Kerek három éve
ábrándoztam már, milyen is lesz majd, amikor először leszek beosztva az Angol
Kabinba*, Angol Kollégák mellé/közé. Valahogy így képzeltem:
Egész hétvégén szorgosan készülök és eleget alszom. Értékes
gabonareggelit veszek magamhoz, majd a buszon még egyszer végiggondolom az
aznapi angol szakkifejezések helyes kiejtését. Időben érkezem, Angol Kollégák
nagyon örülnek nekem, és rögtön kiderül, hová is illik ülnöm ilyenkor. A magyar
hozzászólás igazi remekművem, utána szerényen fogadom Angol Kollégáktól a
köszöneteket és gratulációkat. A kávészünetben londoni színházi élményeinkről, meg
a Dorothy Perkins őszi kollekciójáról csevegünk egy tea mellett, az ülés végén
pedig diadalittas mosollyal megyek haza.
Ezt benéztem, lássuk
a megtörtént valóságot.
Egész hétvégén tapétázok, Charleroi-ba sofőrködök,
Luxembourgba pakolok, stb., az ideális mennyiség felét megalszom. Reggeli
helyett esős, töksötét hajnalon irány először is a hollandóra. Utána irány a dombtető gyalog, félig gyógyult térddel és másnapi luxembourgi
bőrönddel, kutatás az elterelt buszok után, közben igyekszem elfelejteni hollandul és átkapcsolni mentálisan angolra. Elterelt buszok szokás szerint nem
jönnek, baktatás vissza le a templomhoz, ezalatt elmegy az az egy, ami meg ott
jár. A megállóban ideges gofrievés, fázás, telefonos vallomás a
beosztástervezőknek késés-ügyben. Órányi várakozás után megjön a busz, betanuló
sofőrrel, aki minden utasnál leáll megvitatni az oktatóval, pont oda mennyibe
is kerül a jegy. Az út során Jane Austen korabeli angol bocsánatkérési cirkalmakon
töröm a fejem. Beérve az aulában némileg megnyugtat a dekor: oké, még litván
elnökség van (=se a térdműtét miatti altatás, se a mai késés nem hónapokban
mérhető). Érkezés a teremhez, nagy bátran bevonulok az Angol
Kabinba, de már az ajtóban rájövök, nem tudom, hova kellene ülnöm. Három csodálkozó szempár
mered rám, ahogy ázottan, ziláltan, bőrönddel toporgok ott a délelőtt derekán. Nagyjából úgy érzem magam, mint Ivy a Csengetett Mylordban, amikor
rosszkor toppan be. (Vagy mint akit Janka szokott emlegetni egy kedvenc sziporkájában, de az nem elég szalonképes egy tolmácsblogba.) Hű, mi mindent
kellene most mondani, pl. hogy én vagyok a magyaros, sajnálom hogy elkéstem,
hová ülhetek…, de nem tudom, nincs-e bekapcsolva valamelyik mikrofon, úgyhogy
még köszönni is alig merek. Egyikük aztán rájön a megoldásra, és megtöri a
csendet, mondván: örülnek ha velük óhajtok ülni, de ott van szemben egy hasonló cipőben járó lengyel
kolléganő a kilencesben, ha gondolom… Óh hát tényleg, van Kelet-Európai Angol
Kabin is, de jó lett volna, ha ez már nekem feltűnik... Na hurrá, egyenesbe is jöttünk.
Exkuzálom magam a Kelet-Európai Angol Kabinban, aztán a magyarról spanyolra
dolgozó srácnál (aki meg se moccanhatott, míg én késtem), a tolmácscsapat
felelősénél (akit a beosztástervezők ígéretükkel ellentétben NEM értesítettek),
majd a kávészünetben az Igazi Angol Kabinnál is. A magyar hozzászólások viszont
legalább a létező legkönnyebbek voltak. Így nem volt Angol Kabinból hazafele
diadalittas mosoly, de majd lesz legközelebb. Addig is, már legalább benéztem ;)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése