, piszkos, idegenszerű és életveszélyes lakókörnyezet kiváltotta szomorkás, fojtogató érzést jelenti, és a „miért pont ide kellett az EU-nak települni és nem Londonba/Amszterdamba/bárhovamáshova” őrlődést, ami mellesleg teljesen értelmetlen és haszontalan, a zsákutca iskolapéldája. A brüsszeldepresszióra végleges ellenszert eddig nem találtam (a jövőbeni, ködös „Flandriába költözök” vízión kívül), váratlanul szokott rám törni, de ha elég sok jó dolog történik, akkor azért tartósan tünetmentessé tehető. Ezúttal az akut fázis szerencsére csak egy napig tartott, köszönhetően a jövő év eleji utazásaim konkretizálódásának (részletek később), no meg itteni kedves barátaimnak.

Szóval ismét jól vagyok és kicsattanok az energiától! Jöhetnek a miniszterek! :D

És persze van mit várni közben: mindjárt karácsony! Eleinte nemigen akartam hangulatba jönni, de aztán kedden egy barátnőnk olyan kedves, igazi szívmelengető mikulás-bulit tartott, karácsonyi dekorral, zenékkel, csokis sütikkel és forralt borral, hogy hazaérkezve – pontosabban másnap, már kikerülve a forralt bor hatása alól – mégiscsak felmásztam a szekrény tetejére azokért a csillogó díszcsodákért, amiket még tavaly, az első pár EU-s fizum okozta EUfóriámban vásároltam.

És persze ne felejtsük el azt sem, ami már hagyomány itt nálunk, furcsa ugyan, de másfél év után ilyenről is beszélhetünk már itt, szóval a karácsonyi vásárt :) Ide szigorúan Fruzsival és Beussal megyünk, és a dolognak két kötelező eleme is van. Az egyik a forralt meggysör (Kriek), amiből az első korty nagyjából gyermekkori kanalas orvosságokat idéz, de mire elfogy, megy vissza az ember még egy bögréért. Különösen, hogy idén rájöttünk, cukrot is kell tenni bele, akkor még jobb.

A másik, ami kihagyhatatlan: az óriáskerék. A tavalyi élményeink (némi rémület a kocsink kilengése okán) és Fruzsi kategorikus „soha többet” nyilatkozatai után reménykedni sem mertem benne, hogy idén is felülünk rá, szóval némi elfojtott vágyakozással fotózgattam az esti fényekben a gyönyörű kereket. Fel sem vetettem volna a témát, de ahogy közeledtünk, Fruzsi a rend kedvéért ismét megjegyezte, hogy nem ül fel rá, így adta magát, hogy rávágjuk: dehogynem! Szó szót követett, és mire a tövébe értünk, láttam, hogy csak annyi kell a dolognak, hogy megvegyem azt a három jegyet – és már lendültünk is a magasba újra! A „soha többet” kifejezést mintha most is hallottam volna utána párszor, úgy látszik, ez is a hagyomány része lett ;-)

Óevőh és jú are

Ennek a munkának az egyik különös szépsége, hogy idővel kiválóan felismeri az ember egy fél mondatból, hogy milyen nyelvet is hall. Két éve még biztosan nem tudtam volna, hogy dánul vagy éppen portugálul beszél a szónok, ma már az első szavaikat is értem: azt, hogy köszönöm a szót, elnök úr, lassan mind a 22 hivatalos nyelven tudom.

Aztán ami ennél izgalmasabb: egyes küldöttek, na meg főleg bizottsági szakértők előszeretettel nyilatkoznak más nyelveken, mint amelyeken igazán jól tudnak. A kiejtések és akcentusok kavalkádja ez, végtelen számú variációval. Kezdőknek maga a pokol. Mert ugye tudatlanul ki gondolná, hogy ha azt halljuk: óevőh, zizíz frekón, akkor semmi baj, csak egy francia azt mondta: however, this is frequent. Vagy hogy amikor egy finn beszél, akkor a cserrrrmán az nem Chairman, hanem German. Az első időkben izzadtam a vért, ma már néha arra is marad energiám közben, hogy találgatni kezdjem, ugyan mi lehet az illető anyanyelve. Ez a játék egyébként bámulatos módon a teljes háromfős teamünket képes órákig lekötni: vajon melyikünk tippel jól?!

Középhaladó verzió: kitalálni, mi a beszélő anyanyelve, és mi a legerősebb tanult idegen nyelve, ami hatott arra, ahogy éppen mondjuk angolul beszél (eg. áh, litván ő, csak Párizsban tanult…). Higgins professzor itt nagydoktori disszertációt írhatna!

Végképp csak haladóknak ajánlott a nevekkel való küzdelem, itt lényegében csak veszíteni lehet. Mert hát szegény Barabás Miklós nevét mondjuk kiejti először a teremben egy svéd résztvevő, belátása szerint. Az angol kollégáim – svédről angolra tolmácsolnak ugye – ehhez hozzáteszik a magukét, lesz belőle Mikösz Berbesz. Én már csak ezt hallom a fülesben, ebből kell tovább dolgoznom, és a Mikösz Berbesz alapján nem valószínű, hogy gyanakodni kezdenék, hátha magyar, akit emlegetnek :D A százfős résztvevői listából meg amúgy sem lenne időm kikeresni azalatt a két másodperc alatt, ami a következő mondatig (névig/jogszabályrészletig stb) hátra van. Ergo ismételem, mint a papagáj: Mikösz Berbesz, bárki is legyen. Kellemetlen, ha épp szót adok neki, de hát majd csak felismeri magát, és rájön, hogy rá gondoltunk. És akkor még egyszerű példát hoztam, nem a kedvencemet, Madame Kozakovax-ot, azaz Kósáné Kovács Magdát...

Már csak egyet sajnálok. A küldöttek ugye megengedhetik maguknak ezt a sokszínű akcentuskavalkádot, mi tolmácsok viszont nem. Nekem egy ilyen óevőh-ért tuti a fejemet vennék a retúrvizsgán. Bár erről most eszembe jutott, amit édesanyám tanácsolt, amikor szeretve aggódott, hogy túlterhelődöm, ha belefogok a magyarról angolra képzésbe: „mondd nekik kislányom, hogy jú are… akkor inkább lemondanak rólad, és békén hagynak”. Néha el is játszom a gondolattal, hogy meglépem... :)

Ilyen-olyan meglepetésekről

Mivel a Bizottságnál nemcsak november 1., hanem 2. is szünet, ám ezek így együtt a hét közepére estek, előtte és utána is kevés idő maradt dolgozni, így a héten nagyjából a fű se nő. Cirmogtam ugyan egy sort azon, hogy minek is ülök itt egy kerek hetet, mígnem holnap végre hazamehetek a víkendre, de aztán jól elfoglaltam magam kellemes és még kellemesebb programokkal.

A kellemes az egy hirtelen jött angliai utazás tető alá hozása, még annál is hirtelenebbül. Múlt héten ugyanis egy délután az angol képzésem koordinátora ráébredt, hogy már az első (konszekutív) vizsga előtt is jár nekem 3 hét Anglia. Ha menni akarok – márpedig akarjak, rám férne – azonnal szervezzem meg, mert 10 héttel előtte le kell adni a papírt, viszont ha nem megyek január közepén, akkor az egész képzés csúszik, vizsgástul. Na és akkor ők még a februárra tervezett nyaralásomról (ugye Gyöngyvér?) nem is tudnak ;-) Átnyálaztam az előttem ilyen utakat megjártak jelentéseit, amikből rögtön kiderült, nem is olyan egyszerű az egész: az egyetemek januárban szünetelnek, a nyelviskolák többsége meg ugye tehetetlenné válik, ha felsőfok fölötti nyelvtudást lát... Nagyjából a magánoktatás az egyetlen opció, ennek az árfekvését (Angliában…) mindenkinek a fantáziájára bízom. Sebaj, fizetik. Több körös intézkedés, árajánlatok, böngészés fél éjszakákon át, Istenem-milesz-mindjárt-le-kell-adni-a-papírt állapot. Aztán pár napra rá az is kisült, hogy nagyjából 1 hétre való pénzt adnak 3 hétre, és ami még mélyebben érint: a buli fele lesz tanulmányi szabadság, a felét saját szabiból kell kivenni. Ekkor ismét olyan gondolatok kezdtek gyűlni a kis fejemben, hogy mennyire kell nekem ez az angol B, vagy netán a szabadságomon inkább a Balcsin kéne vitorláznom. Olyan ez, mint a viccben: „a javadat akarom… add ide mindet!” :D Aztán végül kompromisszumot kötöttem magammal, mint ahogy egy igazi derék tanácsülésen szokás, szóval végül megyek két hétre, akkor a gatyám és a szabim se megy rá, viszont mégiscsak lát az angolom egy kis anyanyelvi környezetet. Ma végre rábírtam mindkét kinézett sulit, hogy küldjenek el mindent ami kell, és határidő előtt 1 nappal, megkönnyebbült sóhaj kíséretében leadtam a paksamétát. Már csak azzal az aprósággal kell megbarátkozni, hogy a következő szülinapom Oxfordban fog érni…

A még kellemesebb programokról is szóljunk azért: végre megláttam a belga tengerpartot, élőben!!! Erről tudni kell, hogy hideget-meleget hallottam már róla. A kollégáim nagyobbik fele úgy utálja, hogy rá se bír nézni, mert ez a szürkeség ez szerintük nem tenger, és legfeljebb nyáron jusson eszembe odamenni, mert minden más évszakban még gusztustalanabb. (Kíváncsi volnék, ugyan milyen lett volna, ha eljutok oda nyáron, tekintve, hogy itt akkor rosszabb idő volt, mint most.) Mások váltig állítják, milyen hangulatos. Most már biztos, hogy én is az utóbbiakat gyarapítom: talán a régi finnországi nyarak emléke miatt nekem nemcsak a mediterrán tenger a tenger, hanem ez a szürkébb, ködös, északi változat is. A kiruccanást amúgy sikerült vasárnapra, egy több napig tartó napsütéses időszak közepén beállt egyetlen borongós délutánra időzíteni, de így is szuper volt: homokos part, finom sültkrumpli, gyönyörű flamand kisvárosok, és VASÁRNAP IS NYITVA VAN MINDEN, A RUHABOLTOK IS (Brüsszel után ez maga az Eldorádó)!!! Érdekesség: a kisvárosokat a világ leghosszabb villamosvonala köti össze („Kusttram”), amivel 2.5 óra alatt lehet végigutazni a parton, és megfigyelni szép kis dűnéket, meg szép nagy komphajókat. Bravó Belgium, tudsz te, ha akarsz :)

Hullámvasúton az euró meg én is

Izgalmas napok járnak erre ismét, biztos gyakran látjátok most a hírekben kedvenc munkahelyemet, az Európai Tanácsot.

A múlt hét egyenesen csúcs volt, szó szerint: a rendes heti munkaadag végeztével szombaton és vasárnap (!!!) csúcstalálkozót tartottak, az euró megmentése érdekében. Nekem ebből a beosztásból nem jutott, de előtte azért kellően brutális hetem volt – magától értetődően azok a kollégák, akiket hétvégén berendeltek, előtte kellett, hogy szabadnapokat kapjanak, tehát akkor meg nekünk többieknek akadt elég ülés.

Egyéni pechem a dolog mellé, hogy én már hétfő estére „jól” voltam. Történt, hogy ezúttal hétfőn is volt képzésem, és az aznapi angol tréner úgy gondolta, nem feltétlenül azért ülünk ott egész délután, hogy én sikerélményeket gyűjtögessek, ő meg kesztyűs kézzel bánjon velem. Egy dolognak örültem a három órás agyhalál és kíméletlen kritika után: hogy az előző blogbejegyzést még előtte való nap megírtam és fellőttem, mert aznap este szerintem olyat gépeltem volna, hogy magam is megbánom :) Hétfő estére olyan fáradt voltam, hogy egyrészt azt hittem, péntek van (ezt a két napot összekeverni azért gáz). Másrészt ottfelejtettem a sarki boltban az ásványvizet sorbaálláskor, majd dühödten számonkértem szegény pénztároson, hogy hova lett :D Kevésbé vicces, hogy a stressznek köszönhetően ismét nem sikerült eleget aludni, na ez a legrosszabb kombináció ami létezik: kedd reggel agyhalottnak és mellé kialvatlannak lenni – hurrá, előttünk még az egész hét, innen szép a győzelem.

Ezek után megfogadtam keresztmamám tanácsát, és beszereztem a levendula illóolajat, ami a hálószobában zsebkendőre cseppentve csodát tesz, mármint úgy értem, alszik tőle az ember :D Péntekre így gyönyörűen regenerálódtam, pedig közben megkaptam a rendes heti büntetőjogi ülésemet is (ezzel újabban minden héten büntetnek, nem tudom, mit követtem el), sőt, csütörtökön-pénteken Barrosoval prezentáltuk a 2014-2020-as pénzügyi perspektívát, és csak ezek után jött még a péntek délutáni képzés. Hihetetlen, de ezúttal csoda történt: jól ment! Hahaha, örültem is magamnak vagy három napig, mígnem megszületett az aznapi angol tréner tollából a jelentés: most hogy már ilyen jól megy az egész, be kellene keményíteni (tessék?! még???) és nehezebb beszédekkel gyakorolni. Nem akartam elhinni, mikor ezt elolvastam – addig erőlködök, hogy egyszer végre megütöm a szintet, erre ők: gyerünk, rugdossuk még jobban… Tudom, tudom, mielőtt újra megkapnám: én akartam ;-)

Ja, közben biztos hallottátok, hogy még mindig nem mentettük meg szegény eurót. Úgy volt, hogy majd ma, ráadásul a mentőakcióra engem is beosztottak. Na itt se hittem a szememnek, még egyetlen pénzügyi tanácsot sem csináltam, nyilván jó ötlet lett volna mindjárt ezzel kezdeni… De aztán mégsem ma mentjük meg, hanem majd valamikor később – semmit sem tudni, a beosztásunk percről percre változik, nagyjából az euróárfolyammal együtt.

Szóval olyan most itt, mintha valami gigantikus hullámvasúton ülnék… de hát én szeretem az ilyesmit, ugye ;-)

Képződöm

Többen is ostromoltatok már a retúrképzésem részleteiért, hát tényleg lapítottam eddig, de mielőtt azt gondoljátok, hogy nyilván az egész olyan könnyű és olyan jól megy, hogy írni sincs miről (hahaha), tényleg mesélek már egy kicsit.

Most ugyebár az eddigi angolról magyarra és németről magyarra kombinációmat bővítjük a magyarról angolra változattal. Hetente fél napot azzal töltünk, hogy egy magyar kolléga gyakorlóbeszédeket tart nekem, én azokat felmondom angolul, majd egy angol kolléga tételesen felsorolja, mit sikerült hibázni.

Anno otthon szívem csücske volt a magyarról angolra kombináció, csupa sikerélményre emlékszem vissza, meg a tolmácsolások utáni döbbent, „mégis hogyan lehet ilyen jól megtanulni angolul?” típusú kérdésekre. Ebből, na meg némi kollegiális és főnöki „rugdosásból” ered a bátor ötlet, hogy vágjunk bele. Csak hát itt ugye más világ van.

Kezdjük azzal, hogy itt idegen nyelvre is nagyjából olyat kell produkálni, hogy (leegyszerűsítve a dolgot) alig legyen észrevehető a különbség egy anyanyelvi beszélőhöz képest. Aztán nekem pont az angol ez a bizonyos B-nyelv, ami a legfontosabb eleme az egész rendszernek: amikor magyar felszólalás van a teremben, az észttől a portugál kabin legénységéig nagyjából mindenki az angol változatot hallgatja és abból dolgozik tovább a saját anyanyelvére, tehát ami angolul félremegy, az aztán minden más nyelven is -> jön a megszokott stressz többszöröse... Ráadásul a magyar csapatban kizárólag virtuóz, profi, és gyönyörű akcentusmentes nyelvtudással megáldott angol B-s kolléga van, akikre én egyelőre messziről sem hasonlítok.

Dióhéjban ennyi a feladvány :) Persze őrült kíváncsi voltam, hogy fog menni majd a képzés. Szerencsére inkább jól megy, mint rosszul. Az eddigi pár alkalom meglepő tanulsága, hogy az angolom nem annyira gyenge, mint vártam, az idegeim viszont sajnos sokkal gyengébbek még annál is, amit sejteni véltem. A beszédek visszamondása közben az energiám nagy része eleve rámegy arra, hogy azon cirmogok magamban, hogy az angol kollégának nem lehet elég jó, amit csinálok (ld. a fent ecsetelt mércét), meg arra, hogy ezt a parázást palástolom. Mert épp a magabiztos prezentáció az első számú elvárás, értsd: úgy nem adhatom elő a szövegeket, mint ahogy érzem magam közben :D Ergo ha csak kicsit is jobban bírnám a stresszt, sokkal több energiám maradna, amivel aztán ki tudja, milyen gyönyörűen tolmácsolhatnék… Mert persze van, ahol tényleg az angolom a túl rövid a dologhoz, pl. azt hogy sütőolaj, meg hogy Odüsszeusz, egész egyszerűen nem tudtam és kész, ezen ott helyben nem lehet segíteni. De a teljesen buta, nyelvvizsgán is bukásgyanús hibák nyilván a stressz termékei.

Egyébként jobb pillanatokban – amikből remélem, majd egyre több lesz – nagyon élvezem ezt az új kihívást. És itt is igaz az, ami egyébként az egész munkára: az elvárások mellé a feltételek is adottak. Munkaidőt kapok a dologra, nem is keveset, a kollégák pedig – magyarok és angolok egyaránt – nagyon kedvesek, és bármit megtennének, hogy segítsenek. Sőt, akik a tavasszal nagyon biztattak, hogy nekem ezt csinálni kéne, na ők is lelkesek még mindig, és ahányszor azzal jövök nekik, hogy ez nem is volt ám olyan nagyon jó ötlet, annyiszor mondják el újra, hogy de igen. Egyszóval, ilyen légkörben élmény tanulni. Eddigi legnagyobb sikerélményem pedig, hogy az egyik angol kolléga végtelen kedvességből írt rólam egy spontán jelentést a képzés szervezőjének, amiben egy egész bekezdésen keresztül dicsért :) Kérdés persze, hogy az ilyenektől, ha elég lesz belőlük, vajon kinőnek-e a kötélidegeim?

Európai lettem, ja és persze Bankhorror, 2. rész

A múltkori kisebb identitásválságom után bölcs édesapámtól és egy szintén bölcs volt tolmácsképzős csoporttársamtól egyaránt megkaptam, hogy tekintsem magam egyszerűen európainak, akkor nem kell a továbbiakon kínlódni. Van benne valami – végül is ha az elmúlt évemet végiggondolom, nagyjából úgy utazgattam Európán belül ide-oda, mint korábban a Budapest-Cegléd-Balaton háromszögben.

Aztán ezen a héten mindjárt kiderült, hogy azért ezt is túlzásba lehet vinni. Úgy történt, hogy otthon voltam a hétvégén, a hétfő reggel 7 órás géppel jöttem vissza. Mikor már megvolt ez a repjegyem, a beosztástervezők gondoltak egyet: biztos élvezném én, ha kedden Svédországban kéne dolgoznom (Régiók Bizottsága kihelyezett ülése) és már hétfő délután odautazhatnék. Ennek az volt az eredménye, hogy felkeltem hétfő reggel 4:40-kor Budapesten, 10-re hazaértem Brüsszelbe, délután fél 3-kor pedig indultam is vissza a reptérre. Az egyszerűség kedvéért Koppenhágába kellett repülni, onnan vonattal mentünk át Malmöbe, ahol már éjfélkor álomba is szenderülhettem. 1 nap alatt 4 országban is jártam, igazi jó, határokon átnyúlóan mobil európai munkaerő módjára :D Más kérdés, hogy közben úgy éreztem, napok óta ébren vagyok és csak reptereket látok…

Szemfüles olvasónak viszont szemet szúrhat, vajon mi jót csináltam Brüsszelben 10 és délután fél 3 közt. Beosztva szerencsére nem voltam, talált viszont elfoglaltságot nekem a bank.

Az előző részben elmeséltem három lakbérátutalási kísérletemet, nos a harmadik sikere után ugye fellélegezve hazarepültem a víkendre. Az, hogy a Camponában nem működött a kártyám, még nemigen volt gyanús, az viszont, hogy pénzt felvenni se tudtam vele, már inkább. Így aztán Brüsszelbe érkezés után első utam ismét az ING-be vezetett. Okulva a péntekből, ezúttal saját számlavezető fiókommal próbálkoztam, jéé, itt van sorszámosztó automata, kéri a kártyát, tegyük bele. Automata percekig darál, majd lassan elkezdi ontani magából a számlakivonatomat. Óh, hogy fagyna le, ez nem sorszámosztó automata (csak halkan kérdem: mi lett volna, ha ráírják, hogy micsoda?!). Hosszú percek múlva kijön az utolsó papír, na végre, dühödten bevonulok a pulthoz, első felvonás:

-        Nem működik a kártyám, biztos blokkolódott a Home Banking összeomlásakor.

-        Adja ide… … … Nincs ezzel semmi baj.

-        Akkor miért nem működik?

-        Próbáljon pénzt felvenni az itteni automatából, ha nem sikerül, jöjjön vissza.

Második felvonás:

-        Nem sikerült.

-        Mennyit akart felvenni?

-        100 eurót.

-        Önnek 10 euró van a számláján, valószínűleg ezért.

Mivaaaan?!?!?! Hova tűnt a pénzem?! Hirtelen a kezemben lévő papírokra meredtem, hát ott virít a számlakivonaton: a három lakbérutalási kísérletből végül kettő is összejött. Harmadik felvonás:

-        Óh jajj, nézze, az van, hogy kétszer ment el a lakbérem, nem lehetne visszaszerezni valahogy az egyiket? Két óra múlva indulnom kell Svédországba és 10 euróm van…

-        Nem, az két órán belül nem megy. Viszontlátásra.

Teljes pánik, ráadásul pont a magyar kártyámon sincs pénz… Itt csak a ház jótündére, Maria segíthet. Riasztottam telefonon, rá jellemző módon egy óra múlva meg is jelent nálam 400 euró készpénzzel, nekem nagyjából elsüllyedni volt kedvem persze, hogy már megint csak a baj van velem, ő meg persze megint csak nyugodtan mosolygott, mint mindig.

Igazi slusszpoén, hogy ezek után elindultam abba a két országba, ahol aztán az euróval nem sokra mentem. Dánia és Svédország saját külön-külön koronájukat használja, a pénzváltó pedig ritkább, mint a fehér holló, mert ugye mindenkinek kártyája van (és másoknak pénz is van rajta). Helyenként elfogadják ugyan az eurót, de az érméket nem, csak a bankjegyeket, viszont adnak vissza az embernek jó sok koronát, kizárólag érmékben :S így elég drága történet volt ez. Azt hiszem, bármilyen hitel(kártya)ellenes is vagyok, most elérkezett az idő a bizottsági dolgozóknak járó hitelkártya kiváltásához. Ilyen tempó mellett anélkül nem leszek igazi európai…

Bankhorror, 1. rész

Pár hete kezdődött. Kis csomagot kaptam belgiumi bankomtól, egy zsebszámológép kinézetű kütyü volt benne, az ismertető pedig azt írta, hogy mostantól majd csak ezzel lehet használni a Home Banking rendszert. Hurrá, mire végre megtanultam a régi változatot, tovább bonyolítjuk.
Csütörtökön eljött a lakbérfizetés ideje, nézzük, hogy szuperál ez a valami. Informatikai analfabétáknak, mint pl nekem, a dolog nagyjából olyan komplikált, mintha a NASA rendszerébe akarnék belépni, nem is tudom hányszor kell kódszámokat küldözgetni a kütyü meg az online rendszer között. Sebaj, átrágtam magam az útmutatón, egészen az átutalásig – mire viszont már mindent értettem, az utolsó fázisnál menthetetlenül feldobta a talpát az egész, és sokadszorra se vette be azt a kódszámot, amivel pipálhattam volna az ügyet.

Másnap délután irány a Schuman téri ING fiók, mert hát lakbért fizetni csak kell valahogy. Először az automatánál próbálkoztam, szépen kitöltöttem mindent, aztán feltett egy számomra értelmezhetetlen kérdést, majd minden amit addig beírtam, elszállni látszott.

Utolsó mentsvár: majd a pultnál. Kígyózik a sor, lincshangulat, előttem mindenki a kütyüt szidja, amint sorra kerül (huhh, legalább hozzászoknak, mire én jövök). Előadom a problémát a hölgynek.

-        Magával hozta a kártyaolvasót?

-        Öö, nem.

-        Akkor nem tudjuk megnézni, mi a baj vele.

-        Nem érdekes, csináljuk meg itt most az átutalást. (Bánom is én a kártyaolvasójukat.)

-        Próbálta az automatánál?

-        Próbáltam azt is, nem működött, csináljuk meg itt most.

-        De az pénzbe kerül.

-        Nézze, valahogy ki kell fizetnem a lakbért…

-        Önnek ugye nem ez a számlavezető fiókja? (Már bocsánat, de ez hogy jön ide? ING ez is, az is…)

-        Nem.

-        Akkor nem tudjuk megcsinálni. (Tessék?!?)

-        Nézze, 4 hónapig Home Bankingem se volt, és az EU összes alapító atyjának szellemére esküszöm, hogy mind a négyszer itt álltam ennél a pultnál, mikor a lakbért átutaltam. Hátha most is sikerülne?

-        Próbáljuk meg. Mennyit szeretne átutalni?

-        X eurót.

-        Azt nem lehet. (Kezd ez groteszk lenni.)

-        Ugyan miért nem?

-        Mert feleannyi a limit.

-        Nézze, egészen biztos vagyok benne, hogy az első 4 hónapban is pont ugyanennyi volt a lakbérem meg a rezsim. Nem lehetne, hogy mégiscsak megpróbáljuk?

Csodák csodája: siker. Jöjjön a végszó:

-        Önnek egyébként kényelmesebb ebbe a bankfiókba befáradni, mint a sajátjába? (Hogy mivanmármegint?!?)

-        Öö, nem. A sajátom az, amelyik 20 méterre van innen, ott szemben… valamiért azt feltételeztem, hogy mindegy, melyikbe is fáradok be…

-        Nos, ebben a fiókban elsősorban saját ügyfeleink kiszolgálásával foglalkozunk, de ha van időnk, akkor persze azért máskor is szívesen segítünk.

Az említett ING bankfiókra az van kiírva nagy betűkkel: European branch – szegény Robert Schuman meg forog a sírjában.

És akkor kisétáltam a napfénybe... Folytatása következik.

Itt vs. itthon. Avagy „Where are you from?” - és ez a könnyebbik kérdés

Az első év eufóriája (hurrá, sikerült, itt vagyok, és imádom) és az újdonság varázsa után az ember kezd egy kicsit megmelegedni az új helyén, kezdi érezni az új hely és az új élet előnyeit és hátrányait is. Ami jó, azt mostanra szépen megszoktam – mint tudjuk, a jót könnyű, pedig hosszú listám van ám itt belőle – ami rossz, azt viszont még messze nem. Nem mindig kellemes kombináció.

Mellé az első év ugye arról szólt, hogy tüzet oltottam minden fronton: legfőképp munkában, ahol nagyon mély vízben kellett nagyon gyorsan feltalálni magam, és napról napra hozni legalább a minimálisan elvárt teljesítményt. Mellette, csekély fennmaradó időmben-energiámból meg elkezdeni egy önálló életet annak minden velejárójával, ráadásul mindjárt egy idegen városban/országban. Nagyon sok filozofálásra nem volt idő, na. Ahogy viszont kezdek túllenni a tűzoltáson, időnként nekifogok gondolkozni, vegyes eredménnyel...

Még a tavasszal történt, hogy Brugge-ben – ami ugye Flandria, Belgium holland nyelvű fele – rám került a sor az óratorony jegypénztáránál, kértem is szépen hollandul egy jegyet. A pénztáros erre megkérdezte az irányítószámomat (nyilván piackutatnak/statisztikát gyártanak). Adta magát, hogy „1000 Brussel”, eszembe sem jutott a 1221-gyel jönni, sőt, közben szó nélkül elintéztem az itteni típusú kártyaolvasóval a fizetést. Magyarországi vendégeim nyilván angolul próbálkoztak, meg is kérdezték tőlük: „Where are you from?”. Engem meg eltöltött egy kis jóérzés: háhá, nyilvánvaló volt neki, hogy Belgiumban élek, háhá, látszik, hogy beilleszkedtem.

Aztán múlt héten Villersben – ami ugye Vallónia, Belgium francia nyelvű fele – totál összezavartak. Nem nevetni, ez komoly :) Apátság jegypénztára, helyi nyelvismeret híján kértem a jegyet angolul. Pénztáros erre: „Where are you from?”

És akkor én itt lefagytam egy pillanatra. Angolul valahogy nem jött, hogy brüsszeli lennék, ez hirtelen túl komplikáltnak tűnt, meg tudat alatt biztos attól is tartottam, hogy akkor majd franciául akarna beszélni velem (ergo becsődöl a kommunikáció, és még a sort is feltartom). Magyarnak meg nyilván magyar vagyok, de ha ezt mondom, akkor turistának fog nézni – hoppá, ez meg miért is zavar engem újabban?!?! Több lennék már itt, mint turista?! Persze a munkámnak köszönhetően jól megy a „fogalmam sincs, de valamit gyorsan mondani kell műfaj”, meg hát egyébként se akkora ügy az egész, már ki is csúszott a számon, hogy Hungary. Haladjunk, fizessünk. De csak nincs vége: a pénztáros ekkor lelkesen magyarázni kezdte, hogyan is működik a belga kártyaolvasó. Nyilván mire elmondta, csukott szemmel is végeztem, és már rég azon gondolkoztam, hogy ez meg most milyen disszonáns már, hogy magyar turistaként így értek ehhez a kütyühöz.

Nyilván apróság az ilyesmi, meg amúgy is sejtem, hogy sokan szeretnének ilyen „problémákat”, de talán értitek, mire akartam ezzel rávilágítani: mostanában egyre kevésbé tudom a választ az olyan egyszerű kérdésekre, hogy honnan is jöttem, na meg hogy hol is van az otthon. Rendre megijedek magamtól, amikor egy beszélgetésben észrevétlenül nem azt mondom, hogy „akkor nem leszel itt?” hanem, hogy „akkor nem leszel itthon?”. És akkor az még hagyján is, hogy honnan jöttem (majd legfeljebb mindig onnan, ami előbb eszembe jut épp :D), de vajon hová tartok? Ahogy baktattam hazafelé hétfőn a táncedzésről, ahol pedig kivétel nélkül mindig jól érzem magam (és előbb-utóbb majd biztos mindkét tanárnak minden szavát érteni fogom), azon gondolkoztam, azért sosem leszek igazán belga, de ugyanolyan magyar se, mint eddig… de akkor mi? 1/2 magyar, 1/4 belga, 1/4 eurokrata? És mindig itt leszek most már? Nem rövid ahhoz az élet, hogy pont Belgiumban éljem le? Vagy ez jó lesz nekem? Vagy nem leszek mindig itt? Na és az jó lesz nekem?

És vajon eddig csak halogattam, hogy újradefiniáljam itt magam (másoknak pl. sokkal nehezebb volt az első évük itt), vagy úgyis hiába erőlködnék, mert nincs aranyszabály, meg gyors megoldás? Nem mondom, hogy kérném vissza az első évet, de meglep, hogy a második is nehéznek tűnik, csak alattomosabban.

Szerencsére a beosztástervezők nagyon jó megoldást tudnak az ilyen átmeneti identitásválságra: kiosztanak egy-két húzósabb ülést az embernek, ami után garantáltan képtelen lesz gondolkodni. Holnap szerencsére miniszteri szintű versenyképességi tanács - épp jól jön :D

Utána irány haza a hétvégére (ööö, az eredeti haza, jó lesz nagyon, majdcsak nem kavarodok össze még jobban?!), majd éles váltásban repülés Svédországba. Mert hát nem oda bírtak beosztani keddre, pont mikor épp csak visszaesek Budapestről? És akkor így ne kavarodjak össze - már annak is örülni fogok, ha a fele holmimat / a fejemet el nem hagyom :D Szóval szép hétfőm lesz három különböző európai repülőtéren. :)

Aztán pedig, tadáááámm: jövő hét végén vár az abszolút citromdíjas úticél, régi olvasóim gondolom sejtik is, mi az: Luxembourg. Bár a jókedv garantált lesz, mert már ma megbeszéltünk egy vacsorát az akkor épp ott állomásozó kollégákkal. Mégis, már előre várom azt az érzést, ami – ha máskor még nem is – Luxembourg után garantáltan hatalmába szokott keríteni Brüsszelben: „végre itthon vagyok!”

"Kell egy kis áramszünet"

Bő két hónap jövés-menés után túl vagyok az első Brüsszelben töltött hétvégén, amin (nem is mi lennénk…) nyilván mindjárt buliztunk egy óriásit. Mondjuk úgy, hogy bőven (bűvön?! vagy hogy is kell mondani, Fruzsi? :D Istenem, mindig elfelejtem!) bepótoltuk a kimaradt időszakot… de mivel mégiscsak itt voltam legalább fizikailag, most már jutott idő mosni, aludni és hasonló unalmas, de azért szükséges dolgokra. Aztán a beosztásom is egész kellemes lett erre a hétre, OK, nyilván az is segít, hogy nem hétfő hajnalban vágtam neki a dolognak Londonból, mindjárt helyzeti hátrányból :D (vö. múlt hét).

Hétfőn szociális kérdések munkacsoportján ültem, de fél 12-kor berekesztették. Mintha csak érezték volna, hogy délután ha akarnán(a)k, se tudnánk ülésezni: kisvártatva kiégett egy trafóház az Európai Parlament közelében, minek köszönhetően szinte az egész EU-negyedben megállt az élet. Engem ez már otthonom magányában ért. Először csak az tűnt fel, hogy nincs áram, aztán megjelent a csúcstalálkozók idejéből ismerős helikopter a teraszom fölött, itt már gyanítottam, hogy HELYZET van. Gondoltam, addig is elbaktatok a postára, mert van egy szerencsétlen adó (érdemes megjegyezni: egyetlenegyféle ám, összege évente 89 euró - vö. Magyarország…) amit nekünk, ide importált eurokratáknak be kell fizetni, na és ehhez jött egy rózsaszín csekk, hát egye fene, intézzük el. Mikor odaértem, épp ragasztották a cetlit az ajtóra, hogy áramszünet miatt zárva. Utána nem sokkal hallottam, hogy az EU-s épületek nagy részében megállt az élet, a Tanácsból és a Parlamentből is mindenkit evakuáltak – jó buli lehetett, csak azt nem értem, ez miért nem olyankor bír lenni, amikor éppen nekem kéne dolgozni? Bár, adózás helyett se rossz (abból otthon épp elég volt).

Arra tekintettel, hogy ez év végéig igyekszem felére csökkenteni a Brüsszelre mint lakókörnyezetre való panaszkodásomat (olyasmi ez nálam, mint az EU széndioxid-kibocsátáscsökkentési célkitűzései :D), a rosszmájú fejtegetéseimet a helyi karbantartók/szerelők stb munkamoráljáról (esetleg ramadam lehet megint?!) és a trafók vélhető állapotáról most lenyelem, úgyis tudjátok...

Kárpótlásként kedden standby-on voltam = shopping-nap. :) És bár ezt két elég küzdelmes munkanap követte az EGSZB maratoni plenáris ülésével, és a kettő közt aludni is elég gyéren sikerült (csajos este volt nálam, főzés-dumaparty-házimozizás), a második nap legalább már rövid volt: konkrétan csütörtök délben végeztünk, és kikiáltottam a hétvégét.

Illetve kikiáltottam volna: igaz, hogy holnap nem dolgozom, nagy élményben lesz részem. Holnap, kérem szépen, elkezdenek kiképezni kőkemény, higgadt és virtuóz (hahahaha) magyarról angolra dolgozó tolmáccsá, akin a világ füle, ha Magyarország megszólal. Meglátjuk sikerül-e, vagy inkább én tanítom majd a lelkes angol kollégákat türelemre és elnézésre, míg fel nem adják :D Bármelyik is lesz, ígérem: megírom.