5 év - a záróepizód

Dobpergés és a többi, virágokat az öltözőmbe, igen, MOST 5 éve itt! Hihetetlen, mekkorát változott az élet 2010-ben, amikor egy bőrönddel megérkeztem Európa szívébe. Mulatságos visszagondolni az akkori állapotokra, az első (hó)napok fejetlenségére, meg arra a naivitásra, amivel mindig reménykedtem. Bekötik az internetet, tudni fognak angolul, lesz még repjegy arra a hétvégére, nem törnek be hozzám, megértem az ülésen az osztrákokat, stb... FAIL, FAIL, FAIL.

Azóta?! Hát, a naivitásomat, azt elvesztettem.

Részben megtaláltam a magam kis megoldásait. Elköltöztem Flandriába (ügyintézés, közbiztonság, nyelv...). Repjegyet kíméletlenül fél évre előre. Osztrák meg – mindenkinek lesz előbb-utóbb egy gyenge C-nyelve, csak én ezt mindjárt az elején letudtam, aggodalmak listájáról ki is húzható.

Van pár dolog mondjuk, amire nincs megoldásom. Aránylag rosszban vagyok a konyhásokkal (a menzán örökké úgy érzem magam, mintha Piper lennék az Orange is the New Black-ben az elején: csak kajához jutni és túlélni!). Mindig utálni fogom, hogy Brüsszelben bárhol parkol az ember, nyitva kell hagyni a kesztyűtartót üresen, hogy lássák, nincs értelme feltörni az autót (nem egy, nem két feltörést láttam saját szemmel). Továbbra is rühellem a francia karattyolást magam körül. És persze rendszeresen kaphatnám az agyérgörcsöt a hétvégi repjegyárakon.

De az ilyen apró bosszúságokon túl, megszámlálhatatlan sikeresen letolmácsolt mondattal, annál kicsit kevesebb belga sörrel és néhány táncfellépéssel később elmondható, hogy boldog vagyok.

Mikor 5 éve valóra vált, ami addig a jövő volt, hirtelen nem lett helyette másik jövő. Csak „akkor” volt. Csak az abban a pillanatban kiküszködött mondat volt. Csak a mélypont volt, ha nem ment jól, és csak a sikerélmény, ha igen. Én korábban mindig pontosan tudtam, hol leszek öt év múlva: a tolmácsképzőben, mert szinkrontolmács szeretnék lenni; aztán multicégnél/fordítóirodánál, mert az EU túl lassú ahhoz, hogy rögtön az legyek; végül pedig Brüsszelben, mert márpedig mégiscsak az leszek. Azóta, hogy 2010-ben márpedig mégiscsak az lettem, állandó jelleggel képtelen vagyok válaszolni arra a kérdésre, hogy hol leszek öt év múlva.

Hát, azóta legalábbis mára megvan a válasz: ez idő szerint ugyanitt.

Persze, akkor is lesz valahogy, ha az ember nem tervez. Így tehetünk szert például görög pasira... De azt sem képzeltem volna 2010-ben, hogy nemcsak folytatom a táncot, hanem felvesznek egy fellépőcsoportba. (Engem. Külföldön. Ilyen még táncosfilmben sincs.) Aztán persze ne feledkezzünk meg az új barátokról sem, akik mellettem voltak-vannak itt jóban-rosszban! És azt gondoltam volna, hogy öt éven belül egyszer csak eljutok Hawaii-ra?!

Továbbra sem tudok tervezni, a következő öt évről se kérdezzetek. Csak legyen az is ilyen jó.

Utóirat: ezzel a szép kerek évfordulóval le is zárom a blogírást. Öt év alatt megírtam-jellemeztem-érzékeltettem innen, amit érdemes is volt és lehetett is – amit érdemes lenne, de tolmácstitoktartásilag nem lehet, azt meg ugye nem lehet... Személyes élménybeszámolók persze annál inkább lesznek ezután is! (Egy csésze tea / korsó sör mellett mégiscsak sok mindent lehet...) :) Puszi mindenkinek!

Relatív nyárértelmezésekről

Akkor most elmesélem, milyen az, amikor Belgiumban is van nyár. Mármint nem belga nyár (eső, 20 fok, erőtlenül próbálkozó napsütés, mezítlábazást felejtsd el és paplant se kell cserélni téliről), hanem Igazi Nyár. Igazi Nyár az én aránylag önkényes értelmezésemben az, amikor akármi van rajtam nem fázom se éjjel, se nappal, sőt, hűtött/jeges vizet kívánok. Ez 28 foknál kezdődik, a felső határ nem foglalkoztat.

Az ilyenféle időjáráshoz a belgák ám nagyon nincsenek hozzászokva. Amikor mégis 25 foknál több van, akkor viccesek lesznek, íme az elmúlt pár nap gyűjtése. 25-34 fokot kell hozzá képzelni, nem 42-t. Mind igaz.

- 25 foknál a rádió közli, hogy ez trópusi időjárás.

- 30 foknál, hogy hőhullám.

- A helyi fitnessteremben (ahova a tánc nyári szünete miatt járok alakformálni) komoly vitatéma volt a héten, hogy amelyik napra 34 fokot mond, azon elmaradjon-e az aerobikóra. Velem együtt megvoltunk hárman, így nem maradt el, a másik két megjelentről nem derült ki, belga-e. A tanár azért úgy kezdte az órát, hogy extrém körülmények vannak, úgyhogy igyunk és pihenjünk közben eleget.

- Egy flamand ismerősöm (akinek amúgy zöldövezeti háza van) a házinyulát ketrecestül a pincébe költöztette, és körberakta rendszeresen cserélt, fagyasztott vizespalackokkal, a nyuszi  túlélését biztosítandó. Majd félóránként képeket közölt facebookon az állat állapotáról és a jeges palackokhoz való viszonyáról.

- A tanácsi menzán napokra bezárták a grillpultot – se csirke, se sültkrumpli. Szegény munkavállalót nyilván nem lehet a kinti hőség mellé bentivel is terhelni, mert jön a szakszervezet a konyhássztrájkkal. (Én meg megint azzal jövök, hány magyar munkanélküli sütne szívesen krumplit akárhány fokban és szolgálna ki három nyelven annyiért, amennyiért ők itt egyiket sem teszik.)

- A munkahely belső weboldala is hemzseg az okosságoktól, például: ne menj ki az épületből 11 és 3 között. Aha, mikor bent meg nincs csirke, csak tonhalas tészta. Meg hogy változasd meg a munkarendedet, és kezdj pl. reggel 7-kor. Utóbbit a tolmácsoknak szóló portálon (nyilván nem okoz gondot, ha az ülés csak 10-kor van).

- A pálmát a Bizottság főhadiszállása viszi, ahol egy barátnőmnek van most szerencséje dolgozni. Ott felmondta a szolgálatot a légkondi, a magyarázat pedig így hangzott: „Túl meleg van, ilyenkor leáll.” Lehet ebben valami, mert az áprilisi 21 fokból bezzeg mindig bírnak 16-ot csinálni.

Magam részéről jól mulatok, és kimondhatatlanul élvezem az évnek azt a 4 napját, amelyiken szandálban csattoghatok Belgaföldön. Szombaton a hőmérséklet még a tengernél is megütötte a 28 fokot, így strandolást irányoztam elő. Alexandroszt azért meg kellett győzni – mert ő meg a belgákhoz képest a skála másik vége, neki ez az időjárás tavasz, ennek a tengernek meg a közelébe se megy, nemhogy bele. Na azért felkeltünk szombat reggel 7-kor, tekintettel arra, hogy a tengerre vezető autópálya úgy bír bedugulni, mint otthon az M7-es, azzal súlyosbítva, hogy itt egy hétig van nyár, ergo aki egy évben egyszer megy a tengerhez, az is ezen a szombat reggelen teszi.

Még jó, hogy korán mentünk, mert így elcsíptük a két órán át tartó napsütést és 28 fokot, gyönyörködtünk a végtelen tengerben és a fűcsomókkal tarkított homokdűnékben, sőt, sikerült egyszer olyan 10 másodpercre meg is mártóznom a jéghideg vízben.

Az ilyen élvezetek itt nem tartanak sokáig. Mire vizes lett a fürdőruhám, megjöttek a felhők. Miközben az ország belsejéből még mindenki harmincegynéhány fokokról siránkozott a facebookon, ránk le-leszakadt egy-egy kisebb zápor. Alex a víztől biztonságos távolságban tanyázva hősiesen állta a strandolási igényemet, de azért megjegyezte, hogy ugye ezt az időjárást szoktuk amúgy ősznek hívni. Szó ami szó, hazafelé jólesett egy finom meleg tea a benzinkútnál. Nem kellett sok belgával sorbaállnom érte ;)

Souvlaki, parakalo

Ma elnökséget váltottunk, leköszöntek a lettek – vége az angol csatornából jövő önbizalomépítő lettangolnak – és trónra került Luxembourg. Mostantól a nap nagy részében franciául fognak karattyolni, ami kényelmetlen lesz munkamegosztásilag. Mivel franciás majdnem mindig van hármunk közül 1, ő inkább csak elnökölni fog, elég az neki, a többi hozzászólást meg félóránként váltva osztjuk. Ha 2 franciás is van mellettem, akkor persze könnyebb nekik, de akkor matekzseni legyen a talpán, aki kiszámolja, hogyan kell elosztani a munkát három egyenlő részre, adott nyelvkombinációkkal. Meg akkor se egyszerű a munkát elosztani, ha az elnök mégse beszél sokat, és félúton rájövünk, hogy mégiscsak 20-percezni kellett volna, mert így meg semmit se csinál a franciás kolléga, csak szót ad. Sebaj, majd elügyeskedünk valahogy, csak annyit remélek, hogy Luxembourgnak a fél év alatt nem jut eszébe németül elnökölni. Mikor a luxembourgi száműzetéseken zsemlét veszek magamnak és jól jönne, akkor sose tudnak németül, úgyhogy reméljük, elnökölni sem támad kedvük.

A nemzetközi helyzet meg persze fokozódik. Pláne a görög. Adott ugye a patentre megszervezett nyári vakáció, A-ból B-n át C-be, majd D-n át vissza A-ba, ahol a bökkenő, hogy B = Görögország. Már jó büszkék voltunk Alexandrosszal, hogy sikeresen összekoordináltuk a projektet, igazi példamutató, határokon átnyúlóan mobilis európai fiatalokként, párhuzamos univerzumokban navigálva: ideértve mindent az EU és a NATO működésétől az augusztusi hollandiai tanulmányutamon meg édesapám Finnország-Balaton irányú mozgásán át az Égei-tengeri légitársaság menetrendjéig. Szóval kiokoskodtuk a dátumokat és repjegyeket minden irányba, temrészetesen mindent ki is fizettünk, aztán mire végre majdnem itt van, csak pislogunk, hogy mi lesz ebből.

Eddig annyi, hogy egyre jobban tudok görögül. Egyrészt minden este a görög tévé harsogja a lakásban a folytatásos dráma legfrissebb fejezetét, másrészt meg mielőtt még ez a balhé kirobbant volna, beszereztem és elkezdtem szorgosan tanulmányozni ezt az alábbi művet:

Azért vettem igazából, hogy tudjak magamnak majd a görög szigeten önállóan rendelni az étteremben meg alkalmasint szórakoztassam magunkat meg a görögöket egyéb jól irányzott megnyilvánulásokkal. Reméljük, nem olyan haszonkulcsú befektetés lesz ez a könyv is, mint amivel az EU meg az IMF próbálkoztak...

A tolmács és a felkészülés

1. Pánik. Kiderült, hogy két napon keresztül toxikokinetikus vizsgálatok részleteiről lesz szó. Mégis honnan fogok én ehhez érteni, teszem hozzá: három nyelven?!

2. Megkönnyebbülés. Óh, küldtek egy linket, ahol többszáz oldalnyi anyag van. Legördül a nagy kő: mire ezt végigböngészem, mindent tudni fogok. Valószínűleg nem is lesz erre az egészre szükség, amit ide felhánytak, de ez legyen a legkisebb baj! Mindet meg fogom tanulni, kívülről, ahogy van! (Ebben a szakaszban tényleg ezt képzeljük.)

3. Pánik. Megpróbáljuk kinyomtatni az anyagokat, és úgy a hatvankettedik oldalnál, amikor még a fájlok harmadát se nyitottuk ki, feltörnek a kétségek. Vajon a többi is ilyen hosszú lesz?! Nem biztos, hogy mindent végig fogok tudni olvasni... meg egyáltalán, ennyit nyomtatni... de ha nem nyomtatom ki, még annyira se fogom végigolvasni... Mi lesz ha pont arról beszélnek legtöbbet, ami kimaradt?!

4. Megkönnyebbülés. Itt a hétvége, vastag irathalom az asztalunkon, párunk is elfoglalta magát valamivel. Minden adott, most majd mégiscsak pengék leszünk. Mármint takarítás, bevásárlás, salátagyártás és táncpróba után (a halogatás szakasza).*

5. Pánik. Eközben valahogy vasárnap lesz. Alternatív módszereket kell keresni. 

Megkérdezzük a kollégát, ő hol tart (neki se fogott), próbálunk rendet rakni a fájlok közt legalább a gépen, és elhatározzuk, hogy visszük a laptopot a kabinba, és majd jó gyorsan kikeressük, ami épp kell (ezt minden egyes bevetés előtt elhisszük). Végül az utolsó pillanatban rákapcsolunk, csinálunk egy teát, nekiülünk „legalább a kulcsszavakat tudjam” felkiáltással, mintegy reményvesztetten, ám másfél óra alatt hirtelen annyit tanulunk, amennyit az elmúlt négy napban terveztünk. Fél éjjel kétségek közt vergődünk, hogy elég lesz-e.

6. Megkönnyebbülés. A munkanap végén, a mikrofon kikapcsolása után újra látjuk, amit ilyenkor mindig: a megtanult mennyiség egyszerre nem elég és elég. Mert úgyis lesz, amit a háromszáztizenöt oldalból is kihagytak. Lesz, ami benne volt, de úgy ejtik ki, hogy úgysem ismernénk fel, ha egy hétig mantráztuk volna naponta háromszor. A kínos pillanatok a jobb/rosszabb felkészülésünkön kívül még száz okból áradnak: beszédhibás, mikrofon mellé motyogó, bolgár akcentusú előadó, a kabinajtót csapkodó pincér, a kabinból egyáltalán nem is látható ppt-prezentáció, köhögő kolléga, hadarva felolvasott osztrák körmondatok, hogy csak párat mondjak. De a rutin, a technika, na meg a last minute felkészülési hajrá általában ellensúlyozza ezeket. Jó esetben észrevehetetlenné kendőzi –  ez maga a sikerélmény, amiért az egészet csináljuk.

* ez a blogbejegyzés is egy ilyen hétvégén készült el...

A szemétkupacokon is túlról

Miután az imént végre kilapátolhattam az elmúlt két hét (!) alatt felgyűlt konyhai (!!) szemetemet az utcára, úgy döntöttem: eljött az idő, boruljon a kuka a belgiumi hulladékkezelés gyönyöreiről. Négy és fél év gyűjtése következik.

Az alapok

Területenként változnak, de pl. Overijsében háztartási – értsd: büdös – hulladékot hetente egyszer visznek el. Háromféle szemetet kell gyűjteni (műanyag palackok és tetrapak; papír; háztartási vegyes), plusz az üvegek. Plusz akinek kertje van, ott van még pár kategória. A szemetet különböző színű, önkormányzatilag hitelesített, méregdrága nejlonban kell kipakolni az utcára. Nálunk egy tekercs kb. 30 euró. A közértben ezt külön kell kérni a pénztárnál, vagy az ügyfélszolgálaton - nyilván az egész boltból szemetesnejlont éri meg legjobban lopni... A háztartásin kívüli többi kategóriát végképp csak hébe-hóba viszik, papírt és műanyagot pl. 2-3 hetente. Év vége felé kapsz egy elsőre biztosan értelmezhetetlen jövő évi szemétkalendáriumot, színkódolva. A kötelező kategóriák évente 1-2x kiegészülnek olyanokkal is, mint fahulladék, meg ruha. Azt már nem írják rá, hogy az adott hét színkódjához tartozó szemétkategóriát minden utcából csak egy bizonyos napon viszik. Hogy az enyémből melyiken – pénteken – azt Flandriába költözésemkor 3 telefonba telt kideríteni, miután gyanús lett, hogy öt napja nem tűnik el a ház elől... De zöldek vagyunk, ez a lényeg.

A konténerpark

Még a költözés után történt, hogy felgyűlt jó sok nagydarab hulladék, meg a háztartási szeméttel is elmulasztottam egy elszállítási időpontot. Sebaj, ott a konténerpark, útban munka felé bedobok mindent. A konténerpark az zseniális. Hosszú, pöfögő dugó áll előtte (dezöldekvagyunk), mert csak néhány parkolóhelye van (nem is értem a környezettudatos jónépet, miért nem biciklin hordja oda a kidobandó bútordarabjait, ha már ilyen zöld?!). Egy autó ki, egy be. Ahogy a sorompón bejutottam, feltűnt, hogy fizetni is kell, persze az évi 30 eurós környezetterhelési adómon túl, ami még nem is az autóm miatt van, hanem csak úgy (talán a heti egyszeri nagy kegyes elszállításért). Igaz, potom 1 euró a móka, de az automata csak érmét fogad el, ha nincs, így jártál, pöfögsz haza meg vissza. Volt. Ezután a különböző kidobandóimmal felmászhattam mindenféle rozoga létrákon az óriási, bűzlő konténerek pereméhez, amúgy csúcstalálkozóra menet, kiskosztümben-fullsminkben-magassarkúban, nyalábomban a néhány köbméter ikea- és egyéb hulladék, behajigálni. De az agyam csak akkor durrant el, amikor teljes díszben, épségben lemásztam, és kiderült, hogy neeem, a háztartási hulladékot azt egyáltalán nem lehet a konténerparkban hagyni, azzal meg kell várni az esedékes elszállítást. Rothadó, tojáshéjjal és egyéb konyhai szeméttel teli zsák vissza a kocsiba, hazamenni nincs idő, irány a csúcstalálkozó. A tanácsi parkolóház kapujánál fohászkodás, hogy megelégszenek a fémdetektoros vizsgálattal, a csomagtartót nem nyittatják ki, és a szaglászkutya se kap idegrohamot :D

A háztartási hulladék elszállítása

Szóval ha elmulasztottad a megfelelő napot, így jártál, penészedik minden újabb egy hétig. Ha elutaztál, és beleesett az elszállítási nap, szintén. Ha az elutazás miatt hamarabb kikészítetted a zsákokat, mint az elszállítást megelőző nap délután 3 óra, akkor megbírságolnak. Megbírságolhatnak akkor is, ha mást tettél a zsákba, mint kellett volna. Enyhébb esetben csak nem viszik el – így jártunk, amikor a műanyagos szatyorba Alex naivan beledobott három műanyag fetásdobozt. Otthagyták az egészet, kaptunk piros matricát rá, és miután egész nap kinn volt az utcán és ráesett az eső / lepisilte a kutya / megrágta a patkány, cibálhattuk vissza a lakásba újabb két hétre. Nemcsak zöldek vagyunk, higiénikusak is. Csak találgattuk, mit szedjünk ki belőle, végül elsőre nyertünk a fetásdobozzal (mindig ezekkel a görögökkel van a baj ugye!...:D), anélkül - két hétre rá persze - már átment a rostán. És még vágjunk jó képet, mert nem bírságoltak meg. Aztán ünnepnapon sincs ám szállítás. Május elseje péntek? Akkor a pénteken soros utcákból két hétig nem visznek el háztartási szemetet. Megkérdeztem az alattam lakó nénit, ugyan mit csinál ilyenkor egy négyfős család, aki velem ellentétben naponta főz? Erre azt mondja, ő ugyan nincs négyen, de elmos mindent, ami húshoz meg halhoz ért, akkor nem lesz büdös. Elmossa. A szemetet. Azt már nem kérdeztem, hogy a tojáshéjat is?! Innentől nem érdekel, a megoldás: minden ilyesmit uzsonnászacskóban dobok ki. Amiből amúgy heti 3-at használnék, így 10-et. Éljen a környezet. A téli szünet külön parádés, mivel a karácsony és az újév szemtelenül képes kerek egy hétre lenni egymástól. Ha mindkettő péntek, akkor... ugye kitaláltátok: az én utcámban laza három hétig nincs szállítás. Abban a három hétben, amikor még az is főz, aki amúgy sose. És ha már karácsony: fenyő. A fenyőt a szemétkalendáriumban megadott egyetlenegy napon teheted ki, se előbb, se később. Ha nem bírod addig nézni, vagy épp tovább néznéd, netán merészen elutazol az elszállítási napra, akkor tárt karokkal várnak vele a konténerparkban – hetek óta száradó fa autóba tuszkolása, majd autó tűlevéltelenítése, valaki?!

És persze nem is Belgium lenne, ha mindenütt ugyanolyan szabályok lennének. Brüsszelben pl. mást se olvastam, mint hogy nehogy nedves papírt merj tenni a sárga zacskóba (annak a városnak a maga közbiztonságával és köztisztaságával érthető is, hogy ez a legnagyobb baja :D), mert jön a bírság. Flamand-Brabantban ehhez képest a papírhoz zacskó se tartozik -legalább ezért nem kell fizetni! ne mondjátok, hogy nem értékelek semmit... - kivágod a dobozokat a ház elé, esik rá az eső egész éjjel, jó az úgy. Valaki érti esetleg, hogy Flandria miért bír el az ázott papírral, és Brüsszel miért nem?

Klassz az is, amikor feltúrják az utcádat / kerékpárosverseny miatt nem tud bemenni a teherautó, és kapsz egy levelet, hogy x ideig a szomszéd utcába hordd a szemetedet. Ez kedves, és melyik ház elé tegyem?! Sasoljam az ablakokat, hogy hol nincsenek épp otthon? Mert egyszer volt eddig ilyen, akkor még csak a kezemben vittem a zsákot egy lakatlannak tűnő sarok felé, és a szomszéd utca egyik lakója már ezért megállított, hogy hová lesz a séta. Mi lenne, ha ilyenkor nekik is küldenének levelet arról, hogy mi utasításra szemetelünk oda, és ne utáljanak minket érte? És – gonosz leszek így a végére – mi van, ha pont ekkor talál bele a kék zsákba megint egy trójai fetásdoboz?

Sóhaj. Ezek után nincs mit csodálkozni, hogy minden félreesőbb környék tele van szórva fenyegető táblákkal ("illegális szemétlerakók: meglakoltok!")...

Az bőröndjavíttatásnak menetéről...

... és a magyar, illetve a belga ügyfélszolgálat közötti különbségekről. Vigyázat, másképp lesz, mint otthonról gondolnánk.

Alaphelyzet: a márciusi hazarepülés során letörtek egy kereket a bőröndömről; követendő eljárás: megnézik, hogy javítható-e, ha nem, adnak másik koffert. Nézzük, hogy zajlik ez két otthonomban.

Budapest

A reptéren felveszik a jegyzőkönyvet, majd azt ajánlják, ha csak egy hetet vagyok Budapesten, akkor inkább Belgiumban intézzem. Zsigerből tiltakozom, dörzsölt vagyok én már Belgiumból, maradjunk Pestnél.

Az egy hetet otthoni munkával töltöm: audit, ami közben persze egy percem sincs felhívni a megadott telefonszámot, így telik el 3 nap, lélekben belenyugszom, hogy ebből Belgium lesz. Egyszer csak magától felhív egy kofferjavító cég, afféle Józsibácsi és társa bété, és nekem szegezi a kérdést: ma elmehetnénk-e önhöz megtekinteni a bőröndöt? Vagy esetleg holnap? És akkor jövő hétre kész is lesz. Sajnos nekem addigra vissza kell tántorognom, tehát...

Belgium

Három laza, zenélős-várakoztatós, emeltdíjas telefonbeszélgetéssel indítunk. Az első két embernek ibolyája sincs, a harmadik már aránylag biztos benne, hogy ezt csak emailben lehet intézni. Küldöm a jegyzőkönyvet csatolva. Három nap múlva jön is a válasz, hogy keressem meg X céget. Megkeresem X céget, ahol egy hétig nem veszik fel a telefont. OK, töltsük ki a megfelelő online formanyomtatványt. Ezen olyan hülyeségeket kérdeznek, mint hogy délelőtt vagy délután hívhatnak-e fel, aztán közben egyáltalán eszük ágában sincs felhívni, semmikor se. Újra e-mailben támadok, csatolva minden cuccot, SOS segélykérésekkel.

Újabb egy hét múlva hirtelen a biobolt közepén felhív egy lengyelnek hangzó pasas Németországból hollandul, és elmondja, hogy jönnének a bőröndért, mert azt el kell vinni Németországba, ott döntik el, javítható-e. Babám, ha ti tudnátok, hogy az egész bőrönd nem ér annyit, mint a benzin a teherautóba, és csak abban a reményben fogtam bele a procedúrába, hogy nem javítható, és kapok újat. A bőröndelszállítók 9-5-ig dolgoznak, és csak napot lehet megbeszélni velük, órát nem (=ülj otthon a csengő mellett egy egész hétköznap). Mondom Piotrnak, hogy baromira nemtom megígérni, hogy egész nap otthon leszek, reakció (tessék kapaszkodni!): „Nem tudja kitenni az ajtó elé?” Hogytessééék?! Megriszkíroztam hát egy keddet, amin végül volt is akkora mázlim, hogy kifogyott az unió a munkából, és kitartóan ülhettem a csengő mellett. A bőröndelszállító megjött, nagyon problémázott valamin, de csak franciául beszélt, így nem derült ki, mi fájt neki, mindegy, ezen már blazírt pofával túllendültem. Alig egy hét múlva jön egy email, hogy adjam meg, hova kérem a szállítást, hozzám, vagy egy átvevőpontként is funkcionáló boltba a Brusselsesteenwegen (az itteni Budaörsi út). Jó lesz az átvevőpont, ott legalább ők ülnek a csengő mellett, én majd megyek, amikor tudok.

Pár nap múlva jön az email, hogy másnap kézbesítik a csomagot.

Másnap jön az email, hogy mégsem tudták kézbesíteni a csomagot. Menjek fel a netre és válasszak új szállítási opciót. Mivaaan?! A megadott link arról tájékoztat, hogy a bőröndöt visszavitték Németországba, és jelenleg nem kérhető új szállítási opció. Na azért itt már nem tagadom, elszállt a vérnyomásom, és felhívtam a kézbesítőcéget. Mondták, semmi gond, a bolt szabadság miatt zárva volt, de hétfőn kiviszik a bőröndöt.

Na a hétfő és az egész további hét úgy telt el, hogy nyitvatartási időben a tájukra se keveredtem, így péntek reggel direkt megálltam munkába menet megnézni, élnek-e ezek netán szombaton, hogy majd akkor elmennék érte. Hát látom az ajtón a cetlit: szabadság miatt április 21-ig zárva. Komolyan, ez hihetetlen, hogy itt egy kisbolt tulaja, ha el akar menni nyaralni, egyszerűen bezár, az meg se fordul a fejében, hogy talán be kéne állítani két diákot vagy valami... Még egyszer felhívtam a kézbesítőcéget, hogy akkor most árulják el, hol van a bőröndöm. Mondták, nyugi, valami depóban, és majd április 21 után keressem megint az átvevőpontban. Eddig itt tartunk – azt hittem, kivárom a blogbejegyzéssel a sztori végét, de nem. Nem bírtam ki.

Na ez volt a versenyen

Megjártuk a Dance Waves-t. Két értelemben is, egyrészt ott voltunk és egyben hazakerültünk; másrészt meg a kategóriánkban (jazz-kortárs-modern) sikeresen negyedikek lettünk. Négyből.

De ezen túl csak jót tudok mesélni. Kezdve onnan, hogy pár éve mit nem adtam volna, hogy egy ilyen válogatottban táncoljak. Aztán, hogy milyen érzés nem szurkolónak lenni (az is jó), hanem annak, akinek a suli többi tagjai szurkolnak és ezért Antwerpen északi külterületéig utaznak a dézsából ömlő esőben (szívmelengető). Folytatva azzal, hogy ügyesek voltunk, tényleg. Olyan ügyesek, hogy Ilse – eddig is szerettem, de mostmár egyenesen rajongásom tárgya – elment kérdőre vonni a zsűrit, hogy ezek miért lettek negyedikek!?:) És persze nem mondom, hogy fényes az az utolsó hely, de ha már a másik hármat jobbnak találták, sokkal jobb, hogy ez úgy történt, hogy egyikünk se bakizott. Egy icipicit se. Mert akkor rághatná magát az a szerencsétlen, hogy biztos rajta múlt, mikor nem is. És ránk nem annyira jellemző módon egyszerre is voltunk, a videót visszanézve alig találok késést-sietést. Na, a vezetőtanárok viszont felbátorodtak – hogy min, az előttem némileg homályos – és Stefanie közölte, jövőre egész nap itt leszünk és mindenki indul az összes kategóriában, még a hiphopban is (jajj). Fordítva Érdekesen működik náluk ez a motiváció-dolog.

Az egész nagyon klassz hangulatú volt egyébként. Az autóban azon szakadoztunk a nevetéstől Antwerpenig, hogy  próbáltunk elférni heten (na nem az enyémben...) és  a bukkanók közepette vörösre próbáltuk lakkozni a körmünket. Az öltözőn meg holland (hollandholland) csapatokkal osztoztunk, akik engem találtak meg olyan kérdésekkel, hogy hogy hívják Belgiumban az ilyen meg olyan bajnokságokat – általános volt a derültség, amikor kelet-európai akcentussal bevallottam, hogy én vagyok itt az egyetlen nem belga, és egyáltalán versenyt is most látok először :D Nemhiába mondta a kishúgom már egy régi kép alapján, hogy én nézek ki a csoportban a leghollandabbnak. Ebből a legszőkébb legalábbis biztos...

Eredményhirdetés után aztán jött az a történet, hogy kb. 20 ember beülne valahova, de egy helyet se ismer a környéken (Merksem, anyone?!), szakad az eső, mindenki fáradt, és a négy autó közt nagyon nem működik a koordináció. Nálam akkor beállt az adrenalin utáni kóma, úgyhogy nem állítom, hogy értettem, miért álltunk két autóval fél órát egy McDonald’s parkolójában. Aztán kiájulták, hogy gyűljünk Ilkénél és rendeljünk kínai kaját. Ehhez képest azt sem értettem, miért szédültünk be az első olasz étterembe, ami elénk került. Akkor még úgy volt, lejönnek az Ilkénél gyűltek is, de aztán mégse. Erre az étteremben lévők kicsit fejeket vágtak (én nem, nekem már elég volt, hogy van sör), de elveszhetett ott valami infó, mert meglepetésemre egy nappal később, balettórán az Ilkénél gyűltek is fejeket vágtak arra, hogy mi meg étterembe mentünk. Nem baj, a következő versenyig van még egy év helyreállítani a csapatszellemet. Amúgy ez az a ritka eset, amikor jó a hajszálnyit kilógó külföldinek lenni, aki szegény biztos nem vágta, ki kivel van, így senki se rója fel neki, hogy hol volt, vagy hol nem volt.

Az időzítés meg príma volt, mert este 11-kor értem haza fizikailag kimerülve és sörileg ellazulva, és másnap reggel volt a tanfolyamközi holland szóbeli vizsga (a háromból a második szint zárása), így legalább egészen a vizsga előtti órákig hollandul karattyoltam. Ennek már eredménye is volt: egészen hidegen hagyott, hogy öt percig magyaráznom kell valamit. Nemhiába lett belőlem tolmács - balerinát játszani meg ráérek esős belgiumi estéken.

Farsang

Brüsszelben nem sok izgalmas történik mostanában; azon kívül, hogy mi lesz Görögországgal, a fő beszédtéma, hogy egeret találtak a bizottsági menzán. Ha engem kérdeznek, aszondom, trójai egér lesz az! Viszont rég volt már táncos bejegyzés, nézzük, hogy is állunk most az X-plosion csapattal.

Idén minden korábbi órámat lecseréltem. A nyugdíjasklubra emlékeztető (mellesleg legalább térdbarát...) Latin Funk helyett House-ra járok. Ez nem olyan, mint ami erről a zenei stílusról eszünkbe jutna, inkább streetdance, a hiphopra emlékeztet, csak gyorsabb. A karunkkal kábé semmit nem csinálunk, viszont nonstop lábmunka. Ugrálunk ezerrel. Nem térdbarát, meg úgy négyen járunk órára, na ez így eseménytelen évben elmegy, jövőre viszont gálaév, akkor ezt dobom. Aztán kliptáncból átmentem a keddi, szintén nyugdíjasklub kezdőből a vasárnapi középhaladóba, főleg azért, mert akartam már nagykedvenc Ilsémhez klipre járni. Csakhogy a keddi kezdők közül többen így gondolkodtak, így a színvonal maradt, Ilsének meg hirtelen babája született, úgyhogy pár hónapra még a vezetőtanár is maradt (akit amúgy nagyon bírok, csak tudnám megfejteni a logikát a koreográfiái mögött). A legjobb cserét pedig azzal csináltam, hogy Ilkéhez kortárstánc helyett balettre járok. Arról csak áradozni tudok: nehéz, de sikerélmény, élvezetes, szuper edzés, és meseszép a tükörben az összkép. Szigorúan egy évre gondoltam belekóstolni, mert hétfőn 6.20-ra sokszor bravúros odaérnem, na meg kellően nehéz ahhoz, hogy gálaévben kétszer is meggondoljam, de időközben beleszerettem... És persze van a krémek krémje (időnként rémje), a fellépőcsoport, na azzal a nagy újdonság, hogy versenyre megyünk márciusban, hajjajj, na majd mesélek, ha ott tartunk. Ez az ábra, amúgy meg részben az óracseréim miatt, részben meg mert mások abbahagyták, sokakat nem látok mostanában, akiket kedveltem, így annak ellenére, hogy jobban tudok kommunikálni már, annyira nem nagy az eufória, mint két éve, de azért persze jól érzem magam.

Mint már arról írtam néha, itt a sportkörök úgy működnek, vagy legalábbis úgy tesznek, mintha nonprofit szervezetek lennének, szóval időről időre lehet mindenféle társadalmi munkát végezni, nálunk főleg a fellépőcsoportosokat zaklatják ilyesmivel. Azt már tudtam pár hete, hogy a farsangi rendezvényünkön pultoslány leszek, de aztán a Karib-tengerről már arra jöttem haza, hogy tulajdonképpen fel is kéne lépnem. Ez vidám, 1 hét van addig?! :)

A buli előtt nem tudtam, mi a nagyobb para: hogy a pultban állva a dübörgő zene és a százhúsz visító gyerek ellenére megértsem, mit kíván enni-inni az erősen helyi tájszólású jónép; hogy eközben valahogy kiderítsem, mikor hagyjak ott csapot-papot (szó szerint!) mert jelenésem van a színpadon; vagy hogy jól sikerüljön a produkció.

Ehhez képest a helyszínen egész más gondjaim voltak, úgymint kétszer elértem, hogy a kávéfőzőből mindenütt dőljön a víz, ahol nem kellett volna; illetve gumicukornyárs-gyártáskor rögtön az elsővel tenyéren szúrtam magam (még hogy ezt gyerekek kezébe szánjuk?!?). A többi ment, még a tánc is :) Na jó, egy helyi hölgy egyszer ki bírta ejteni a tea szót valahogy úgy, hogy amíg a három vizét és a két kávéját töltögettem, végig töprengtem, vajon mi lehetett az a valami amit még mormogott ezeken kívül, de mire a többivel elkészültem, szerencsére rájöttem.

A buli amúgy is nagyon laza volt, senki se stresszelt, mindenki beöltözött, a felnőttek is, ja és a kényszermunka előnye, hogy jelmezen nekem nem kellett agyalni, mert a segítőknek X-plosionös pólót kellett felvenni, amihez fekete paróka volt kirendelve (hogy ezeknél mik vannak raktáron......), na és a pultban pont azokkal a lányokkal voltam, akiket rég láttam és nagyon kedvelek :) Fotózni nyilván már nem volt időm, de ím pár másoktól összeszedett kép:

Ezek lettek...

A helyzet némileg lefelé ível. Esik a vízszintes eső (az az itteni fajta), aznap amikor nem veszek sapkát a hó is, szürkeség van, és sok munka. Csárli folyik a csapból is, ülésektől a hollandóráig, a munkahelyem környéke meg már mintha valami háborús övezet lenne: lépten-nyomon gépfegyveres katonák sétálgatnak kettesével. Vidám. Én mondjuk az az eset vagyok, aki szerint még mindig inkább legyenek ott, mint ne, csak hát nem túl lélekemelő a tudat, hogy sajnos kellhetnek.

(forrás: deredactie.be)

A lett elnökség kedves színfolt: ma bejött a kabinba az elnökségi teamtől két modellkinézetű lány, hogy hoztak nekünk ismertetőt a lett elnökségi logóról, ami egyébként egy malomkő, és egyelőre nincs konszenzus, hogy millstone-nak, vagy grinding stone-nak illik hívni. Meg hoztak csokit is. A kollégáim úgy döntöttek, én kóstoljam meg, ők majd csak ha én megmaradtam. Képzeljétek el azt a reggelt, amikor nagy erőkkel próbáljátok elhárítani az előző esti pubozás utóhatásait, mert mindjárt a transzferárképzésről meg az adóalaperózióról kell magyaráznotok, eközben gyanútlanul ráharaptok az elnökség által osztogatott csokira, és szétömlik a szátokban egy nagy adag tömény alkohol... ezek a balti népek...... :)

Úgy egyébként amikor már megy az ülés, akkor relatíve nyugalom van. Lettül ugye senki nem ért. Néha még a lettek se. Úgyhogy egyszerű a képlet: lett kollégáink mondják angolra, amit sikerül nekik, mi meg abból kényelmes csigatempóban működünk tovább. És jókat derülünk azon, hogy mivel a lett nyelvben nincs névelő, angolul véletlenül se találják el, hova kell the, és hova nem.

We like text. = Tetszik a szöveg. Viszont: következtetésképpen = in the conclusion.

Ezt hívom úgy, hogy önbizalomépítő angolratolmácsolás, gondolom nem kell magyaráznom, miért.

Very Nice

Micsoda első hét volt ez! Persze, visszaérkezős-hektikus, logisztikailag terhelt (autószerviz), pénzügyileg is terhelt (autószerviz, meg a hét végén egy kis antwerpeni shopping), de ezeknél most sokkal izgalmasabb, ami munkában volt munka helyett.

Ülések még nuku, a héten azok, akik nem húztak rá az ünnepekre otthoni szabival vagy egzotikus nyaralással, azok képződtünk. A franciásokat Luxembourgba vitték, én mivel németes is volnék, Berlinbe mehettem volna egy hétre, de voltam olyan mazochista, hogy az angol kurzust választottam.

Az angolosokat bezzeg nem vitték sehova (szóljon már, aki tudja: ugyan miért??), Brüsszel legdepresszívebb épületében trenírozódtunk reggeltől estig. Ráadásul előre elárasztottak az angol szervezők mindenféle emailekkel, hogy mikre készüljünk. Engem pl beosztottak szónoknak az aktuális geopolitikai témában tartandó vitához (szerintetek?!?!...) meg küldtek egy 10 oldalas szövegkönyvet egy színdarabhoz, hogy majd azt adjam elő. Január negyedikére nyilván hússzor megbántam, hogy nem Berlinbe mentem.

Aztán mégiscsak klassz volt ez. Az angolok rengeteg melót fektettek a szervezésbe, mellé tündérek voltak, hétfő reggel mince pie-t hoztak britzászlómintás szalvétával, péntek délután sört meg bort... Na meg megismerkedtem észt, lengyel és bolgár kollégákkal is, akik mind olyan cipőben járnak, mint én, azaz anyanyelvükről angolra dolgoznak.

Ezek a napközis foglalkozások, amikkel a mailekben riogattak, délutánonként voltak, közösen a többi kelet-európai kollégával. De szerencsére ezeket senki se stresszelte túl, az angolok meg sziporkázó angol humorral szórakoztattak minket közben. A színdarabról kiderült, hogy tényleg nem kellett megtanulni, a geopolitikai vitáról meg, hogy nekem csak össze kell foglalnom, amit a többiek mondanak. Huh. A délutánok legemlékezetesebb momentuma mindenképp a lying game volt. A játék lényege, hogy egy csapat minden egyes tagja elmesél egy-egy hihetetlen történetet, köztük az egyik kitaláció, a többi igaz, a többi csapatnak pedig ki kell találnia, ki hazudott. Na, rám igazmondás jutott, úgyhogy előadtam azt a régi esetet, amikor a BKV-n blicceltem és egy ismeretlen srác kifizette helyettem a bírságot, meg elküldte az ellenőrt melegebb tájakra. Az ÖSSZES résztvevő arra szavazott, hogy négyünk közül én hazudtam. Egész idáig azt hittem, én hazudni nem tudok valami ügyesen, erre most kiderül, hogy igazat mondani még annyira se :D

Délelőttönként meg tolmácsolást gyakoroltunk nyelvek szerinti bontásban, én ugye magyarról angolra. Végig voltak angol értékelőink, naponta mások – ha azt a tizenvalahány A4-es oldalnyi jegyzetemet feldolgozom, iszonyú penge leszek – akik nagyon-nagyon kedvesek voltak és ezúttal nem csak kritizáltak, hanem dicsértek is.

Péntekre pedig, kérem szépen, január 9-ikére (!), teljesítettem  idei egyik újévi fogadalmamat. Képzelhetitek, csak pislogtam én is... Ez úgy derült ki, hogy aznapi értékelőm az angol kabin egyik nagyjából istennőként számon tartott és ennek megfelelően igencsak szigorú tagja volt, akinek általában a nevét is elég meglátnom valahol leírva, és máris önkéntelenül összekapom magam. Na, végigküszködöm a beszédeket, majd nagyon kicsire zsugorodva odaülök az istennő mellé az értékeléshez, aki egyszer csak derült égből a következőt bírja nekem kinyilatkoztatni: „You have a very nice accent in English.” Így. Kérdés nélkül. (Nyilván tőle ilyet sose kérdeznék...) Ezt tényleg megértem volna?! Azt hittem, álmodom.

Ezen persze önmagában is örömködnék, de most a lényeg mégiscsak az, hogy még épp időben szólt. Ugyanis már rákészültem, hogy teljesítem egyik idei elhatározásom, és egyszer és mindenkorra rendbeszedem a kiejtésemet: konkrétan napok választottak el attól, hogy kifizessek még pár száz eurót egy újabb akcentustrénernek. Kész. Márpedig ami Mrs. A. E. szerint very nice, ahhoz egyenesen bűn lenne hozzányúlni;) - még belekontárkodna valami jöttment sarlatán! :D Úgyhogy akkor inkább nyaralok még egyet idén abból a kis pénzből. Legfeljebb majd angol nyelvterületre megyek...

Karácsonyi vacsora, az első emitt-itthon,

- a kellő tökéletlenségekkel, annál vidámabban -

Miután úgy szeptember körül együttlakó pár lettünk Alexandrosszal, az ősz során egyszemélyes, filmbeli klisékbe illően szingli háztartásom (értsd: van itthon sör meg egy vésztartalék mirelitpizza, amúgy eszem ami épp akad) átváltott kétszemélyes, szintén klisékbe illő emigráns háztartásba. Értsd: általában rudakban áll a Pick szalámi a fetasajthegyek mellett. Merthogy miután mostanára baromi elegünk lett az itteni ízekből, és mindig van is itthon, akivel közösen panaszkodva erősítjük egymásban a dacot, novemberben mindketten bőröndnyi hazaival tértünk vissza. Otthoni majonéz, háztartási keksz, túró rudi, szaloncukor összeállításommal messze elmaradtam az ő bőröndje mögött, ami két hordónyi mézen, ipari mennyiségű olívaolajon és miegymáson kívül kb. egy fél hentesboltra való húsárut is tartalmazott. Mert ugye itt az ilyesmi is ehetetlen.

Alexandrosz görög lévén tud és szeret is főzni, de csak jó (értsd: görög) alapanyagokból. Egyszer viszont még ezek is kifogynak, ráadásul pont akkor, amikor itt a karácsonyi vacsora ideje, e hét szerdán. Egy ideig legyintgettünk, hogy előtte napokig rá fogunk érni, munka semmi, majd kerítünk valami finomat. Ehhez képest...

Hétfőn eleve sztrájk volt az országban, de az a totális fajta, amikor leáll az élet. Még az iskolák is zárva voltak, tömegközlekedés úgy ahogy van nuku. A napot háborítatlanul átvészeltem itthon, este viszont halaszthatatlan dolgom volt: újranyitott a régi csajos törzshelyünk, a Gúnár (Wild Geese Pub) :))) Az útzárat legalább felszámolták estére, így bekocsikáztam, majd Beusnál aludtam, mondván: dolgoznom úgyse kell másnap, reggel hazafele mindjárt kezdődhet is a bevásárlás.

Nem számoltam azzal, hogy halászati tanács nélkülem egyszerűen nincs. Ha az első napjára vagyok beosztva, akkor este fél 7-ig tart, hogy a kabinba belépő váltás éjjeli team már a kabátját se vegye le. Ha éjjelre vagyok beosztva, akkor aznap éjjel hajnali 5-ig tart. Ha pedig a második napjára, akkor VAN MÁSODIK NAP IS. Még jó, hogy a pubozás előtt behajítottam a táskába egy dolgozós ruhát a háromnyelvű hallistám kíséretében, a badge meg úgyis nálam volt a parkoló miatt. Olyannyira volt második nap, hogy ott ültem kedd este fél 7-ig és még akkorra is be kellett hívniuk egy váltás éjjeli teamet. Én meg munkából mentem az aznapra esedékes vendégségbe.

Szóval a kedd az ment a (hal)levesbe (mert éjfélkor értünk haza), mindjárt nyomában a szerdával. Mivel kellett még egy éjjeli team, akiket szerdáról tettek át, én innentől szerdára is kellettem. Így aznap már annak is örültem, hogy a fodrászidőpontomra odabűvészkedtem magam, nemhogy bárminemű kajavásárlásba fogjak. Ami meg Alexandroszt illeti, neki még aránylag több fantáziája lenne ehhez, csak ő meg leöntötte valamivel a laptopját, így két álló napig görög billentyűzetű Macbook után rohangált. Szerda dél körül aztán, míg a festékkel a hajamon azon stresszeltem, mennyire teszem próbára a kollégáim türelmét, rámír egy sms-t, miszerint vett csirke/pulyka schnitzel-t (nem igazán tudtam, ez hogy nézhet ki így nyersen, gondoltam, valami szeletféle) és látja, hogy rizs ugyan nincs itthon, de kuszkusz van, együk majd azzal. Nagyon limitált gasztronómiai ismereteim azt súgták, ez így á lá natúre nem lesz vmi nyerő, a hús meg a kuszkusz. Felhívtam, hogy vegyen legalább vmi szószt, de ideális esetben rizst is.

Na, két nap után csak hazakeveredtem. Király, vett vörös thai curryt meg rizst, akkor fogjunk neki első közös itthoni karácsonyi vacsinknak. Csakhogy ekkor előhúzta a húst. Ránézésre rántott csirkemellszeletnek tűnt, ekkor kicsit elképedtem. Egyrészt, hogy nem a sütőbe rakja, hanem olajba a serpenyőbe, erre az volt a válasz, hogy az overijsei hentes ezt mondta neki. Másrészt, ha ő tudta, hogy ez a cucc rántott, ugyan minek vett hozzá curryszószt? Azt hova tennénk?! Erre meg az volt a válasz, hogy mert én mondtam, hogy vegyen szószt... Hát persze, mert nem derült ki az sms-éből, hogy a hús már gyárilag rántott! Jajj, ezek a kulturális-kommunikációs különbözőségek, néha reménytelennek tűnik, hogy ha valamit nem fejtünk ki nagyon precízen, akkor is ugyanazt értsük alatta... Na, ekkor kivonultam a konyhából és felfedeztem, hogy a Netflixen van „kandalló” program, azaz karácsonyi zene mellett lobog a tűz, hádében az okostévében :) ami nagyon nyugtató hatású, csakúgy mint a tudat, hogy ha a vacsiból nem lesz semmi, popcorn meg szaloncukor legalább van itthon a Love Actually megnézéséhez.

Vacsorázni is nekültünk azért, kétszer is, mert ez a schnitzeldolog az overijsei hentes utasításai alapján olyan nyers maradt, hogy még 15 perc kellett neki a sütőben. És még akkor is szörnyű volt, tudjátok, az a tömörített darálék, rántva. A curryszószt nyilván nem öntöttük rá... anélkül is annyit nevettünk magunkon egész este, hogy majd megszakadtunk.

A díjnyertes pillanat: amikor másodszor várjuk, hogy kisüljön a nyers schnitzel, és a kanapén ülve nézem a karácsonyfát, majd rájövünk, hogy azt meg túl korán állítottuk (bocs, állítotTAM) fel idén, mert mostanra elszáradt, Alexandrosz meg megáll előtte és próbál megvigasztalni, szakértői értékelést kinyilatkoztatva: „azért jó, hogy itt volt ez a fa, amíg még mi is, így karácsony előtt. Jól nézett ki azért. Egészen... ööö... zöld volt!”

:D

Amikor Bábel = Pisa

Olyan novemberem volt, hogy decembernek is erős lett volna, de még tán júniusnak is (utóbbi a két kemény hónap itt, elnökségzárás és egyéb finomságok). Szinte egyetlen napot se voltam szabadlábon, mellé az olasz elnökségtől meg egyenként kitépem a hajam. Azt csinálják, hogy berendelnek fél 10-re, fél 11-kor el is kezdik, 11-kor tartanak egy háromnegyedórás kávészünetet, fél 2-kor egy kétórás ebédszünetet, majd ott sínylődünk este fél 7-ig, hogy 1 nap alatt legalább félnapnyi munkán át is rágják magukat. Nem megy nekem ez a mediterrán életérzés. Ja és feleslegesen beszélnek órákig, mindent négyszer elmondanak, jó bő lére eresztve, közben meg már én érzem hülyén magam hogy megint ugyanazt szajkózom, mint az előbb.

Aztán átéltem nemrég azt a tolmácsolási helyzetet is, amikor semmilyen ráhatásom nincs az eredményre, mégis a meg nem értettség kereszttüzében vagyok. Képzeljetek el egy húsznyelves (húszfülkés) ülést, ahol kis hazánk felszólal, magyarul. Én csinálok belőle csodaszép;) angolt. A húsz fülkéből kb. 15 az én angol változatomból dolgozik tovább, ami ebben a ritka esetben történetesen iróniamentesen, in actual reality csodaszép lett.

Az olasz kabinban viszont pont akadt valaki, aki a magyart közvetlenül tudja olaszra tolmácsolni, ergo az elnökség pont őt fogja hallgatni. Ha ez az egy szem olasz kolléga elrontja, az elnök vissza fog kérdezni olaszul Magyarországnak, mert nem értette, mit szeretnénk.

Magyarra ugye ezt a kérdést már nekem kell csinálni, de én az olaszt csak az angol verzióból tudom magyarítani. Ergo ha ekkor meg az angol kolléga elrontja, akkor hozzám már nem jut el, mit nem értett az elnök Magyarországból.

Márpedig Magyarország engem hallgat, és mindjárt válaszolnia kellene az érthetetlen kérdésre. Haladóknak: képzeljetek el egy érthetetlen kérdésre jövő (jó eséllyel már magyarul érthetetlennek ígérkező) választ, amiből persze tőletek ismét csodaszép angolt vár körben a terem.

Szóval tessék: 60 tolmácsból csak 2 volt indiszponált, esetünkben a magyarról olaszra és az olaszról angolra, és máris hiába vagy ász, a terem óhatatlanul megbénul. A körben ülőknek meg amúgy ibolyájuk sincs, mi ez a zűrzavar, mivel aki az első felszólalást az én angolomon keresztül kapta, az rég érti, mit akart Magyarország, azt viszont sose fogja érteni, azóta miért problémázik mindenki...

Alexandrosz csak csóválta a fejét este, és annyit mondott: Bábel...

A határátkelős íráshoz

Többé-kevésbé rendszeresen olvasom a Határátkelő blogot, és kíváncsian vártam, lesz-e egyszer Brüsszelről szóló poszt. Most lett, sőt, egész találó írás. Pár dolgot hozzáteszek alább, de először aki nem látta volna:

http://hataratkelo.blog.hu/2014/10/09/az_eu_szive_legendak_mogott_a_valosag

Sóhaj. Hát igen. Ha úgy nézzük,

ez az eurobuborék nem más, mint egy huszonnyolc országból rekrutált tömeg, ami a sok nemzetiség és nyelv, meg a kék alapon sárga csillagos mappák/esernyők parádéja ellenére valahogy mégis meglehetősen szürke olvasztótégely tud lenni. Munkadokumentumok, business öltözékek, szögletes keretes szemüvegek, kávészünetek, bioebédek fölött tragikus nemzetköziangolul folytatott networking csevejek végtelen folyama. Elképesztő mennyiségű policy officer ül teljesen egyforma irodákban (úgy tudom, csak a Bizottságnak 80 épülete van csak Brüsszelben), közülük a legszerencsétlenebbek fizetetlen gyakornokok, a közepesen szerencsések lobbicégeknél robotolnak, a legszerencsésebbek pedig az uniós intézményeknél. Esténként kiáramlanak a Luxembourg tér teljesen egyforma bárjaiba, hétvégéken meg nagyjából felszívódnak, haza, vagy máshova. Mivel az irodaiak nagy része nem is állandó szerződéssel van itt, sok ismerkedés úgy kezdődik: „és te meddig vagy?”. Tényleg átjáróház van, a búcsúdrinkek mindennaposak, egy átlagos barátság állítólag két évig tart (ezt évekkel ezelőtt, még otthon mondta nekem egy itt dolgozó irodai).

Nem irodán dolgozom, úgyhogy elvileg nem tudhatom. De vajon

Magyarországon dolgozni egy átlagos munkakörben mennyivel nagyobb sikerélmény? Vagy akár – és ezt Londonimádatom dacára mondom – a londoni pénzügyi vállalatok irodatömegében lévő ezerkétszázkettedik képernyő előtt ülni, és azon bámulni a táblázatokat, vajon tényleg izgalmasabb? Annyiban esetleg, hogy a versenyszférában ott van a létbizonytalanság: lehet, hogy másnap nincs munkahelye az embernek – na most ez jobb lenne, mint az, hogy tervezhető időre (x év, vagy állandó szerződésnél amíg maradni szeretnél) van jól fizető irodai munkád? És vajon ha megkérdezünk 100 szembejövőt az utcán, bárhol Európában, hányan mondanák azt, hogy a munkájuk sikerélményt ad nekik, általában örömmel mennek be és nem érzik kizsigerelve magukat? Nem sokan, és arányuk valószínűleg még alulmúlná az EU-s irodai dolgozókét. Máshol éhbérhez, fizetetlen túlórákhoz, leépítésekhez kell jó képet vágni, nincsenek olyan bőkezű juttatások, családosoknak részmunkaidő és miegyéb, mint itt; az unalmas, lélekölő munkák ellenben pont ugyanígy hemzsegnek. Ami meg Brüsszelt, mint várost illeti, én aztán tényleg nem szeretnék itt lakni – de az emberek nagy tömegeire gondolva, tényleg annyian lennének boldogabbak mondjuk csak mert Frankfurtban, Pozsonyban, Szicílián, Göteborg-alsón vagy Bakonybél-felsőn élnek? A szerintem fantasztikus Budapestet hány ott lakó szidja, átjáróháznak meg a többi igazi európai nagyváros is átjáróház. Na és ott van a Descendants című film is, ahol az ötödik percben kíméletlenül közlik a nézővel, hogy a szívfájdalom még Hawaii-on is szívfájdalom.

Úgyhogy valószínűleg mindenütt az áll, 

hogy az embernek magának kell megteremtenie azt a kis világot, amiben jól érzi magát. Ahogy a posztoló is írja, hobbikkal például. A barátságokat és kapcsolatokat illetően már nem teljesen értek egyet vele: szerintem az eurobuborékban és másutt is az számít, mennyi energiát fektet az ember ezekbe. Esetleg mások a nehézségek itt, mint ott, itt több a változás, de a lényeg ugyanaz. És nem minden belga utál minket. A hobbim kapcsán szerzett belga barátaimat inkább nem érdekli a munkám, mintsem hogy eszébe jutna utálni érte – hozzáteszem, ehhez biztos az is kell, hogy az ember ne akkora arccal menjen le egy táncpróbára, hogy messziről ordítson róla, külföldi és mennyivel többet keres, vagy milyen fontosnak érzi magát mert épp magáról Junckerről próbálta meg aznap kitalálni, mit akarhat mondani. A szürke, kényelmes, unalmas létbiztonságot okosan is ki lehet használni: ha valaki nekifog, hogy a fennmaradó energiáit élményekre, kapcsolatokra, tanulásra, utazásra váltsa, akkor biztosan boldogabb lesz a végén, mintha egyáltalán semmilyen energiája nem maradna egy afféle igazán rossz munkahely miatt. Neki kell fogni.

És a tolmácsoknak azért más is.

Egyrészt maga a munka miatt – és erről még a Határátkelő cikke is megemlékezik:

„az egyik legtiszteletreméltóbb, mert legnehezebb munka a szinkrontolmácsoké”.

Nna, végre hogy már ilyen objektíve ki lett mondva!!! ;)

Szóval, mi nem (annyira) unatkozunk. Persze, azért ismerősek az ott leírtak. Nálunk is gyakoriak azok a napok, amikor se csillogás, se nagy emberek, se tévébe kerülő döntések; hanem mondjuk arról vitatkoznak fél napig nagyon unalmas arcok, hova kerüljön egy számadat egy bizonyos növényegészségügyi tanúsítvány tizenkettes mellékletének a hetedik táblázatában, vagy netán csak hat táblázat legyen inkább. De aztán vannak azok a napok is, amikor Angela Merkelt tolmácsol az ember. Vagy épp a világ valamelyik aktuális konfliktusáról szóló magas szintű, azonnali határozatot hozó ülést, ami mire hazaérünk, dől a hírekből. Sosem felejtem el a holland miniszter kvázi gyászbeszédét a legutóbbi légikatasztrófa után, ahol majdnem elsírtam magam, de végig segített az érzés: az üzenet azt érdemli, hogy százhúsz százalékot adjak. Ha az ilyen napok jól sikerülnek, akkor semmi mást nem szeretnénk csinálni egy ideig.

A másik, ami nálunk nem hasonlít az irodavilághoz, az a csapat. A tolmácsok nagy része nem csak a pénz miatt van itt, hanem azért is, mert szereti ezt a munkát.  Nem véletlen, hogy nálunk a legalacsonyabb a mobilitás a Bizottságon belül: mi nem váltunk kétévente főigazgatóságot, a legtöbb kollégám innen szeretne majd nyugdíjba menni, és nem idősek ám (úgyhogy valószínűleg a nyugdíjba menős partik is mások lesznek). Ebből az következik, hogy mindenki nagyon vigyáz a teamre és a jó hangulatra: esélyes, hogy évek múlva is egymás mellett ülünk, és még  több ezer nehéz pillanatban segítjük majd ki egymást. Nem szólva arról a kellemes mellékhatásról, hogy ha tolmácsok jönnek össze, akkor nem tragikus nemzetköziangolul, hanem igazi beszélgetést is engedő angolul telik az este ;) 

Még egyszer Luxembourgról, meg egy kicsit Trierről

Október lévén megint ingajárat van Luxembourgba. Ez a projekt változó elegye az osztálykirándulás- és a munkatábor-feelingnek, most épp az utóbbiból jutott több. Több egyéni rekordot is megdöntöttem: egyrészt öt egymásutáni luxembourgi nap, másrészt ez egyben ugyanennyi tanácsüléses nap is (miniszterek, a normál terhelés kb. háromszorosa), harmadrészt az egyik nap 8 és fél órát sikerült szünetmentesen szinkrontolmácsolnunk. Illusztrálom is friss ma reggeli fotóval, hogy lássátok, mindez alábbi kies helyen zajlik:

Az öt napból egyen se ebédszünet, se ebéd nem volt, csak úgy lazán ment az ülés hajnali fél 9-től délutánig. Aztán egy másikon ebédszünet nem volt ugyan, de ebéd azért igen. Ez persze ne tévesszen meg senkit. A kaja hideg, legalábbis mire oda jutsz, hogy egyél, biztosan az, és amúgy is nagyítóval kell keresni a tányéron. Aztán az ebéden csak két kolléga van kabinonként, tehát az idő felében eleve dolgozol. A pincérek ki-be járkálnak, csapkodják a kabinajtót, csörögnek az étkészlettel, és még beszélni is képesek, miközben neked be van kapcsolva a mikrofonod, a miniszter meg jogosan nem arra lesz kíváncsi, hogy nem kérsz bort és hagyjanak már békén. Kedvencem az volt, amikor egy ilyen jelenet közben még egy tele szájjal dolgozó angol kolléga produkciójából kellett volna megfejtenem, mit beszélhet az olasz elnök. Na és akkor egyél is, mert este kitudjahányig nem jutsz szünethez. A legjobb stratégia előre megállapodni egymás közt az asztalra készített menü alapján, hogy ki melyik fogást akarja tutira megkaparintani, azalatt a másik dolgozik. Addig működött is, hogy a lazacos előétel a kollégáé, addig dolgozom, majd ha megette cserélünk, ide meg jöhet a következő. Csak aztán mire végre délután 3 körül betalál a csirke a fülkébe, és a nyolckor elfogyasztott reggeli óta ötvenhárom éhhalálközeli élményem volt, akkor megszólal Ausztria, majd Németország. A kollégának nincs németje, tehát az eddigi félórán túl csinálhatok még negyedórát, közben anyatigrisként kapaszkodva a csirkés tányérba, mielőtt kivágódik vele a pincér, gondolván, ez itt nem kéri a főételt se.

Aztán olyan is volt, hogy kaptunk ebédszünetet, de az is használhatatlan volt. Aznapra épp eljutottunk odáig, hogy találkozzunk Mónikámmal, akit még a tolmácsképzőből ismerek és bár Luxembourgban dolgozik, négy év alatt nem sikerült összefutnunk. Nademajdma, hurrá ebédszünet.  Battyogok a kijárathoz, erre látom, hogy kutyásrendőrök lezárták az egészet. Se ki, se be. Nem, nem tudják, meddig. (A nap nyertese a konferenciaközpont menzája...) Ilyenkor nagyon elegem tud lenni, és pár percig az a fura érzésem támad, hogy elcserélném ezt egy jelentéktelen, unalmas munkahelyre, ahol viszont nem érnek ilyenek mert senki nem akar ott tüntetni vagy bombát robbantani vagy fene tudja.

Már belenyugodtam, hogy Mónit ismét nem látom, de aztán kegyesebbre fordult a sors ott a hegytetőn. Hétfőre csak egy miniszteri ebédre kellettem – előtte meg is ebédeltem okosan – utána szabadfoglalkozás volt a másnapi pénzügyminiszteri történetig. Így aztán átugrottam Németországba, ő ugyanis Trierben lakik, így végre találkoztunk is, meg még városnézés is akadt, ráadásul igazi szép helyen – a fent leírtak után nagyon tudtam értékelni mindent, a welcome pezsgőtől a privát idegenvezetésen és a vacsin át eddig a látványig (köszi Móni mégegyszer!):

Sőt, azóta már megint az a helyzet, hogy most egy ideig Belgiumot is nagyon tudom értékelni... Mire meg elfelejteném, jön az áprilisi luxembourgi szezon, hogy emlékeztessen :)

Az badgecsináltatásnak menetéről

Most pedig illusztrálom egy történettel azt, amiből már iszonyúan elegem van, konkrétan a meg nem értettség és az itt egyébként is jellemző egyszerű ügyintézések elegyét.

Van nekünk ugye belépőkártyánk a Bizottságba, meg a Tanácsba is. Utóbbi néha lejár, ez történt pár hete is – el sem tudtam képzelni, miért visít vörösen a beengedő kapu, amíg az ajtónállók rá nem böktek a tőlük megszokott kedvességgel a badge-emen az ominózus dátumra.

Badge-et csináltatni egy konkrét épületben lehet csak, de nem elég, hogy oda legyen az ember beosztva, még jókor is kell menni ahhoz, hogy ne kanyarogjon nagyon a sor. Utóbbi mindjárt nem is jött össze, gondoltam, első körben megkísérlek bemenni a bizottsági badge-el. Jó próbálkozás, de visszaküldenek, tessék szépen csináltatni tanácsit. Az állandó belépőkártyás ablaknál tömeg kígyózik, a napijegyesnél sokkal rövidebb a sor, na, pont elég lesz nekem az is mára. Kivárom a rövid sort, mire az ablaknál közlik, hogy magának jár az állandó is, menjen a másik ablakhoz. Kivárom a hosszú sort is, a célba érve kezdik is szétszerelni a cuccot. Ekkor jut eszembe, hogy állandó kártyához fényképeznek is, egek, én ma nem úgy nézek ki, hogy azt embertársaimmal együtt évekig nézzem a nyakamban. Mondtam az ügyintézőnek (miközben fogalmam sincs mekkora baklövést követek el), hogy nem lehetne-e mégiscsak egy napijegy mára, mert nem szeretném, hogy ma fényképet készítsenek rólam. Ügyintéző vállat von, szó nélkül összerakja a lejárt tanácsi badge-et, és közli, hogy napijegyet nem kapok, hiszen van állandó bizottságim is, menjek be akkor azzal. Ööö, ezzel már megjártam ma egyszer, ha esetleg eljön velem és megmagyarázza az okos kollégájának... Ez meg is történik, boldogan felvonulok a kabinba, majd értesülök a kollégáimtól, hogy de hiszen nem is lett volna kötelező új fényképet csináltatni :S Mi lett volna, ha ezt közlik legkésőbb a hosszú sor végén?! Vagy ha az első ajtónálló tudná, hogy a másik badge is jó?!

A következő felvonásra már eleve küzdelmes reggelen került sor: be kellett reggel másznom a dugóban autóval, mert estére kellett a kocsi. Bizottsági parkoló ahhoz túl korán zár, tanácsi parkolóba viszont csakis tanácsi badge-el lehet állni. A másfél órás araszolás után már a hajnali indulás dacára is bőven késésben vagyok, leállok hát a kocsival a régi utcámban, bedobálom a parkolóórába ami aprót találok, és elbattyogok ismét a badgecsináltató ablakhoz. Kivárom megint a hosszú sort, célba érve közlöm, hogy nem kérek új fotót, majd elégedetten távozok az átírt dátummal. Közben kerek fél órája kések az angol kabinból, így autó már marad, ahol van, majd ebédszünetben kiderül, megbírságoltak-e a két órája lejárt jeggyel. Nem bírságoltak meg, sőt, mindjárt be is gurulhattam a megfelelő garázsba nagy diadalittasan.

Egy hét telt el, mígnem ma széttört a tanácsi badge műanyag tartója. Kedves hosszú sor, már épp hiányoztál...

Heart of Europe, negyedik évad

Ismét itt. Rendes nyári egyhónapos vakációm természetesen szuper volt, görög sziget és otthonlét közt megosztva. Aztán múlt hétfőn hajnalban visszarepültem. 4 év után már sok minden rutinszerű, Ferihegytől jöttek az ismerős motívumok, elsőként mindjárt a másfél órás ácsorgás alatti "legközelebb fapadossal nem, nem és nem" fogadkozás. Viszont két táncos csapattársnak köszönhetően ezúttal a növényeim és az autóm is rendben átvészelték a távollétemet. Szerdára már találtak is egy napnyi munkát nekem. Hihetetlen, hogy míg én még mindenféle vízpartokon vagyok lelkiekben, az üléseken augusztus dacára rögtön úgy mondja mindenki a magáét, mintha vagy nem is lett volna nyári szünet, vagy csak egy gombot kellett volna újra benyomni rajtuk.

Aztán új, bár kevéssé üde színfoltként voltunk biztonsági tájékoztatón. Az utolsó augusztusi hét egyetlen napos délelőttjén, a legdepresszívebb épületünk lefüggönyözött termében volt fejtágítás a magas szintű ülések körüli cécóról. Gyanítom, hogy a részleteket nem írhatom le, úgyhogy ugorjunk.

Az apparátus idén brutális hirtelenséggel indult be, augusztus 30-án, szombaton(!!) mindjárt csúcstalálkozóval kezdtünk, illetve kezdett, aki nem volt olyan élelmes, mint Keresztmamám meg én. Mi bezzeg még időben megkaparintottunk egy kis extra szabadságot és elhúztunk a mesés skót fővárosba, Edinburghbe. Eközben Brüsszelben a következő bírt történni:

http://index.hu/kulfold/2014/08/30/bekapcsolva_hagytak_a_mikrofont_kikotyogta_a_titkot/

Na szép, akkor mi hiába ültük végig a biztonsági tájékoztatót.

A lehetetlenre készülj...

Hallgattam egy ideje, mondjuk úgy, hogy megvártam, hogy pozitívat tudjak írni. Ha meg tekintetbe vesszük, hogy itt rendes kerékvágás bő két hónapja nem volt, akkor nem is hallgattam olyan sokat. Ott hagytuk abba, hogy gála, és hogy melyik táncnak nem tudjuk a felét se, és melyik kettő közt nem lesz idő még átöltözni se, nemhogy rúzsozni és hasonlók. Na, ezek és az összes hasonló drámák mind jelentéktelenné váltak (az élet leckéi...), amikor egy héttel a show előtt a műtött térdem köszönte a törődést és megmerevedett. Innentől a különféle fellépőruhákon, -cipőkön, harisnyákon és ezernyi miegymáson kívül a napok alaptartozéka lett a diklofenáktabletta-jégakku-tigrisbalzsam(vajon ezt hívtuk régen otthon vietnámi balzsamnak?) hármas, na meg a remény.

A gálavíkendnek végül átmenetileg tűrhető állapotokkal sikerült nekivágni. Ez úgy volt, hogy először is előadtuk a műsort szombaton kétszer, amiből már az első után is hullák voltunk. Majd aztán aznap hajnali 1-kor megérkezett hozzám Etelka barátnőm (akinek a 85 éves szomszédnéni is nagyon örült, mert hozzá is sikerült becsöngetnie), de ez nem volt gond, mert úgyis addigra végeztem a cipőm talpának az újrapingálásával, vasárnap pedig következett a szuperizgi harmadik gála, amin így az otthonról érkezett erősítéssel hatfős közönséggel büszkélkedhettem. Idegenben nem rosszJ

A színfalak mögött meg, hááát, még hetek elteltével is csak áradozni tudok az egészről. Micsoda hangulat, micsoda csapat!!! Soha nem felejtem el, amikor öt percem volt két szám közt átöltözni, és minden kérés nélkül úgy vártak hárman az öltözőben, hogy a kezükben volt kikeresve a megfelelő ruhám, cipőm és harisnyám, csak bele kellett lépnem... A színpadon töltött percekhez meg végképp keresnem kell a szavakat. Amikor beforogtunk a fináléhoz a fellépőcsapattal, majd lementünk a nézőtérre az első sor elé táncolni, és visszaemlékeztem, hogy megleptek ezzel anno nézőként két éve, és hogy reméltem, hogy legközelebb köztük leszek, akkor túlzás nélkül azt gondoltam, amit azóta is: ezekért a megvalósult álmokért érdemes élni.

Térdügyileg nyilván azért a három gálának megvolt a böjtje: mire az orvosommal felgöngyölítettük, mi is az ábra, addigra hetekig azt gondoltam, megint mehetek a műtőbe. Közben szerencsére vendégjárás is volt, egy hétig Éviéknek, aztán egy hosszúhétvégéig Anettnek örülhettem, mindegyiküknek ezúton is hála a sok szeretetért és felvidításért. Mire bejártuk fél Hollandiát és Belgiumot, majd mindenki távozott, illetve mire közben átrendeztem fejben előre a teljes nyarat (melyik repjeggyel/fesztiváljeggyel mit csinálok ha műtenek) és eljött az ominózus időpont az MRI-felvétel kiértékeléséhez, kiderült, hogy ezúttal elég lesz a gyógytorna is.

Ehhez képest az utóbbi időben egészen eltörpültek – pedig valószínűleg önálló bejegyzést is megérnének – az Uniónál zajló izgalmak. Előbb az európai parlamenti választások borzolták a kedélyeket, aztán pedig ráébredtünk, hogy az mind semmi ahhoz képest, hogy valójában senki se tudja pontosan, hogyan is kellene megválasztani a Bizottság új elnökét :D Erről csúcstalálkozót is tartottunk, ahol magam is elcsodálkoztam, de a fenti pár hetem után semmilyen kapacitásom nem maradt izgulni. Tanulság: minden megtörténhet, még ez is. Úgy érzem, passzolok a VB-re valami vakszerencsével kijutott belga futballválogatotthoz (nem értek ugyan hozzá, de érzésre kb. olyan mintha Magyarország jutna ki), akik reális szlogent választottak: expect the impossible.