Hat hét
tűzoltás után már épp kezdett lakható lenni a lakás. Megrendeltem a
függönyöket, felgöngyölítettem, milyen közüzemi szolgáltatóknak hová kell
fizetni, meglett az elveszettnek hitt szemüvegem meg budapesti lakáskulcsom és
egyéb apróságok, kijött a gázszerelő, megszabadultam az utolsó papírdobozoktól,
találok reggelente ruhát, és még a költözéskor beszedett kaktusztüskét is
kiműtöttem végre az ujjamból.
A magyarról
angolra szinkronvizsgám nyilván jöhetett volna még ennél is sokkal jobbkor,
illetve valószínűleg vizsga jókor eleve nem jön. Péntek délben, észlelve a
vészt, miszerint már csak egy hétvége van addig, figyelemelterelésnek még
vettem egy nagyon pazar TV-t, akkorát, amekkora csak befért a bútorba (a
bankszámlámnak már úgyis mindegy), okostévé, mindent tud, még csak én nem
vagyok elég okos hozzá. Na és akkor azon szorgosan néztem a Downton Abbeyt a
hétvégén, hátha csoda történik, és egyszercsak úgy kezdek beszélni angolul,
mint Lady Mary.
Így csak
vasárnap este lettem ideges, de akkor nagyon. A minimumnak kitűzött 5 órát
sikerült megaludni, majd bevágtattam a célépületbe, mint valami mozgó feszület.
Bíztam benne, hogy a szigoráról híres vizsgáztatóm majd emlékszik rám a felmérővizsgáról, ahol nagyon tetszett neki az angolom, hát nem, inkább
megállapítja, hogy ja, akkor az ő hibája, hogy most itt vagyunk :) nem baj,
irány a kabin.
Az első
szöveg közben nagyjából az életben maradásért küzdöttem. Tömör és tempós
fejtegetés élelmiszeripari témában, könnyű mondat egy szál se, sőt, akadt ott még fordíthatatlan szóvicc-szerűség
is. Felsorolások ezerrel, volt olyan, amelyiknél már magyarul a 3 felsorolt
valamiből eleve csak 1 jutott el az agyamig. Aztán – ne kenjük a beszédre… – én meg jól hagytam, hogy stresszből az a gonosz fajta kerekedjen felül, amelyiktől az
ember elveszti az ellenőrzést a helyzet fölött, és ha el is kezd végre koncentrálni
egy-egy döntésre (szóhasználat, szerkezetek), biztos, hogy a rosszat sikerül kinyögnie. Jól megleptem magam ezzel, nem gondoltam, hogy ilyen csapnivalót is tudok!
Vizsgabizottság
bent megbeszél, én meg a folyosón megállapítom, hogy ez nyilván bukta.
Nem volt az, kértek még egy szöveget, nem értem miért, de jól van, próbálkozzunk... Adórendszerek kerültek most napirendre, ez már sokkal jobban ment, bár
még mindig stabilan a szokásos szintem alatt. Már akadtak szakaszok, amikor
egész jól uraltam a helyzetet, tartalmilag még el is mondtam mindent,
de ekkorra meg úgy kikészültem, hogy jöttek a nyelvi hibák.
Vizsgabizottság
ismét megbeszél, én meg a folyosón úgy gondolom, hogy a második után talán nem bukta, már persze ha nem kényesek az angol nyelv főbb alapszabályaira :S :D
Egyszer csak
ott ülök a teremben, és hallom az ideggörcsön túlról, hogy komoly
vita után úgy döntöttünk, hogy átengedünk, de nagyon határeset volt. Főbb hibák
felsorolása (amelyekről sajnos én is végig tudtam, hogy elkövettem), jótanácsok
(amiket már eddig is folyamatosan megfogadtam, csak ezt nekik nem volt miből megtudni), és némi további fejmosás. Még megpróbáltam elmagyarázni, mint
valami rossz jegyet kapott kisdiák, hogy mennyivel többet tudok ennél, csak most
nem sikerült megmutatni, de ez ugye ilyenkor a helyzetből adódóan reménytelen vállalkozás.
Mondták, hogy jó, akkor legyek kedves majd munkában megmutatni.
Aztán kinn
találtam magam az utcán, és nem mosolyogtam. Nagyon nem. Hogy lehet az, hogy a
két éves kiképzésem alatt egy kezemen meg tudnám számolni, hány ilyen gyenge
teljesítményem volt, ha egyáltalán volt? Miért pont ma? És főleg: akkor miért
engedtek át? Egész nap azt kívántam, bár buktattak volna meg, és tűztünk volna
ki egy új időpontot, amikor tiszta lappal brillíroznék egyet, és megérdemelten
lennék büszke. Mert most ülhetek be angolra dolgozni (az itt nem vicces műfaj ám) ezzel a kegyelemkettestől
összetört önbizalommal.
Aztán rájöttem,
hogy épp ez a lényeg: könnyű is lenne még vizsgázgatni egy ideig. Viszont innen nagyon gyorsan felállni és magabiztosan,
pontosan, szép angolsággal tolmácsolni Magyarországot, hétről hétre – ha ez
sikerül, sokkal büszkébb lehetek majd, mint ha bejött volna amire amúgy számítottam: egy darab jól vett vizsga után vigyorgok
napokig, aztán élesben meg majd makogok. Ezért mentem át mégiscsak.
Másnap tehát
felpofoztam magam, elmentem futni szeretett új városkám szép zöld határában,
aztán összedobtam egy gyümölcssalátát és rábízva magam a híres szorgalmamra,
nekiláttam angolra gyakorolni. Közben lassan halványult a vizsga fájdalma, és
amikor a rendszerben megjelent a nevem mellett az új nyelvkombinációm kódja (HU->EN),
akkor hirtelen feltűnt, hogy nahát, már mosolygok :) És már várom a hétfőt, amikor először
nyomhatom be a mikrofonon a B gombot, és lehetek Magyarország angol hangja. És
akkor már nem fog számítani, milyet vizsgáztam egy héttel korábban. Ahogy a kedves mentor-kolléganőm is biztatott: rendesen úszni úgyis csak mélyvízben lehet. Úgy legyen!
azért gratulálok! Sok sikert most már a sok sületlenség fordításához:)
VálaszTörlésKöszönöm, ma el is kezdtem :)
VálaszTörlésazért ne legyél túl szigorú magadhoz, az élet nem egy vizsga...én is gratulálok)
VálaszTörlés