Ez megvan :)

Az elmúlt 3 hetet nagyjából azzal töltöttem, hogy tekintélyes mennyiségű munka mellett igyekeztem rég feledésbe merült aktív angolomat szintre hozni a mai vizsgára. Eközben végighallgattam minden korábbi sikertelen próbálkozó rémtörténetét arról, hogyan nem lehet angolra itt egyáltalán átmenni. Kezdve onnan, hogy valakit azon húztak el, hogy nem tudta, hogy van az hogy hörgő hangot ad a csap, egészen odáig, hogy egy másik kolléga éveket töltött angol nyelvterületen, és ezzel együtt sokadszorra se találtatott elég jónak a kiejtése; az angol kabin végtelen változatossággal buktatja a delikvenseket.

Persze most hogy megszáradt a tinta a kinevezésemen, nyilván nem volt óriási tétje a vizsgának, de egyrészt nagyon szerettem volna átmenni, másrészt annyira szorítottak nekem olyan sokan, köztük kollégák is, hogy ez nagyon húzott felfelé. Általában konkrétan ez tartotta bennem a lelket. Viszont stresszelt is, úgy éreztem, így már itt dolgozva extrán kellemetlen lesz megbukni. Márpedig – lásd rémtörténetek……

Miután sikerült mára fél egytől fél hatig 5 órát aludnom húszpercenkénti megszakításokkal, 9-re átbukdácsoltam a kordonokkal tarkított Schuman tér túloldalára. Jött két magyar kolléga beszédet mondani, meg két angol, engem hallgatni. Az első beszéd egy interneten értékesítő cégről szólt, számokkal tűzdelve. Olyan ideges voltam közben, hogy alig tudtam írni, így még attól is tarthattam, hogy utána nem fogom tudni kiolvasni. Aztán felmondtam, de úgy, hogy már biztos voltam benne, reménytelen a dolog, mert az egyik vizsgáztató olyan komoran nézett meg a fejét fogta közben. Ettől meg persze még rosszabbul lettem. Aztán kizavartak a folyosóra, mondván, megbeszélnek. Szépen felkészültem a hírre, amikor jött értem a magyar kolléga, már higgadtan kérdeztem: megbuktam, ugye? Erre kinevetett: „dehogy buktál, odáig vannak meg vissza!”

A második beszéd – demográfia, öregedő lakosság, születéskor várható élettartam – jegyzetelése közben azon gondolkodtam, ezt a fentit vajon komolyan mondta-e a kolléga, és akkor hurrá, még nyerhetek, vagy csak bátorítani akart vele, és azért továbbra is baj van. Így ennél a másodiknál eleve nem figyeltem eléggé a beszédre, úgy meg nehéz visszamondani :S Maradék életösztönömmel igyekeztem néhány szép kifejezést elsütni, na meg palástolni, hogy legszívesebben hörgő hangot adnék, mint a csap. Újabb kiküldés után visszahívtak, és mondták, hogy MEGVAN.

Még a nyáron megkezdik a képzésemet, azaz ha minden jól megy, úgy fél év múlva már tolmácsolhatom is a magyar küldöttek fejtegetéseit angolra. Most már jobban bízom magamban, mert tudom: ami hibákat felsoroltak – mert felsorolás azért mindig van – annak jó része az idegesség, az alváshiány és a 3 hetes last minute felkészülés terméke volt. Mire leesik az idei hó, gyakorlott és higgadt leszek, és húú milyen jó lesz fél évig az angol kollégáktól tanulni!!!

Reggel óta még nem tudtam abbahagyni a vigyorgást. J Ez különösen az utcán volt vicces: mindenki megbámult, hogy mitől ér nekem fülig a szám, ahogy egyedül kaptatok a szakadó esőben. Aztán amikor olyan sms jön egy régi, nagyon profi kollégától, hogy „büszkék vagyunk rád”, hát az verhetetlen érzés. Csak kívánni tudom mindenkinek, bármilyen szakmában.

Mentőhétvége

A múltkori részben ecsetelt iramnak a munkahét végére meg is lett az eredménye: péntekre olyan fáradt voltam, hogy szédültem és attól tartottam, bármelyik percben elvágódhatok a Tanács kövén, vagy stílusosan a magyar kultúrtörténeti dekorlinóleumon - apropó, ez utóbbira már nem is sokáig lesz lehetőségem :D Erre, na meg az előttem álló emberpróbáló hétre tekintettel a hétvégére bulistopot hirdettem. A többiek péntek este mentek ugyan egy cseh utcafesztiválra, de olyan állapotban voltam, hogy még kísértésbe se nagyon tudtam esni, hogy kidugjam az orrom.

Szombaton jókislányos programot tartottunk: elmentünk a városszéli mozikomplexumba megnézni a Karib-tenger kalózai 4-et, 3D-ben.

A komplexumról még nem is meséltem; Kinepolis névre hallgat és óriási. Az egész szőnyeggel van borítva, amin az előadásra várakozók kedélyesen el-elhevernek, és minden úszik a popcornban. A büfé önkiszolgáló, mint a szupermarket: te magad gyűjtöd be a popcornt, a nachost, a gumicukrot és a hasonlókat, ez a rész aztán végképp úszik mindegyikben. Jegyet automatából is lehet venni, még ülést is választhatsz. Apropó: a fotelok nagyjából olyanok, mint otthon legfeljebb az Aréna Pláza VIP-ben: hatalmasak és nagyon kényelmesek. Érdekesség még, hogy a film közepén egyszer csak eltűnik a kép, villany fel, és közlik, hogy 10 perc szünet. És ha már a szünetnél tartunk, a wc ajtaján az alábbi piktogram okítja a kulturált illemhely láttán esetleg elbizonytalanodó, tanácstalan (élek a gyanúperrel, hogy úgyszólván újdonsült európai) mozilátogatókat:

Nem tudom, ha Budapesten kitennének egy ilyen táblát, az mekkora közröhej lenne…

A film szuper volt, utána pedig jókislányosan beültünk egyetlen szolid pohárka málnás sörre, megvitatni az élet aktuális kérdéseit, és 11-kor már otthon is voltam, reménykedve, hogy szombat este dacára ezúttal nem jelenik meg nálam egy partiarc sem, hogy akkor irány az éjszaka.

Ezen kívül nagyjából angolt gyakoroltam a vizsgára, egészségesen táplálkoztam (a mozi nem számít!!! ;-) ugye Fruzsi???) na meg aludtam. Sőt, hirtelen ötlettől vezérelve kocogni is voltam a közeli parkban a tó körül. Mivel nyáron nincs tánc, a konszekbeszédektől meg egy idő után a falat kaparja az ember, nagyon jól esett kicsit meghajtani magam – a park dombos részén egész úgy éreztem magam, mint Rocky, amikor felfut a philadelphiai lépcső tetejére!

Mentőhétvége volt ez, most fizikailag és lelkileg is jól vagyok, sőt, már látok esélyt rá, hogy ezzel a héttel is megbirkózok. Kezdésnek ma 3-kor „osztálykirándulás”, azaz indul a tolmácsbusz Luxembourgba, a miniszteri vacsira :)

Küldjetek energiát (ha van, angoltudás is jöhet)!

Két csodás víkend után (Róma és Budapest, utóbbin Laukrisz-gála...), hirtelen köszöntött be eddigi itteni fennállásom legkeményebb három hete. Mint bizonyára sejtitek, dübörög a leköszönő magyar elnökség fináléja. Ami munkacsoport és miniszteri formáció csak létezik, az bizony még összeül gyorsan, megpróbálva elérni még az elérhetetlent is. A készenléti állapot – amikor nincs az ember beosztva, mondjuk otthonában pihenget, és csak rendkívüli esetben hívják be – az jelenleg nagyjából emlékeinkben él. Egy méltán népszerű, korábbi miniszterelnökünktől vett idézettel: ülésezünk „reggel, éjjel, meg este” :D Aztán valahogy mintha az ülések témái is összeesküdtek volna ellenünk. Csak hogy néhány dolgot említsek: múlt heti növényegészségügyi ülésen a szegfűsodrómolyt és a kaliforniai pajzstetűt kellett tudni, tegnapi technikai harmonizációson a motorgépjárművek lökettérfogatát, a ma délelőtti rendészetin a rádiófrekvenciák műszaki jellemzőit, a délutáni vámügyin pedig a prekurzorok átrakodását (mindet több nyelven persze). A magyar elnökség állandónak bizonyuló öröméből, a Head of Team-ségből is kijut: én pl. a héten 3 nap alatt 4 különböző ülésen töltöm be ezt a megtisztelő feladatkört, a felmerülő ügyes-bajos sztorikból lassan többkötetes komédiát thrillert írhatnék.

Aztán a torta krémje: a magyar elnökség utolsó hónapja pont június, ami pedig csiribú-csiribá: luxembourgi hónap! Azaz minden, ami miniszteri szintű, az költözik. Mivel egy-két tolmácsteam egymást váltva, lényegében állandóan ebben a szép barátságos rettenetes közeli három óra vonatozásra lévő városban üdül ilyenkor, ettől itt is csak még inkább megszakadunk a munkában. És last minute utak is vannak ám: engem pl. tegnap este bedobtak egy hirtelen elhatározott hétfő esti luxembourgi miniszteri vacsorára. Akkor még naivan azt gondoltam: na, még egy pofon az adófizetők pénzének, egy vacsoráért megint több száz eurós vonatjegyek és szállodai szobák… Aztán mára kiderült, tévedtem: szabad szállodai szoba már Luxi száz kilométeres körzetében nincs, most fő az illetékesek feje, állítólag buszt próbálnak bérelni nekünk, ami odavisz és rögtön haza is szállít majd minket a tanácskozás végén (hajnal felé). Tiszta Harry Potter feeling lesz - vagy inkább zombijárat… J

A krém tetején pedig a hab a jövő pénteki angol felmérővizsga (lásd a korábbi bejegyzésekben). Ezt az időpontot valami rendkívüli éleslátással tűzték ki nekem, erre a kellemes, laza időszakra. Emiatt jelenleg dupla műszakban működöm, mégpedig úgy, hogy a fenti mókák után hazacsámborgok, veszek egy frissítő fürdőt, majd nekiülök angolra gyakorolni. Jobb pillanataimban még hajt valami lelkesedés, amiről általában már nem is értem, miből táplálkozik, mert valami embertelenül fáradt vagyok. A rosszabb pillanataimat meg inkább hagyjuk is. Mert hát rendben van, hogy egy angol B-ért meg kell szenvedni, na de ennyire?!

Nagyjából válságállapot van tehát – még szegény barátnőimet is totál elhanyagolom :( Szóval ha ennek vége lesz, sőt, netán jó vége, akkor óriási bulit kell tartani!

Márpedig ott a fény az alagút végén. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy ma megláttam az első júliusi beosztásomat, ahol bizony már egy kedves lengyel kolléga neve virított, mint Head of Team. Asszem már az alagút vége előtt is érdemes megtanulni örülni az apróságoknak.

Próbaidő OFF :)

Ez a június olyan hónap, hogy az első és az utolsó napja is jeles nap. Hogy az utolsó miért is, azt gondolom sokan sejtik: bizony, leköszön a magyar elnökség a Tanácsban. Majd kellő időben erről is beszámolok, az viszont már biztos kevesek fejében fordult meg, többek közt az enyémben sem :D hogy mi is történt június elsején. Június elsején, kérem szépen, ünnepélyesen lejárt a 9 hónapos, maratoni próbaidőm.

Pár hete még eszemben volt ez a dolog, mert kellett magamról írni próbaidős önértékelést. Aztán a főnök is írt rólam próbaidős értékelést. Sőt utána a főnök főnöke is, aki még sosem látott, pláne nem hallott, minden bizonnyal fogalma sincs róla, ki is vagyok. Vicces adalék: a ctrl-c ctrl-v billentyűkombinációt nagyon szerethetik az ilyen értékelések megírásakor – így került az a mondat a rólam szóló szövegbe, hogy nyáron kezdek franciául tanulni. Az értékelés végén még egyszer írnom kellett, ekkor már magáról az értékelésről (nem mondom, megadjuk a módját). Be is véstem, hogy egyetértek én mindennel, ha úgy akarják csiholok az angol C-mből B-t, de akár még A-t is*, csak ezt a franciát töröljük, de nagyon gyorsan!

Aztán feledésbe merült az egész procedúra, és már nagy erőkkel készülődtem a múlt heti római utamra, amikor a számítógépteremben összefutottam egy másik velem-együtt-újonccal. Épp lázasan tanulmányozott valami papírt, majd ahogy meglátott, elújságolta, hogy megjött a kinevezésünk, és hogy mától tisztviselők vagyunk. Menjek el a postaládámhoz, nekem is ott lesz. Jé, tényleg, június elseje van… Istenem, mintha tegnapelőtt lett volna szeptember elseje... Meg is kaptam a papirost, meg egy másikat is, amit aláírva vissza kellett küldeni, igazolva, hogy tudomásul vettem a kinevezésemet. Gondolom, még senki sem merte kipróbálni, mi történik, ha nem veszi tudomásul :D

Igazi derék, európai uniós tisztviselő vált tehát belőlem, akiről már határozat is kimondja: hasznos építőköve az egy(b)esült Európának. Vagy valami ilyesmi ;-) Aztán most már az első után jöjjön az a bizonyos utolsó júniusi nap is!!!

*C-nyelv: amiről az anyanyelvünkre dolgozunk, B-nyelv: olyan erős idegen nyelvünk, amiről/re oda-vissza dolgozunk, A-nyelv: anyanyelv

Egye fene

Hűséges olvasóimmal a múltkor már megosztottam az örömteli hírt, hogy szerencsét próbálhatok az angol B-vel (azaz magyarról angolra), na meg a kevésbé örömtelit, miszerint mindjárt június 24-én kell megugranom az első lécet – egy felmérővizsgát annak kiderítésére, hogy foglalkozzanak-e velem a továbbiakban.

Nos, eleinte nagyon fáztam a dologtól. Először is kegyetlenségnek éreztem, hogy 1 hónapot kaptam rá, miután évek óta nem gyakoroltam ezt a nyelvkombinációt. Aztán az is bosszantott, hogy ha megbuktatnak, akkor jó ideig semmit sem tanulhatok, mert a hollandot épp amiatt nem engedélyezték, hogy az angolt igen. És egyáltalán: még túl friss a felvételi versenyvizsga élménye, nota bene a próbaidőm sem járt le, őszig igazán hagyhattak volna nyugalomban melegedni, anélkül hogy újra neki kelljen feszülnöm a gyakorlásnak, meg egy újabb embertelenül nehéz vizsgának.

Külön említést érdemelnek a kollégák. Kettőt beosztottak a vizsgámra beszédmondónak – és ekkor szembesültem azzal, milyen más lesz így vizsgázni, hogy már itt vagyok. Aki a felvételit bukja el, az talán sosem látja többé a vizsgáztatóit, és valószínűleg az a legkisebb baja utólag, hogy személy szerint kik is ültek ott akkor. Itt viszont előtte és utána is együtt dolgozunk, nap mint nap kisegítjük egymást a legnehezebb helyzetekben, együtt nevetünk és sírunk... Namármost ez a két kolléga kitűnő humorérzékkel bír, és alapesetben is puszta szeretetből naphosszat cikizi az embert; hogy a vizsgával kapcsolatban miket hallgatok tőlük, azt mindenkinek a fantáziájára bízom! És akkor arról a két vizsgáztatóról még nem is beszéltünk, akik majd az angol kabinból érkeznek annak megállapítására, hogy kellően közelít-e a produkcióm egy angol anyanyelvűéhez :S

Így aztán elég mélyen kellett keresni magamban már a csíráját is annak az érzésnek, hogy én ezt akarom. Azért meglett valahogy. Egyrészt ha megbukok, ki tudja mennyi időre vágom el magam ettől a lehetőségtől, amit ha kicsit később is, azért mégiscsak szerettem volna, szóval muszáj belevágni. Másrészt nem volna fair elhallgatni, milyen elképesztő támogatást kapok egy-két régebb óta itt dolgozó kolléganőtől. Rendszeresen meglepnek azzal, mennyire elhiszik hogy ez nekem menni fog, és biztatnak. Sokszor nem is értem miért, hiszen nagyjából annyit hallottak eddig tőlem angolul, hogy A pint of cider, please! :D Mégis nagyon sokat jelent, ahogy mellettem állnak.

Összeszedtem tehát még a nem létező energiáimat is, és nekifogtam a gyakorlásnak. Mivel a napi szinkrontolmácsolás-munkaadag után legtöbbször inkább csendben és kifejezéstelenül bámulni van energiám, nem pedig angolra gyakorolni; sanszos, hogy idővel az idegeimre menne a projekt. Így jobb is, hogy épp idő nem lesz erre: szerdán indulok Rómába Gyöngyvéremmel, pünkösdkor pedig irány haza és Laukrisz-gála! :) Juhééé!!!

Megható és tanulságos

Nemrég Brüsszelben járt az ELTE Tolmácsképzőjéről az idei diákcsoport, az ilyentájt esedékes tanulmányútra. Csak úgy, mint mi anno: eljönnek ide pár napra, és ideális esetben nemcsak a belga sörökkel ismerkednek, hanem az uniós tolmácsok munkájával is. Afféle motivációs látogatás ez, nagyjából egy hónappal a mestervizsga előtt: látjátok, ilyen sokra lehet vinni, ha eléggé megfeszültök.

Én 2006-ban tartottam itt, de még mindig élénken emlékszem az akkori lelkiállapotomra, amikor szinte tátott szájjal jártam-keltem itt az Unió szívében. A mestervizsga előtt az ember azt is nehezen tudja elképzelni, hogy azon átküszködi magát (a jelöltek kb fele itt bukik) nemhogy majd utána a sokkal nehezebb brüsszeli felvételin (az addig sikeresek bő kétharmada meg itt). Így aztán akkortájt nagyon felnéztünk mindenkire, akinek egyáltalán a mestervizsgája megvolt. Aki pedig Brüsszelben dolgozóként fogadott minket, azt nagyjából földöntúli lényként csodáltuk, és egy-egy biztató félszava is a világot jelentette.

Az aztán még a tudatalattim mélyén sem fordult meg, hogy egyszer az illető helyében találom magam. Márpedig idén engem bíztak meg azzal, hogy egy napig foglalkozzak az ifjú tanoncokkal: vigyem be őket ülésekre, magyarázzam el nekik mi merre hány méter, hallgassam és értékeljem ahogy gyakorolni próbálnak (ezt vakkabinozásnak hívjuk, bár a kikapcsolt mikrofon miatt a néma kabinozás találóbb lenne). És persze motiváljam őket a sikerre. Amikor megtudtam, hogy ez a feladat vár rám, madarat lehetett volna velem fogatni! :)

Szerintem jobban izgultam előtte, mint a diákok. Egyrészt némi szervezést is igényelt a nap: kellett keresni megfelelő üléseket nekik, leboltolni az ülés Head of Team-jével hogy akkor beülnénk az üres fülkékbe, és anyagokat se ártana nyomtatni nekik, mindezt persze richtig überzsúfolt napokon kellett megoldanom. Sebaj, ezen túl: vajon milyenek lesznek? Miket fognak kérdezni? Hogy veszik majd a kabinban az akadályokat? Egyáltalán szimpatikus leszek nekik, vagy kétkedve méregetnek, hogy mit keres itt ez a huszonegypár évesnek kinéző csaj egy elérhetetlennek tűnő álomban?

A találkozás elképesztő élmény volt. Egyszer csak ott állt előttem az öt évvel ezelőtti önmagam, tíz példányban. És pont úgy nézett rám mindegyik, mint ahogy én anno a mellénk kirendelt illetőre. És nem, nem leptek meg a kérdéseik és a kétségeik sem: az elsőtől az utolsóig ugyanezek voltak akkor bennünk is. És igen, megindító, de igaz: minden biztató félszavam kapaszkodó volt nekik. Rengeteget beszélgettünk, aztán a nap közepén elvittem őket az Exkibe is: a menzával ráérnek megismerkedni, ha idekerülnek, most egyenek inkább igazi belga biokaját :D

Közben próbáltam nekik megmagyarázni, hogy nem, nem vagyok földöntúli csodalény. Nem teljesen sikerült. Éppúgy, ahogy régen azoknak sem, akik nekünk bizonygatták: áh nem, ők csak sokat gyakoroltak, szerencséjük volt, meg ilyenek. Mi sem hittük.

A napokban vizsgáznak. Nagyon szívembe zártam őket, úgyhogy szorítok értük, és remélem, hogy egyszer majd legalább egy-kettő közülük itt lesz velünk. Sőt, esetleg ők foglalkoznak az újabb tanoncokkal. Most már pontosan tudom: ekkor hiszik majd el igazán, hogy megcsinálták.

Majd egyszer

A Bizottságnál nagyon odafigyelnek ám, hogy legrejtettebb tartalékainkat is kibontakoztassuk. Egy évre előre mindenkinek ki kell találni, mi szépet és hasznosat szeretne tanulni, aztán a kívánságainkat a főnökkel egyeztetve be kell írni a rendszerbe, és akkor ezt úgy hívjuk: Training Map. A főnök főnökei aztán eldöntik, kinek mit finanszíroznak, és már okosodhatunk is, na meg előléptetés is lesz, ha szépen bővítettük a nyelvkombinációnkat.

Kedves dán elöljárónk nagyjából október óta ígérgette nekem, hogy tanulhatok hollandul: ott kezdtük, hogy majd januártól, aztán áprilisra eljutottunk odáig, hogy majd júniustól. Áprilisban nekiültünk az idei Training Map egyeztetésének. Szépen bevéstük a hollandot, és örültünk neki, hogy milyen jó lesz, mert ugye már úgyis van egy félkész harmadik C-nyelvem (C-nyelv: amiről egy irányba, az anyanyelvünkre dolgozunk), meg beírtunk még egy-két egyéb fejtágítást is, egy júliusi péntek délutánon megyek például majd halászati politikai képzésre. Rám fér, még mindig összekeverem a sima lepényhalat a közönséges lepényhallal. Aztán egy kíváncsi pillanatomban kiböktem az ártatlannak szánt kérdést, ami egy ideje foglalkoztatott: ha az angolom otthon még B-nyelv volt (azaz oda-vissza tolmácsoltam, angolra is), és nagyon szerettem, akkor lenne rá igény, hogy majd egyszer upgradeljem, és dolgozhassak itt is magyarról angolra is?

Legnagyobb meglepetésemre a főnök nem lepődött meg, hanem közölte, hogy igen, hallotta, hogy ez benne lenne nekem, és van is ilyen képzés. És hát tulajdonképpen az lenne a legjobb, ha be is írnánk a Training Mapbe, mert ez úgyis olyan költséges tanfolyam, hogy nem fogják elkapkodni, meg úgysem isszák olyan forrón a kását, áh, legyen csak benne, és akkor majd egyszer… Hát beleírtuk.

Egy kicsit megszerettem a gondolatot, de azért ijesztő is volt. Egyrészt az angolra nyújtott teljesítményt a vasszigorú angol kollégák értékelik, kötetnyi rémsztorit hallottam már arról, kit miért és hányszor buktattak meg. Másrészt meg ha átengednek, akkor extra mélyvíz jön: ha a teremben magyarul beszélnek, akkor cirka 20 másik kabin is a retúros angolját hallgatja, és abból dolgozik tovább – asszem nem kell magyarázni, miféle felelősség ez. Ehhez képest hollandról magyarra dolgozni kellemes hobbi lenne. Na persze amikor jól sikerül egy idegen nyelvre mutatvány, akkor az élmény is annak megfelelő: nem egyszer láttam-hallottam, ahogy egy-egy ülés után sorbaálltak a magyar fülkénél más kollégák (angolok is ám) megdicsérni és megköszönni virtuóz, nagyon profi kollégáim retúrteljesítményét. Ilyenkor mindig azt gondoltam: de jó nekik… A következő meeting után aztán úgy tűnt, nekem nem lesz ilyen jó: túl sokan jelentkeztek a retúrképzésre, és valószínűleg nem tudnak most beíratni, szóval örüljek a hollandnak, mert az menni fog. Örültem is.

Egészen két hétig. Egy délután épp valami tanácsi munkacsoportban tolmácsoltam, amikor bejött valaki a fülkébe, hogy engem keresnek telefonon. Áh, gondoltam, biztos megint én vagyok a napos (Head of Team) és valami baj van. Mi más miatt hívhatna bárki is a fülkék mögötti folyosón. Nos, a főnök volt, és vészjóslóan indított: „Edit, van valami, amiről sürgősen beszélnünk kell”. Oh my God. Lepergett előttem az elmúlt pár nap: mégis mit követhettem el, jajjajj, nem akarom, hogy most legyen vége ígéretes eurokrata karrieremnek… Kiderült, hogy semmi baj, csak vicces kedvében volt, és azért hívott, mert mégis be akarnak íratni angol B képzésre, de valami nem jól van a Training Mapben, azt gyorsan át kéne írnom, mert holnap van a határidő.

Huh. A majd egyszer kicsit közelebb jött, na sebaj, átírtam azt a valamit, de nem is nagyon foglalkoztam a dologgal, mondván, úgyis hátravan a Map jóváhagyása – meglátjuk, mi lesz a vége. Pár nap múlva az angol mellett ott figyelt a yes, a holland mellett meg a no. Hát jó, legyen :) mert azért felesleges lenne tagadni: a kis lelkem vágyik ám arra a B-re. Még ekkor is nyugtatgattam magam: ismerve az itteni tempót és bürokráciát, ősz előtt úgyse kerül elő ez az ügy, szóval mire egyáltalán az angol kabin meglát, addigra majd vasszorgalommal Queen’s English-t faragok magamnak.

Ehhez képest május 3-án kaptam egy levelet, hogy 23-án meg kellene jelennem egy felmérő vizsgán, mert aki túl messze van az elvárt szinttől, annak nem akarnak képzést indítani, és ez azért lesz, hogy akkor kiderüljön, reménytelen vagyok-e vagy sem. Elsápadás, székről leesés. Angolra nagyjából 2008 óta nem gyakoroltam, mert ugye a versenyvizsgához a két idegen nyelvről magyarra kellett gyúrnom. Mellesleg a dátumig hátralévő 20 napból két hétvégén vendégeket várok, aztán egy teljes hétig beszélni se tudok a bölcsességfog-műtét miatt.

Tárcsáztam a keresztmamámat, akire először is jól ráijesztettem egy a főnöktől vett, „sürgősen beszélnünk kell” stílusú telefonnal. Aztán gyors válságstábot tartottunk az Exkiben, és oda jutottunk, hogy kérni kéne halasztást. Még aznap elrebegtem a főnöknek az aggályaimat. Azt mondta, sejtette ő, hogy ez nem lesz nekem valami jó, de azért próbálkozott, hátha mégis (hogy ez milyen kedves tőle). És akkor legyen június vége, jó? Hát, „jó” az mondjuk október végén lenne, de erről már hallgattam, és hevesen bólogattam. A majd egyszer 1 hónap múlva kezdődik. Illetve rosszabb esetben mindjárt végződik is. Szóval szurkoljatok… újra…

Látogatók hada

Nagyon pörgött mostanában az élet, egészen tegnapig, amikor is végre túlestem a hónapok óta tervezett-szervezett-rettegett bölcsességfogműtéten. Mivel egyelőre beszéd- ergo munkaképtelenül tengődöm itthon, ideje bepótolni az elmaradt blogbejegyzéseket. Nemsokára visszatérünk az uniós tolmácsolás lebilincselő világába is, mert ott is izgalmas újdonságok vannak raktáron, de következzen előbb még egy mesélős bejegyzés az elmúlt két hétvégéről – és Belgium, na meg Hollandia szépségeiről.

Egy hete szeretett kishúgom és édesapám jöttek el megnézni, hogy is éldegélek Európa szívében. A szombat este a múltkor részletezett Jazzmijn-gáláé volt, a hétvége többi részét pedig kihasználtuk a körülnézésre. Bejártuk Brüsszelt a maga pisilő kisfiújával, pisilő kislányával, EU-negyedével és egyéb kötelező elemeivel – mint például a Delirium, mert ugye a 27-féle csapolt és 2000 üveges sör azért apu érdeklődésére bőven számot tartott, de a gyümölcsösöket bizony Anett is nagyon szerette. Csapolt körtéset én is most ittam először, nagyon ott volt! Aztán sorra került az Atomium is, amiről anno ugyan megfogadtam, hogy többet nem megyek fel, de addigra apu pont hazaindult, Anettet meg mégsem küldöm föl egyedül, na egye fene… Harmadszori látogatásom jutalmául végre a nap is kisütött, és nem a borús, szürke eget kellett néznem.Na és bőven kárpótolt a tövében elfogyasztott, folyékony belga csokiban forgatott epernyárs is :P Aztán, mivel kishúgom építész, úgy gondoltam, merészkedjünk túl a kötelező néznivalókon, ami jó ötletnek bizonyult. A Saint-Gilles-ben lévő Horta Múzeum egy csoda, megérte odabumlizni, csakúgy, mint a Koekelbergi bazilikához, ahonnan álomszép kilátás volt az egész városra (a maga 4 eurós belépőjével bőven veri a 11 eurós Atomiumot).

Vasárnapra aztán a család kitalálta: menjünk el Hollandiába és nézzük meg Delftet. Nem igazán értettem, miért pont azt, de hát Hollandia nekem szerelem ahogy van, így nem ellenkeztem. Nem volt ugyan könnyű felkelni a gála után, de megérte: odaérve kiderült, hogy Delft bizony egy hihetetlenül gyönyörű, hangulatos ékszerdoboz… és látnivalókkal is bőven büszkélkedhet: a Vermeer múzeum és a híres delfti kék porcelánműhely egyaránt nagyon szép! Csak ajánlani tudom mindenkinek, mint úticélt – brüsszeliek: autóval másfél óra!

A család hétfőn távozott, majd egy gyors munkahét (és némi ágyneműmosás, takarítás, készletek feltöltése stb.) után a péntek este ismét a pisilő gyermekek, a főtér és a Delirium közelében talált: megjöttek a csajok otthonról :) Két Évi barátnőmmel fantasztikus víkendet csaptunk. Voltunk Antwerpenben, ahol megcsodáltuk a gyémántmúzeumot, na és a shopping sem maradhatott el. Aztán láttuk a belga király nyári palotájához tartozó kertet és pálmaházat – isteni szerencsével, ugyanis ez mindössze évente két hétig van nyitva a nagyközönség előtt. Álomszép volt!

A legjobb napunk pedig az volt, amit Brugge-ben, kb Nyugat-Európa Szentendréjében töltöttünk. Megcsodáltuk a kilátást az óratoronyból (most már tényleg meg kell majd néznem az In Bruges című filmet Colinnal, ami ott játszódik…), ahova egy nagyjából egyszemélynyi szélességű fa csigalépcső vitt fel, mókás volt.

Aztán sétahajókáztunk, ez nem volt olyan mókás. Elég kellemetlen egy hajóskapitányt fogtunk ki, aki mindjárt azzal kezdte, hogy elültetett minket egymás mellől, a bárka közepén lévő, kényelmetlen székekre. Meg ez az egész olyan tömegjelenet volt, hogy megszólalásig emlékeztetett azokra a zsúfolásig tömött bevándorlócsónakokra, amik Afrikából szoktak érkezni Dél-Európába és előszeretettel el szoktak süllyedni. Fotót onnan középről alig lehetett csinálni úgy, hogy ne legyen benne egy egész sor idegen fej…

Utána nagyon vágytunk valami nagy, szabad térre, ahol csak úgy nekiszaladhatunk egy szép tájnak, így a lábunk szinte ösztönösen vitt minket a város szélére, a szélmalmokhoz. Ahogy az utolsó házsor mögött felbukkant a három domb ezekkel a kedves, régi malmokkal, eltöltötte a kis lelkemet a nosztalgia: éppen öt éve jártunk itt a tolmácsképzős csoporttársakkal a mestervizsga előtt. Halkan reménykedve - hol pozitívan, hol kétségek között - hogy egyszer talán visszatérhetünk. Igen... És a malmok pont úgy vártak, ahogy elbúcsúztunk anno. Látszólag csendben álltak, de én hallottam, ahogy kiabálták: az álmok bizony valóra válhatnak.

Jazzmijn Springtime Show

A jól megérdemelt tavaszi szünet után mindjárt egy jól telezsúfolt időszak köszöntött rám. Alig több, mint egy hét alatt már több bejegyzésre való hírem és élményem gyűlt össze – de nézzük csak szépen sorjában, kezdve az év egyik nagy eseményével: első belgiumi táncgálámmal.

Múlt szombat este ez is eljött. Afféle furcsa, vegyes érzésekkel készültem rá. Kicsit hiányzott a régi Laukrisz-fíling, de részben azért meg is volt – legalábbis valami egész hasonlót azért éreztem az előtte lévő napokban. Aznap már nagyon izgultam, nem csak az előadás miatt, hanem mivel az otthoni népes szurkolótáborom jelentős része nem tudott itt lenni, még a felvétel miatt is – ha az nincs, vagy nem sikerül, akkor bizony sokaknak rejtély marad, mi fán terem egy Jazzmijn-gála. Mert ezek a sulivezetők olyan bénák voltak ám, hogy egészen a gála napjáig nem tudták megmondani, lesz-e hivatalos videó, vagy sem. Apu meg szerzett egy kamerát, csak hát még sosem használta, szóval para volt, hogy sikerül-e a projekt.

Apu és a kishúgom lelkesen kiutaztak hozzám pénteken, így a gála egy egyébként is szuper, együtt töltött hétvége része volt. Rajtuk kívül Fruzsi barátnőmmel egészült ki az itteni maroknyi, ám lelkes szurkolótáborom. Nagy nehezen túljutottunk az indulási nehézségeken (Istenem, mindent hoztam, ami kell?!), egy nagyobb dugón, egy szondáztatáson (szerencsénkre apu még nem fogott neki az aznapi belga sör fejadag elfogyasztásának) és a Machelenbe való odataláláson, végül pedig már „csak” parkolóhelyet kellett találni a művház zsúfolásig megtelt környékén.

Nem fogjátok elhinni, de a környezet kísértetiesen emlékeztetett a Dózsára: megvoltak az épület körül lázasan gyakorló, az utolsó percben csodát váró kis csapatok, a nézőtér ismerős illata, a jobboldalt hátulról nyíló öltöző, amiben alig férünk el, a szaladgálás, izgulás, sminkelés, és még sorolhatnám.

Aztán elkezdődött. Két számban táncoltam – itt annyi csoport van, hogy csoportonként egy táncra jut idő, és én ugyebár a kezdő és a haladó jazz-re járok. Az első előtt leírhatatlanul izgultam, és ezt pont csak addig sikerült palástolni, amíg a szám vége felé az első sorba nem kerültem. Na ott meglett a böjtje a parázásnak: nagy lendülettel nekifogtam az egyik mozdulatnak, majd jobbra néztem, és láttam, hogy rajtam kívül mindenki nyugodtan ácsorog és várja a megfelelő, ám jóval későbbi ütemet a kezdéshez. Ott hirtelen meg akartam semmisülni, és minden stresszkezelési rutinomat össze kellett szednem, hogy ne kapjak merevgörcsöt, hanem várjam be a többieket, úgy folytassam, ahogy kell, és még derűs képet is vágjak a dologhoz. Annyira kívántam, ez bár ne történt volna, de utólag késő bánat. A második szám előttre viszont így már alig maradt energiám izgulni. Úgy éreztem, ennél rosszabb nem lehet: és lám, az jól is sikerült!

Sőt, addigra apu is megtanult videózni :D Mivel az első táncról még olyan felvétel készült, hogy általában vagy a fejünk, vagy a lábunk, vagy semmink nincs rajta, a szünetben tettem még egy utolsó kísérletet arra, hogy kiderítsem, kié az a kamera ott a nézőtér közepén, és hogyan lehet hozzájutni a dvd-hez majd. Úgy néz ki, sikerrel jártam, úgyhogy otthon maradt, kíváncsi szurkolóimnak ezúton mondom, hogy jó eséllyel derülünk majd a felvételen együtt valamikor.

Az egész nagyon hamar eltelt, az az érzés, hogy „még ki sem élveztük igazán”, bizony most is megvolt. Ahogy vége lett, a felnőtt csoporttal volt egy kis bankettünk az öltözőben: Inne, a tanárunk meglepett minket mindenféle finom itallal, mi meg őt egy szép orchideával. Aztán irány haza – de előtte még igazi, Belgiumhoz méltó módon ünnepeltünk egyet apuval, Anettel és Fruzsival, no meg némi csapolt ciderrel: hol máshol, mint a Gúnárban :))) Ahogy koccintottunk az itteni törzshelyemen, a laukriszes csapatra gondoltam, és arra, hogy bár hiányoznak, azért boldog és kicsit büszke is vagyok magamra, hogy ha már nem lehetek velük, azért folytattam a táncot, és bizonyítottam egy új helyen, külföldön, mellé egy olyan tánciskolában, aminek még bőven tanulom a nyelvét. Azt a bizonyos hibát meg végül megbocsátottam magamnak, megfogadva, hogy jövőre még jobb leszek.

Tavaszi szünet

Az előző bejegyzés címe (Jól vagyok, pihenek és járok haza) erősen ironikus volt, de szerencsére már nem váratott magára sokáig a jó kis bizottsági tavaszi szünet. Szerda este hosszú, tömött sorokban rajzottunk a reptér felé, már nagyjából az sem zavart minket, hogy a belga iskolai szünet miatt alig van busz (a brüsszeli közlekedési vállalattól nyilván nem elvárható, hogy belássa: a reptérre közlekedő delegációkat és tisztviselőket kevéssé érinti, mi van a helyi sulikban épp), sebaj, csak érjünk haza valahogy!

Bő négy nap kikapcsolódás következett. Pénteken hirtelen ötlet nyomán bepattantam apu mellé a kocsiba és lehúztunk a Balatonra. A balatoni kertbe persze mindig jó megérkezni, de amikor adott évben először látom meg az ismerős házakat, fákat, a kerti kutat, a lakókocsinkat, a tűzrakóhelyet, akkor mindig megállok egy kicsit, megrohannak az elmúlt év emlékei, és hogy mi minden változott azóta, hogy utoljára láttam ezt a képet. Az elmúlt pár év valahogy úgy alakult, hogy bizony mindig nagy változások voltak két balatoni szezon közt, és nem mindig kellemesek. Most viszont csak jó érzés volt bennem! Akaratlanul is elmosolyodtam, ahogy a tavaly nyári „énemre” gondoltam a gondtalan balatoni bulikkal, a laukriszes lányokra, na meg Eta barátnőmre (hát igen, változások: azóta ő egyszer csak Angliában találta magát), és arra, milyen is volt előre inni a medve bőrére – nem tudva, mi lesz pár hét múlva, amikor leszáll a gép velem Európa másik felén. Hihetetlen, mi minden történt azóta, mennyire élvezem az új életemet, és milyen fantasztikus emberekkel találkoztam. A kert viszont pont úgy várt, ahogy tavaly hagytuk. Csodás idő volt egyébként, kimentünk a csónakkal, és amíg apu fogott két pontyot, én szépen barnultam, na meg relaxáltam és éreztem, ahogy a luxembourgi tanácsülésen elpattant idegeim a mesés tó közepén szépen összeforrnak :D

A mosoly a hétvége többi napján is megvolt: másnap irány Cegléd és a nagyszülők, terítéken a nagyi csirkepörköltje :P vasárnap pedig anyuval és Anettel kiugrottunk Szentendrére sétálni, marcipánmúzeumozni, na meg a sikátorban lángosozni egyet. Na és előrehozott anyák napját is tartottunk, a Szamos cukrászdában :)

Hétfő este ezek után mérsékelt lelkesedéssel repültem vissza, de szerencsére Fruzsi már itt volt és benne volt egy rögtönzött dvd-zős estében.

A kedd már munkanap lett volna, de nem voltam beosztva, ráadásul végre megfogadtam keresztmamám tanácsát és megnéztem a rendszerben az ülések listáját. Megállapítottam, hogy alig van meeting aznap (gondolom, a küldötteknek nemigen fűlt a foguk idejönni húsvét hétfő este), ráadásul magyar nyelv sehol nem lesz. Ergo úgy döntöttem, meghosszabbítom a szünetet, és elugrok Antwerpenbe vásárolgatni egy kicsit. Nagyon dicsérik az ottani bevásárlóutcát, és bizony okkal: nagyobb, több bolt van, a boltok tágasabbak és jobb a választék, mint Brüsszelben. Kulturáltabb is az egész: nincs az a tömeg, nem jár az ember térdig a szemétben, és legalábbis ezen az egy napon arab bandaháborúkhoz és nagyszabású rendőrségi műveletekhez sem volt szerencsém. És külön élvezet volt végre úgy vásárolni, hogy csak kiszóltam hollandul a próbafülkéből: ugyan legyen már kedves hozni egy M-eset! Brüsszelben belefáradtam már az eladókkal való kommunikációba: nem érti az angolt, nem érti a hollandot, én nem értem a franciáját, és a legfárasztóbb: nem érti, hogy nem értem – ennyi idő alatt már inkább felöltözöm és kimászok megnézni, van-e M-es vagy nincs. Olyan jó holmikat zsákmányoltam, hogy eldöntöttem: innentől csakis Antwerpenbe megyek shoppingolni - oké, messzebb van, de így legalább ritkábban szórom majd a pénzt :D

A következő két hét különleges lesz: bizony látogatóim akadnak majd szép számmal, a munka frontján is lesznek kihívások, szombaton pedig jön a hab a tortára: Jazzmijn Spring Time Show! Szóval úton vannak az újabb sztorik. Addig is mindenki gondoljon rám szombat este 8-kor, különösen a laukriszesek, akik telepátiával egy kis tánctudást is küldhetnének akár!

Jól vagyok, pihenek és járok haza :D

A múltkori fülkegyűlésen – mert ilyen is van ám itt, havonta egy ebédszünetet kedves dán főnökünkkel szoktunk tölteni – a főnök megkért, hogy mindenki okulására (vagy inkább riogatására) ismertessem már azt a grandiózus éjszakát, amikor felelős voltam és 21 kabin volt a teremben 22 helyett. A történet átütő sikert aratott – még csak túl sem kellett cifrázni, elég volt néhány higgadt mondat: a körülöttem ülő 10 szabadúszó, aki viszonylag ritkább vendég nálunk itt és még nem hallotta a sztorit, nagyjából lefordult a székről a rémülettől. Majd a gyűlés végén egyikük odajött hozzám részvétet nyilvánítani, és megkérdezte: „azért jól vagy, ugye? meg pihensz néha? …és jársz haza, ugye???” :D

Köszönöm szépen jól vagyok, pihenek és persze, hogyne járnék haza, mondtam a kedves kolléganőnek. Igaz, hogy lassan tele a padlás ilyen rémsztorikkal , de hát legalább van miről blogot írni!

Ehhez képest aztán a fülkegyűlés másnapján megismerkedtem a luxembourgi tanácsülés műfajával (ld előző bejegyzés). Úgy gyanítom, ott pattanhatott el az az idegszálam (is?!), amelyik az alvásért volt felelős, mert azóta lényegében nem alszom.  Eddig csak hírből ismertem az alvászavart, mint a szinkrontolmácsolás egyik alattomos mellékhatását, közelebbről csütörtök óta barátkozom vele. A hétvégén még nem nagyon tűnt fel, mivel két este is bulizni voltam :D de aztán amikor vasárnapra 4 órát aludtam, és ennek ellenére másnap hajnali 2-ig nem bírtam elnyugodni, akkor kezdett a dolog gyanús lenni.

Az időzítés nem túl jó, mert azon kívül, hogy teljes erővel dübörög a magyar elnökség, még nyakamon a Jazzmijn Spring Time Show is. Ez a tánciskola olyan, hogy a tanév nagy részében kb lógattuk a lábunkat (legalábbis a Laukriszhez képest), most az utolsó pár hétben meg merevre feszülhetünk, hogy legyen valami a produkcióból. Ergo csöbörből vödörben találom magam, amikor egy stresszes munkanap után beesek az edzőterembe. A tegnapi nap sovány vigasza: már olyan jól tudok hollandul, hogy képes voltam heves vitát folytatni a tanárral. Konkrétan arról, miért pont velem tolt ki legjobban az egész csoportból egy olyan elemmel, amit képtelenség megcsinálni, és amivel még azt a szerencsétlen csoporttársamat is beégetem, akit lendületből el kéne kapnom (de eddig nemigen sikerült, és kétlem, hogy április 30-ig csoda történne).

Azt hiszem itteni fennállásom óta ilyen fáradt még egyszer sem voltam – de gondolom, mindenki sejti, mi éltet még: bizony a jól megérdemelt, bőkezűen ötnaposra szabott húsvéti bizottsági szünet. Zárjunk be szépen, aztán irány haza!

Balsors a Platón

Hajdanában, valamikor az Európai Unió egy korai stádiumában valakik jókedvükben kitalálták, hogy a miniszteri szintű tanácsülések áprilisban, júniusban és októberben ne Brüsszelben legyenek már, hanem inkább Luxembourgban. A változatosság gyönyörködtet, na meg a luxembourgi szállodaiparnak is élni kell valamiből. Azóta persze utóbbi szereplőt kivéve nagyjából mindenki más a háta közepére kívánja ezeket az ingajáratokat, de most már nincs mit tenni, a szabály az szabály. Az sem hatja meg az illetékeseket egyébként, hogy fejenként/naponként több száz euróba kerül egy ilyen misszió, ami össznépileg/éves szinten újabb több százzal (ezerrel?) szorzandó. De hagyjuk most az európai adófizetők pénzét, és nézzük legfrissebb kalandjaimat. Októberben háromszor is majdnem elkerültem Luxembourgba, aztán ezek közül valami bámulatos szerencsével mindet megúsztam; most viszont ez a végzet is utolért, és nem is én lennék, ha nem mindjárt egy halászati és mezőgazdasági témájú ülést fogtam volna ki.

Szerda délután felpattantam tehát a megfelelő vonatra, gondosan betanult szószedetekkel, na meg tele lelkesedéssel, már csak azért is, mert elsőosztályú vonatjegy járt a bulihoz. Az illúziót ekkor még csak az rombolta, hogy az elsőosztályú wc-ben nem volt víz. Ott álltam szappanos kézzel, mint egy idióta, aztán elirányítottak két kocsival arrébb, de az ottani toalett meg egyenesen zárva volt. Rossz előérzetem lett, de amíg a szappant törölgettem a kezemről, elhessegettem. Aztán megérkezve a szálloda azzal kezdte, hogy zavaros magyarázat kíséretében legombolt rólam 50 euró előleget készpénzben. Sebaj, csak pozitívan: Eszter kolléganőm és egyben keresztmamám már vár, irány az indiai étterem. Istenit vacsiztunk, ami nagyon feldobta a kedvemet, és azt sugallta, rendben lesz itt minden.

Ehhez képest sajnos hajnali fél 4-kor kínzó torokfájásra ébredtem, ráadásul kis szervezetem egyáltalán nem kért a további alvásból. Végül a háromnyelvű hallistámat kellett elővennem, hogy valamin elunjam magam és elszenderüljek a hátralévő 4 órára, különben másnap jajjajj…

Még így is jajjajj volt. Reggel mindjárt a gyógyszertárban kezdtem. A luxembourgi gyógyszertáros néni a természetes gyógymódok híve volt, ilyeneket mondott, hogy menjek haza pihenni (hahhahhahaha). Minden meggyőzőerőmet be kellett vetnem – ékes német nyelven ugyebár, Luxembourgban a változatosság kedvéért a francia és a német a választék – hogy előhúzzon végre egy doboz lidocainos Strepsilst a pult alól, esélyt adva a mai nap túléléséhez. Szaladás a buszhoz.

A derék luxembourgiaknak is van ám hivatali negyedük, ők azonban ezt nem a városba erőszakolták bele, hanem tisztes távolságban, egy közeli hegytetőn (!) helyezték el. Ezt úgy hívják, hogy Plateau. A Plató :D megtekintését melegen ajánlom mindenkinek, aki naivan úgy véli, hogy a brüsszeli EU-negyed ronda. Építész kishúgom szerintem egész nap csuklott, ahányszor rá gondoltam annak az igényes épített környezetnek a láttán, ami ebben az egyébként méregdrága városban elénk tárult – a napot konkrétan az alábbi épületben (gumiszobában) töltöttük:

Sebaj, ha az esztétikum nem hajt minket, majd az adrenalin (meg a Strepsils). Brutális egy ülés volt, mindennel ami csak elképzelhető: miniszterek, politikai tét, stressz a köbön, kismillió háttérdokumentum, hadarva felolvasott beszédek egész álló nap, változatos témákban: a nagy tarisznyarákoktól a karbendazim-tartalmú növényvédőszerekig. A halneveket általában négyesével sorolták. Ezúttal négyen voltunk a kabinban, a szokásos 20 helyett gyakran 10 percenként váltottunk, és még így is elég volt bírni!

Valami csoda folytán én a sajtótájékoztatóra és a munkaebédre nem voltam beosztva, így a nap közepén 2 órán át kúrálhattam a fájós torkomat és fénypontként élvezhettem a Plató egyetlen valamirevaló építményét, a kétszintes Auchan-t (nem ér nevetni, nem vicc!!!) amiben még Zara és H&M is van ám. Némi terápiás ruhavásárlás után beszereztem azokat a cikkeket is, amiket a gumiszobában izzadó, még ebédszünetüktől is megfosztott szegény kollégák rendeltek, aztán irány a délutáni menet.

Amikor este negyed 7-kor végeztünk, nagyjából levegőt sem kaptam. Lekecmeregtem a Platóról és egy kamillatea kíséretében beájultam a vonatba, majd megállapítottam: Luxembourgban megtaláltam azt a várost, amit eddig hiába kerestem – ahonnan alig várom, hogy hazaérjek Brüsszelbe :)

Párizs ostroma

Nemrég mondták nekem, hogy ha azt nem szeretem Brüsszelben, hogy piszkos, rossz a közbiztonság és a szolgáltatók/eladók harmatgyengén (sem) beszélnek angolul, akkor én Párizsba inkább a lábamat se tegyem be. Nos ennek ellenére vettem a bátorságot, na meg a TGV jegyet, és a hétvégén nekivágtam a dolognak. Egyszer úgyis el kell oda menni, és mi lehetne jobb alkalom erre, mint meglátogatni Petrust, Disneylandben dolgozó barátnőmet?! Gondoltam, legrosszabb esetben – ha tényleg igazuk van az okosoknak – találok egy olyan várost, ahonnan majd szívesen jövök vissza Brüsszelbe, és ez csak jót tehet a lelkivilágomnak. Na, félre a rosszmájúsággal, mielőtt valaki a fejemre koppint (igen Fruzsina, rád gondoltam) :D

Az indulás kicsit hektikus volt, mert előző este volt egy kis mulatozás egy kedves kolléganőmmel, aztán pénteken egész nap polgári jogi ülésen dolgoztam és felelőst játszottam (persze ki más lehetne a Head of Team egy ilyen napon, mint én) így bepakolni konkrétan az ebédszünetben rohantam haza… Aztán késő este, kétórás vonatozás után megérkeztem Marne-La-Vallée-be, ahol rég látott Petrám várt, és ahonnan együtt buszoztunk hozzá Bailly-Romainvilliersbe. (Huhh, már látom, ez a bejegyzés úgy fog elkészülni, mint a Luca széke, mondatonként ellenőrizgetni kell a francia cirkalmak helyesírását a google-ban :D ) Rövidre szabott éjszaka lett ez a pénteki is, mert másnap kora reggel nekiláttunk bevenni Párizst. A kora reggelnek köszönhetően megúsztuk a napközben akár 3 órásra duzzadó sort az Eiffel-toronynál, és egész hamar 276 méterről ismerkedhettem a várossal. Megállapítottam, hogy ilyen távolságból bizony szép. Sőt, csodaszép. De beszéljenek inkább a képek:

Az Eiffel-torony környékének érdekessége, hogy kb 3 méterenként állnak az illegális bevándorlók afroamerikai árusok, minden színű és méretű Eiffel-torony szobrocskákkal. Konkrétan elállják az utadat, sőt szemtelenül be is szólogatnak – Petrust pár perc leforgása alatt kétszer hívták Lady Gagának, ami szerintem nagyon vicces volt, szerinte meg nem annyira :D A fényképezkedés idejére hálistennek nyugtunk lett, mert megjelent a rendőrség, és ennek láttán bámulatos gyorsasággal felszívódtak, akiknek fel kellett.

A kötelező fényképek után megengedtünk magunknak egy kis pihit, sőt, egy kis luxust is: beültünk reggelizni a Trocadero egyik kávézójába. Nagyon rendben volt a bagett, megérte mind a 9 euróját :D

Utána pedig Sacré Coeur, Montmartre, Diadalív, Champs-élysées. Ezen végigsétálva már fájós láb, fél óra heverés a Louvre parkjának füvén. Isteni időnk volt egyébként, 23 fok és tűző napsütés! Némi regenerálódás után bemerészkedtünk a Louvre-ba is, hogy legalább egy szeletét feldolgozzuk, na meg ugye a Mona Lisát kötelező megnézni, mármint ha épp odaférsz a tömegtől. Hát, mondták, hogy nem egy gigantikus alkotás, de valójában még sokkal kisebb, mint amire számítottam. Sebaj, a hozzá vezető folyosón egymást érték a szebbnél szebb, egész falnyi festmények, úgyhogy a kötelező csalódás után is volt még mit nézni. A Notre Dame-mal zártuk (volna) a napot, de azt bizony becsukták az orrunk előtt.

Így aztán visszatértünk Marne-La-Vallée-ba, és vacsiztunk egyet a Café Mickey-ben. Ez egy Disneyland melletti étterem, ahol evés közben élő Disney-figurák szórakoztatják az embert, és lehet velük fényképezkedni is. Nagyon élveztük!

Vasárnap pedig a Disney-világot jártuk kifulladásig – lényegében minden érdekes dolgot sorra kerítettünk, ami tavaly nyáron kimaradt nekem. Voltunk filmvetítéseken, láttunk kaszkadőrshowt, és persze nem hagytuk ki a két itteni kedvenc thrill ride-omat: a Tower of Terror-t és a Rock’n’Roller hullámvasutat.

Vasárnap estére minden energiánk elfogyott, szerencse, hogy a TGV nagyon kényelmes, és már a hazaúton elkezdtem bepótolni a kimaradt alvásmennyiséget.

Isteni hétvége volt, Petrusnak ezúton is köszönöm az összes kényeztetést, kezdve onnan, hogy alhattam a padlóján :D egészen odáig, hogy elintézte a Disney belépőt :)

Párizsba pedig majd vissza kell menni, mert az egynapos maraton azért hagyott még néznivalót, és inkább felkeltette az érdeklődésemet, mintsem elriasztott volna. Úgyhogy (édesapám figyelj, most jön a tanulság, megfeszültem ám, hogy beleerőltessem a kedvedért!!!!! :D) szerintem továbbra sem hallgatok az okosokra.

Felezünk

Csütörtökön fontos napot éltünk meg: letelt a magyar elnökség első fele. Hurrráááá! Innentől már kifelé megyünk a projektből. Szó se róla, nagyon büszke vagyok rá, hogy kis hazánk az EU élén van, a húzós témájú és/vagy miniszteri ülések meg június után is nehezek maradnak, de ami engem illet, a Head of Team pozíciót már nagyon szeretném lengyel barátainknak továbbpasszolni.

Mert múltkor is mi volt már megint?! Beosztottak délelőttre miniszteri ülésre, utána sajtótájékoztatóra, majd a kötelező másfél óra ebédszünet után egy harmadik ülésre. Mindhárom eseményen én lettem volna  a felelős. Nem tudom, miből gondolták, hogy a miniszteri ülés addig tart, amíg tervezték, és a sajtó sem fog csúszni - hát persze, hogy látványosat borult az egész nap. Az már elég hamar látszott, hogy a sajtóra is beosztott tolmácsokat ki kell vetetnem délutánról, mert nem lesz ebédszünetük. Később kiderült, hogy a többieknek se. Így aztán két telefonos kör a Planninggel, akik délben kezdtek kapkodni, hogy 66 ember helyére kit tegyenek délutánra. Nem tudtak mindenkit lecserélni, így azt az utasítást adták, hogy aki azt látja a programjában, hogy dolgozik délután, az nyugodtan késsen annyit, hogy meglegyen a másfél óra ebédszünete. Háhá, mire ezt lefénymásoltam, hogy körbeadjam a kabinokban, mit tesz Isten, vége lett a miniszteri ülésnek. Ott álltam, mint Bálám szamara:
- a team nagy része távozott anélkül, hogy értesíthettem volna őket, mi a helyzet a délutánjukkal,
- azaz rohamtelefon a Planningnek: "figyeljetek, ha dühös hívásokat kapnátok a kollégáktól, hogy nincs ebédszünetük, akkor nem én nem dolgoztam, hanem ők tűntek el, mire beértem az instrukciókkal"
- villámgyorsan össze kellene szednem 22 kabinból a titkos dokumentumokat, és ezt a cirka 10 kiló iratot fel kéne vinni az 5. emeletre az illetékeshez
- és 5 perc múlva kezdődik a sajtótájékoztató az épület másik szárnyában, ahol mint felelősnek, rég ott kéne lennem, de a miniszterektől zsúfolt lifteknél még csak tolakodni se nagyon lehet.

Szerintem ez az eset jól példázza, miért is mentem olyan lelkesen a Gúnárba, a péntek esti magyar elnökség-felező sörözésre :D Jó volt, jó volt... de egy dolog biztosan még jobb lesz: a magyar elnökség-záró sörözés.

Hurrá, tavasz van!

Egész jól megtelepedtem itt mostanra, így a jó idő érkezésével mindjárt mehetnékem is lett. Maga Brüsszel mint város továbbra sem a kedvencem: botrányos a közbiztonság, esztétikailag is hagy kívánnivalót maga után (többek közt leírhatatlanul piszkos), a kommunikáció meg aztán maga a csőd („no ínglííís, franszé, franszé”!). Azt viszont sosem vitatnám el tőle, hogy fantasztikus helyen van: az Amszterdam-Párizs-London háromszög közepén, a meseszép Flandriában. A vasúti közlekedés errefelé igazi élmény: a vonatok gyakran és pontosan járnak, szép tiszták, és még az említett nagyvárosokba is két óra alatt odaérnek, pláne a szomszédos, mindenféle kincsekkel teli flamand városkákba.  Így szépen elhatároztam, hogy az itt töltött hétvégéimen nem lesz megállás!

Múlt hétvégén Jankáék voltak itt, a fele víkendet mindjárt Amszterdamban töltöttük: Heineken múzeum, Dungeon, sörözések, csatornaparti séták… nagynagy szerelem az a város!

Aztán szombat este vonatra pattantunk és átjöttünk a kis rezidenciámba, ahol hatalmas bulit csaptunk. Kezdés nálam, folytatás a híres (hírhedt?!) Gúnárban. Az azért leírhatatlan élmény, amikor az ember azt látja, hogy régi és új barátai úgy vannak együtt, mintha mindenki ezer éve ismerné egymást! Mosolygok, ha csak visszagondolok arra a két napra… mert mit is érne az élet ilyen pillanatok nélkül?!

Aztán jött ez a kemény hét az előző részben boncolgatott éjjeli üléssel, no meg a péntek esti szakadó esővel. Na tessék, mínuszban a kedvem, és még kirándulás se lesz hétvégén – már csak annyit mertem várni az egész víkendtől, hogy kialudjam magam végre. Szombaton 11 óra körül kecmergek ki az ágyból, és mit látok? Gyönyörű idő van! S.O.S. kinéztem a következő vonatot Antwerpenbe, és tárcsáztam Fruzsit. Pár óra múlva már a csodaszép antwerpeni állatkertben voltunk. Napsütés, igazi friss tavaszi idő, narancssárga flamingók, nagymacskák, fókaetetés, és a legcukibb: a bébielefánt :)

A huszonkettes csapdái

Tegnap ismét éjjeli ülésre voltam beosztva, este 8-tól ma reggel 8-ig. Még élénken élt bennem a decemberi halászati tanács emléke, ahol hajnali 3-ig semmi sem történt (a miniszterek nem tartózkodtak a teremben), akkor viszont nyolc órányi kómázás után hirtelen tolmácsolni kellett. Ebből okulva most már jól felszerelkezve indultam a célépület felé: 2 üveg kóla, szendvics, banán, Economist, dvd. Volt ugyan egy halovány sejtésem, hogy itt most nem fogok annyira unatkozni, tekintve, hogy Head of Team is vagyok – de ami valójában várt, azt álmomban sem képzeltem volna.

Az egyeztetésre az Európai Parlament épületében került sor, amit tömören labirintusszerű városként jellemezhetnénk. 45 perccel az ülés előtt érkeztem, hogy biztosan minden kabint megtaláljak a nyelvi táblázatok kiosztása céljából. Már háromszor körbejártam az egészet, és még mindig maradt egy kabinnyi adag, így 10 perccel az ülés előtt feladtam, és elkönyveltem, hogy béna vagyok. Majd csak jelentkezik nálam az a szegény kabin, akit kihagytam.

Pár perc múlva megoldódott a rejtély: megjelentek a máltai tolmácsok és közölték, hogy nem tudnak hova ülni, mert nincs fülkéjük. Első gondolatom: háhá, mégsem én vagyok a béna, hanem eggyel kevesebb fülke van. A második: MIIII?!?! EGGYEL KEVESEBB FÜLKE VAN??!!

Döbbenet. A 22 kabinos ülést betették egy 21 kabinos terembe. Mit gondoltak, a Head of Team majd ás egy huszonkettediket? Cirka kétórás ámokfutás vette kezdetét. A Tolm. Főigazgatóság éjjel-nappal hívható ügyeletével kezdtem, aki közölte: a Tanács Főtitkárságához kell fordulnom, az ő joga másik termet kérni, vagy kimondani, hogy eggyel kevesebb nyelv lesz, vagy pedig jóváhagyni, hogy legyen passzív máltai: azaz beül egy máltai tolmács az angol kabinba, és a máltaiak használhatják az anyanyelvüket, mert ha ők beszélnek a teremben, akkor van retúr angolra és abból egyebekre – de egyéb nyelvekről máltaira nem lesz tolmácsolás, hallgatni majd angolul tudnak. Képzeljetek el egy rendkívül kényes, diplomáciai, high level meetinget a dologhoz, csupa miniszterrel, és mit tesz Isten, épp a máltai biztossal. Vázoltam a három opciót a Főtitkárnak, aki persze eszméletlen boldog volt, és egyébként se volt más fontos dolga egy perccel kezdés előtt… A harmadikat választotta: van az angol kabinban egy felesleges berendezés, oda üljön be szépen egy máltai tolmács és fordítson angolra, akkor legalább felszólaláskor használhatják az anyanyelvüket a küldötteik.

Megyek ki a hallban táborozó máltai kollégákhoz a hírrel, hát mindjárt ér a következő hidegzuhany: ők bizony nem hajlandók egyedül maradni a bulival egész éjszakára, a szabály az szabály: nem lehet senki egyedüli retúros egy adott nyelvből, az angol kabinban pedig csak egy plusz konzol van. Jó, ismét tárcsázzuk az ügyeletet. Közben kijött hozzánk a máltai delegáció, és nekem esett, hogy ez másodszor fordul elő, és ők nem hajlandóak elfogadni, hogy már megint a máltai nyelvet diszkrimináljuk. Az ügyelet következő ötlete az volt, hogy akkor üljön két máltai kolléga ahhoz az egy konzolhoz, és majd felváltva hallgatják az eseményeket meg dolgoznak. Máltai kollégáinkat nem olyan fából faragták ám: nincs hely két fülhallgatónak egy konzolon, meg egyáltalán, ők is kérnek szépen ugyanolyan munkakörülményeket, mint mindenki más. Ekkor már az ügyelet is tehetetlen volt, átadta az ügyet a Tolm. Főigazgatóság második emberének (csak mert az első épp kiküldetésen tartózkodik) akiben megszületett a mentő ötlet: az angol kabinon kívül üljön egy-egy máltai tolmács másik két szomszédos kabin felesleges konzolaihoz is, és majd amikor máltai felszólalás van, ők átrohannak, egy angol kolléga gyorsan felugrik és átadja a berendezését valamelyiküknek, így a felszólalás idejére lesz két darab máltai tolmács egymás mellett, tudnak váltani, meg segíteni egymásnak. Ezt konkrétan parancsba adta, mint utolsó szót. Máltai kollégánk azért még ezzel is vitáztak vagy fél órát, majd végre úgy este 11 felé hajlandóak voltak befáradni a kabinokba. Addigra viszont richtig, hogy már elhangzott a máltai hozzászólás, mégpedig angolul. A csúcs pedig az volt, amikor a máltai delegáció közölte velem: azért beszélt angolul, mert tudta, hogy nem tartózkodnak a teremben a tolmácsaik, és nem akart kínos helyzetet okozni a magyar elnökségnek. Hát ezen a ponton el tudtam volna süllyedni.

Ezek után lazán, derűsen szinkrontolmácsoltunk hajnali négyig. Szeretem a kihívásokat, de tekintve, hogy falba kabint vájni biztosan nem tudok megtanulni júniusig, most egy hangyányit mintha elkezdtem volna várni a magyar elnökség végét…

The Best of Two Worlds

Valahogy hirtelen vettem észre, hogy eltelt hat hónap, mióta elköltöztem otthonról. Mozgalmas életem lett, annyi biztos, de mostanra azért kialakult egy kerékvágás, ha lehet ilyet mondani (vagy inkább hívjuk kifutópályának?).

Mivel azért sok szállal kötődöm Magyarországra is, részben kétlaki lettem, ennek minden velejárójával. Dupla simkártyás mobil, Malév törzsutas kártya, bőröndök minden méretben (és mennyiségben). Forintos pénztárca, eurós pénztárca, BKV és STIB/MIVB tömbjegyek, a megfelelő tárcákban persze. Magyar bankkártya, belga bankkártya. Magyar személyi, belga személyi, na és útlevél (külön helyen tárolva: így egy irat még mindig elhagyható anélkül, hogy ott ragadnék, ahol épp vagyok). Aztán van, amit képtelenség számon tartani, ilyen a budapesti gardrób vs brüsszeli gardrób problémakör: már az ősszel elvesztettem a fonalat, hogy milyen ruhadarabjaimat hol hagytam, és milyeneket kéne magammal vinni a másik helyre ahhoz, hogy legalább nagyjából klappoljon az öltözékem. Tegyük hozzá az időjárás szeszélyeit is, táskákra és cipőkre már ki sem térek. Aztán ott van a programok végtelen áradata. Otthoni szülinapok, itteni szülinapok. Magyar ünnepnapok, belga ünnepnapok, bizottsági szünetek (vagy épp köszönőviszonyban, vagy épp nem). Laukrisz-gála, Jazzmijn-gála. Utazások itteniekkel és ottaniakkal, színházjegyek itt és ott. Határidőnapló az egy van, de fél évre előre teleírva. Időnként, ha mond valaki egy dátumot, érzem, hogy fejből azt sem fogom tudni hirtelen megmondani, melyik országban leszek akkor...

Egyes dolgok eleinte igen fárasztóak és komplikáltak voltak, idővel viszont egyre rutinszerűbbek. Már azon kapom magam néha, hogy úgy repülök ide-oda, mintha Nagytétény-Háros és Balatonakarattya közt vonatozgatnék. A nehézségekért pedig (a szakmai sikerélményekről most nem szólva) nap mint nap kárpótol, hogy néhány jó dolog is megduplázódott ám. Mindenekelőtt fantasztikus új barátokat találtam – miközben a régiekkel minden a régi. Na és imádom az új rezidenciámat a terasszal, a hangulatos szobákkal és a dvd-zős, evős-ivós bulikkal – de éppígy a régi kisszobámat is, ami mindig vár, csakúgy, mint a családom! És kis ügyességgel, na meg jó adag szerencsével a programok is összeegyeztethetőek (voltak eddig, hol is kopogjam le gyorsan…)

Apropó, vasárnap olyan gyönyörű tavasz volt – mármint itt, Belgiumban :) – hogy a teraszon reggeliztünk a napsütésben, és tréningfelsőben még melegem is volt. Már tudom, mi lenne az igazi művészet: még azt is eltalálni, mikor hol van jó idő :D

Búcsú

Tegnap vacsizni voltunk a magyar tolmácskollégákkal. Vidám este volt, pedig szomorú apropóból: nyugdíjba megy egy kollégánk. De nem akármilyen. Olyan, aki megérdemel egy blogbejegyzést.

Én csak úgy meséltem otthon róla mindig, hogy ő itt „mindenki nagypapája”. Reggel, ha ugyanarra az ülésre voltunk beosztva, már úgy jelent meg, hogy kezében a szószedet minden kollégának a megfelelő nyelveken (!), a víz, már beszélt az elnökkel arról, hogy mire is számíthatunk aznap (sőt, össze is barátkozott vele), na és mindig volt nála plusz átalakító (a saját fülhallgatók használatához kell), csak hogy kisegíthesse a kollégákat. Mikor lett végre profi saját fülesem, nem tudtam, hogy ahhoz ilyen kütyü kell, úgyhogy igénybe is vettem a felajánlását – ezután a következő ülésre hozott nekem egy vadonatúj, gyári darabot, örökbe. Aztán egy hazautazós péntekem ebédszünetében ragaszkodott hozzá, hogy megtanít online becsekkolni a malévre: aznap este csak ennek köszönhettem, hogy elértem a gépemet. Ebédszünetekben pedig – az európai tanácsi menza állandó színfoltjaként – tanulságos mesedélutánokat tartott az épp aznap összeverődött kollégáknak a francia nyelv rejtelmeiről, a brüsszeli közbiztonságról és az itteni élet egyéb alapvető kérdéseiről. Apropó: amikor megtudta, hogy egy kolléganőnknek a reggeli géppel kell hazamennie, hajnalok hajnalán megjelent az illető ajtaja előtt, és kikísérte a reptérre, „mert Brüsszel veszélyes, sötétben egyedül nem mászkálunk!” Egy másik ilyen menzai ebéd mellett tartott, januári előadása pedig arról szólt, hogy a belgáknál a marcipán karácsonyi cikk, és figyeljünk, mert januárban leárazzák, hatalmas darabokat lehet kapni centekért. Úgy mellékesen megjegyeztem, hogy de jó, szeretem, majd akkor veszek is. Rákövetkező hétfőn csörgött a telefonom, hogy 15 perccel az ülés kezdete előtt találkozzunk az átriumban, ahol is átadott két félkilós marcipántömböt, hogy ő azt nekem hozta (még jó, hogy nem vettem :D ) A kollégáim, akik sokkal régebb óta dolgoztak vele, biztosan tudnák folytatni a sztorizást, de azt hiszem, a lényeg ennyiből is látszik.

Ma repülőre ül, és hazamegy. Hiányozni fog :(