Maradványoztatás (a térdemé is)

Hazarendeltek, egy egész hétre, dolgozni. Hatósági audit, azaz Európai Bizottság megy ellenőrizni, hogy Felkeresett Hatóságnál minden eurokonform-e. Két bürokrácia szívet melengető találkozása az ilyesmi, két külön világé, na meg nyilván két nyelvé is. Az uniós szaknyelv ugye nagyrészt a zsebemben, na de a magyar igazgatási nyelvbe tett mélymerülés, hajjajj… Az hagyján, hogy van olyan, hogy érkeztetés, de hogy maradványoztatás?! Aztán magyarázzon el az ember angolul olyan fogalmakat, mint hogy önadózó. Kedvenc mondatom pedig a következő volt: Elnökasszonyi kiadványozás alatt található a főosztályvezetői körlevél. Sosem fogok rájönni, mit akartak úgy igazán.

Mulatságos visszagondolni a hét elejére, amikor a két bürokrácia lényegében teljesen értetlenül nézett egymásra, és nagyjából a megváltást várta tőlünk, tolmácsoktól. A városban először még fél napig tartott tisztázni, miről is beszélünk, de aztán két nap múlva B városban már – hogy, hogy nem – sorrendben összekészített mappákkal vártak minket. A tizenpár órás munkanapok végül sikeresen túlélhetően elmúltak, a végére mindenki megértett mindenkit, és mindenki boldog volt. Nem tudom, mennyi szerepe volt ebben annak a 60 fokos rettenet pálinkának, amivel B város igen bölcsen készült, és ami után az egyik bizottsági auditor megjegyezte, hogy végig érzi magában az ellenőrzési nyomvonalat.

Mint már olyan sokszor, ismét rájöttem, hogy az életben valószínűleg a legizgalmasabb a dolgok időzítése. Két nappal hazaindulás előtt - kb fél év vacakolás után – végre megvettük Eszterrel a novemberi amerikai vakációhoz a repjegyet. Másnap, egy nappal hazaindulás előtt, kiderült, hogy műteni kell a térdem. Az az áprilisi túlerőltetés, amivel még két táncfellépést végigcsináltam, na az azért nem akart meggyógyulni, mert részleges porcszakadás. Falfehéren kimenekültem a Leopold kórházból, „nem, dehogy kell nekem időpont”, majd három nap pánik közben próbáltam meggyőzni magam, hogy biztos nem úgy van az. Na aztán az otthoni hét alatt eltöltöttem egyszer húsz percet Nemértünkhozzá Magánrendelőben, illetve egyszer két és fél órát Hamisítatlan Állami Kórház Sebészeti Osztályán (értünk hozzá, csak bírd a látványt amíg várakozol). Ez után a két élmény után már csak azt bántam, hogy nem lehet azonnal időpontot kérni a Leopold kórházba, mert hétvége van :D

Mivel ugye egy hetet elvacakoltam a fentiekkel, ez már hétköznap se volt egyszerű, és tekintettel a betervezett vakációra, nem kis izgulás volt, hogy gyorsan meglegyen. Én, akinek az is fáj, ha egy orvos erősebben ránéz, eljutottam odáig, hogy csak mehessek már a műtőbe… Végül megoldódott, elhappoltuk valaki más műtőidejét (slotok vannak ám itt is, mint a repülőknél), és szerdán túlestem az egészen. A részleteket itt most megspórolom, lényeg, hogy jól sikerült, sőt, a mai kontrollon egész lenyűgöztem az orvost a lábmozgásommal. Hmm.

Pillanatnyilag két mankóval nyomulok, ami a kétszintes lakásban csupa öröm és boldogság. Igen, külön szinten van a konyha és a mosdó, tehát... Már előre gondoltam, hogy ez érdekes lesz, pedig van még érdekesebb is: lépcsőzni még csak-csak, de vinni a két mankón kívül már semmit nem tudok. Persze, kérdezhetnénk, mit kéne nekem most annyira cipelni... De ha azt mondom, hogy a hűtőből az asztalra nehéz kipakolni az ennivalót, akkor vajon hogyan juttatok fel mondjuk egy pohár vizet az emeletre, az ágy mellé?! Válasz: 3 lépcsőfokonként feljebb pakolom magam előtt. Na és az üres poharat le a konyhába? Válasz: sehogy. Visszanézve a hatósági audit valamiért most egyszeregynek tűnik…